Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Ukrán reneszánsz

Beszélgetés Forgács Iván filmesztétával
 
Ukrajna Magyarországi Nagykövetsége Ukrajna függetlenségének elnyerése óta először rendezte meg az Ukrán Filmnapokat. A négynapos vetítéssorozat a húszas évek avantgárdjának klasszikussá vált művei mellett a kortárs ukrán filmművészet néhány kiemelkedő alkotását hozta el Budapestre, az Urániába, 2015. október 19-22. között.  Az ukrán filmművészetről a témát jól ismerő két filmes szakember beszélgetett. GONDOLATOK

Az ukrán film kezdetektől a nemzeti identitásáért küzdött: szemben a sztálini megsemmisítő olvasztótégellyel (Dovzsenko, Sztabovij), a hatvanas-nyolcvanas évek önálló rendezői szólamaival (Iljenko, Paradzsanov, Mikolajcsuk, Muratova) vagy a „posztkolonális kultúra” ellenében a 2010-es évektől erjedő nemzeti ébredéssel?

Nem tekintem ezt folyamatos törekvésnek. Ne feledjük, hogy Dovzsenko ugyanúgy a szovjet átalakulás követe volt a filmművészetben, mint Eizenstein vagy Vertov. A Föld ugyanúgy a kollektivizálás mellett áll ki, mint a Régi és új, csak több benne a költői kompozíció. A hatvanas évekig nehéz lenne markánsan ukrán irányzatot kijelölni a szovjet filmben. A kijevi stúdiónak lényegében össz-szövetségi jellege volt, sok orosz alkotó is dolgozott itt, például Alov, Naumov, Ogyesszában készítette első játékfilmjét Marlen Hucijev.  Utána kétségtelenül a nemzeti tematikában próbál az ukrán film kialakítani egy önálló stílust. Bár a szovjet korszakban helyesebb lenne a népi kultúra felé fordulásról beszélni. Muratova mint minden sorból, ebből is kilógott. Az ő individualizmusa kilép a nemzeti keretekből. Ma kétségtelenül dominál a nemzeti identitás erősítésének szándéka, és sok történelmi téma kap az orosztól eltérő, nemzeti interpretációt, de az ukrán film ma is a népi hagyományokat tekinti ebben biztos forrásnak.

Létezik – e ukrán filmstílus és tematika a költői-mitikus Dovzsenkó és 2014-2015 realizmusa és romantikája között?

Stilisztikát nem hiszem, hogy teremtett az ukrán film, egyedül Paradzsanov és Iljenko világának találkozása eredményezett igazán sajátos nyelvezetet az Elfelejtett ősök árnyaiban. Inkább azt mondanám, hogy motívumaiban, tematikájában, szemléletében közelebb áll a közép-kelet-európai filmhez. A népisége is a mi régiónk világát, költőiségét idézi. A nyolcvanas évek elején Balajan és Kristofovics mikrorealizmusa a lengyel filmmel mutatott párhuzamokat. A mai irányzatok pedig egyértelműen ebbe az irányba mozognak.

Paradzsanov a statikus ikonikusság, sírig hű barátja, Tarkovszkij a létezés folyamatának mesterei. Paradzsanovot a Gulag, Tarkovszkij a Nyugat nyeli el. Van-e valami közös, archetipikus kettejük filmes gyökereikben?

Mind a ketten idealisták voltak a szó nemes értelmében, hittek a kultúra önállósítható létszférájában, spirituálisan értelmezték a világot. És persze lázasan keresték a filmes vizualitás új perspektíváit. Paradzsanov azonban véleményem szerint szabadabb szellemű volt, kevésbé helyezkedett bele hagyományos szellemi diskurzusokba, nem kereste a krisztusi utat.

A 2013-től testet öltő új ukrán fikciós és dokumentumfilmek/rövidfilmek módszerei, gondolkodás horizontjai mennyire járják át egymást, mennyire vesznek egymásból mintát, vagy mennyire járnak külön utat?

Úgy érzem, az ukrán társadalom olyan éles konfliktusokat, válsághelyzeteket él át, amelyben szükségszerűen kialakul egy meglehetősen egységes, harcias nemzeti szellemiség. A nacionális és demokratikus értékek izgalmas egységben jelennek meg. A régiónk országait jellemző folyamatokkal szemben a mai ukrán kultúra és benne a filmművészet mélyen nemzeti. Méghozzá szervesen, nem felülről irányítva. Egységen medre van, az egész társadalmat foglalkoztató témákkal.

Milyen szerepe lehet egy debütáló filmszemlének Budapesten (I. Ukrán Filmnapok, 2015. október 19-22., Uránia Nemzeti Filmszínház), amikor teret ad a saját történelmét sajt történeteken keresztül újrafogalmazó ukrán filmrendezők és nézők közös alkotásainak?

Korábban, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársaként én is szerveztem ukrán filmes rendezvényeket. Önmagában keveset jelent egy ilyen esemény. Ha a forgalmazók, a tévés műsorszerkesztők érdeklődését nem keltik fel az alkotások, ha nem kapnak tágabb terjesztési csatornát, ha nincs folyamatos, intenzív kritikai visszhang, ezek a nemes, néhány érdeklődő nézőnek valóban örömet szerző erőfeszítések megmaradnak a gesztus szintjén.

Sikerült-e a két retrospektív emlékezésnek (Föld, Két nap), az egy több mint 10 éven át forgatott hagyományébresztő dokumentumfilmnek (Éltető tűz) és a három (szintetizáló-kamaradrámai-kísérleti) játékfilmnek (A vakvezető, Fivérek, A klán) megmutatnia a filmtörténeti értékű és az új ukrán film valódi horizontjait?

Szerintem igen. Kiválónak tartom a válogatást. Olyan karakteres alkotásokat sikerült kiemelniük a szervezőknek, amelyek nagyon pontosan érzékeltették a legfontosabb paramétereket, ráadásul kiemelkedő művészi színvonalon.

Különös egybeesés (?) vagy tudatos választás volt -e a Két nap némafilm és A klán beszédnélküli hangos film egymás mellé szerkesztése? Ugyanis mindkettőjük dramaturgiai feszültségét az ábrázolt történések nagyon részletező linearitása és az ábrázolás hűvös távolságtartása,(a beszéd tartományának minimalizálása, a zenei montázsok, ritmikusság) egymásnak feszülése adta.

A klán egy annyira markáns, egy ismeretlen világot bátran, eredeti formai megoldásokkal bemutató, nemzetközi elismerést is kivívott alkotás, amelyet nem nagyon lehetett kihagyni a programból. Hogy mellé választották volna a Két napot? Nem tudom. Lehet, hogy inkább arról volt szó, hogy meg akarták törni az ukrán némafilmet Dovzsenkóval azonosító felfogást. Jól tették.

Szintén egy párost alkotott a rendkívüli kegyetlenség ábrázolásának két egymástól távol eső filmje. Míg A vakvezető történelmi emlékező távlatba, addig A klán a közvetlen jelenbe helyezte a hatalmi elnyomás elleni lázadás társadalmi és privát lehetőségeit, szinte csak egyetlen utat, a lelki és testi  integritást védő erőszakot kijelölve megoldásként

Számomra a különbség volt fontosabb. Durván leegyszerűsítve, a népi és az urbánus világ szemléleti eltérése. A vakvezető a tradíciók tisztaságában keresi a kiutat, míg a klán a társadalmi ellentmondások, emberi-morális ellentétek feltárásában. De kétségtelen, a kiút keresésének megszállottsága e között a két film között is egységet teremt. Ezért beszélhetünk ma ukrán nemzeti filmművészetről.

Az ukrán film eddigi történetében volt-e olyan alkotás, rendezői találkozás, fesztiválélmény stb., amely ön számára személyes megszólítást, szellemi-lelki érintést jelentett?

Nem is kevés. Számomra, még szinte gyerekkoromban, Jurij Iljenko jelentette az áttörést a Fekete tollú, fehér madárral. Elementáris hatást tett rám a képi sodrása és a zenei világa. Legalább ötször láttam akkoriban. Csak utána láttam az Elfelejtett ősök árnyait, pedig elég rendszeresen ment a televízióban. Vártam a hasonló alkotásokat, megnéztem Mikolajcsuk és Oszika filmjeit, de minden szépségük ellenére sem okoztak hasonló élményt. Mélyebben a nyolcvanas évek elején kerültem kapcsolatba az ukrán filmmel. Akkoriban született Roman Balajan kultikus hatású társadalomkritikai filmje, a Lebegés. Balajan vezetett el Kristofovicsig, és felejthetetlen maradt a kettejükkel való találkozás. Muratovának több filmjét is betiltották annak idején, mi csak 1987 után fedezhettük fel, azóta is egyik kedvencem, a Végelgyengülést a rendszerváltás időszakának egyik legjelentősebb alkotásának tartom, esztétikai szempontból is.  Kira Georgijevnát azonban nem lehet szűk nemzeti keretekben értelmezni, sokan nem is ismerik el ukrán rendezőnek. A kilencvenes években elindult volna egy tehetséges első nemzedék az immár független ukrán filmművészetben, de a gyártás gyakorlatilag összeomlott. Közülük Szergej Maszlobojscsikovot említeném meg, aki egy eredeti Kafka-adaptáció szokatlan, formabontó képi világával vétette észre magát. Ő egyébként sokat rendezett magyar színházakban. A rendezvények közül máig komoly nemzetközi presztízse van a kezdő filmeseknek fórumot biztosító Mologyiszty fesztiválnak. Egyszóval, nagyon sok élmény ért, most kiesett számomra pár év, és örömmel látom, hogy az ukrajnai filmművészetbe visszatér az élet, az alkotóerő. 

 

Címkék

Cseh Tamás, Elek Dóra, 60-as évek, Jelenidő, Bertolucci, Anilogue, Verzió, rassz, Pixar, Fliegauf, Titanic, dán, doku, Wajda, Cannes, ELTE, The Affair, Kultfilmek, Filmhét, Retro noir, Kormákur, bagoly, farkasember, Titanic Filmfesztivál, Love story, Valentino, Beatles, fantasy, sorozat, Művészetek Völgye, Wegerer, Sára Sándor, Maya Forbes, popzene, Észt filmhét, Török Ferenc, , Ősz Gábor, Amszterdam, Aranyglóbusz, Kvíz, Televízió, KAFF 2017, diplomafilmek, Boyle, Carrie Fisher, Röhrig Géza, MaNDA DVD, Szolnok, A hetedik Star Wars film, HBO, Netflix, Bill Condon, forgatókönyv, Díjak, Történelmi magánügyek, Jeff Nichols, Artmozik éjszakája, finn filmnapok, Oscar, Cigánygyilkosságok, HBO GO, thriller, Filmrendező, Oscar-jelölt, Dokumentumfilm, Guinness, Hajdu Szabolcs, Tiszta szívvel, jelölés, francia film, Almodóvar, Dyga Zsombor, Inkubátor, szörnyek, vámpír, Tábor, német film, halálhír, Titanic 2017, Filmtörténet, magyar sorozat, Cinefest 2016, Jancsó, Berlinale, új magyar film, Filmalap, Jeles, Interjú, Csányi Sándor, 2. Magyar Filmhét, filmtörvény módosítás, olasz film, Tárlat, Kino, Ukrán film, Uránia, Kaszkadőr, Antal Nimród, Filmalap-Filmarchívum, Gauder, Magyar Kultúra Napja, Filmnapok, zene, babona, expresszionizmus, Anilogue 2016, Akadálymentesen, filmkritika, animáció, Felújított filmek, Magyar film fesztiválszereplés, Forgalmazói filmnapok, Sopsits, Diplomamunka, építészet, Tóth Barna, cikk, Örökmozgó, Vígjáték, Készülő film, LuMu, Magyar Nemzeti Galéria, western, DVD bemutató, Amrita Sher-Gil, Szépművészeti, Gólem, Cassell, Cseh filmek, Tudományos filmek, 1920, monográfia, Aranyélet 2., Horror, báb, Transz, Visszanéző, krimi, Mark Ruffalo, Kincsem, Greengrass, Herczeg Attila,