Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Nemcsak a puskacsőben - Berlinale és Rasoulof

Hóhér a zöldhullámban vs. egyszerű élet vidéken

70. Berlinale

2020. február 20 - március 1.

Rasoulof művészfilmekkel indult, majd éles fordulattal neo-neorealista alkotásokat kezdett készíteni, melyek a mindennapi elnyomást rögzítik. Pályafutása azt mutatja, hogy súlyosan represszív rendszerben úgyszólván lehetetlen apolitikus filmet készíteni.

A Berlinalén Arany Medvével jutalmazott Nincs gonosz (Sheytan vojud nadarad, There Is No Evil) rendezője, Mohammad Rasoulof a szélesebb közönség számára mind hazájában, mind azon kívül javarészt ismeretlen volt. Erre egyfelől az a magyarázat, hogy Iránban egyetlen filmjét sem forgalmazták, másfelől pedig nemzetközi fesztiválkarrierje a „nagyok” (Kiarostami, Panahi, Farhadi) árnyékában épült.

Az iráni kettős nyilvánosság, az alternatív, titkos terjesztés miatt nehéz felmérni, mekkora a szerepük az anyaországban az egyes filmeseknek, hiszen az államilag támogatott értékképzés mellett a tiltottság hasonlóan jelentős (noha esztétikán kívül eső) értékteremtő komponens. A hosszú diktatúra korruptsága, a hivatalok egymással történő versengése, és persze az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság azt eredményezi, hogy a hivatalos és az underground szcéna ezer szállal kötődik egymáshoz (ld. Mani Haghighi: Disznó, Khoot, 2018 ). A legfőbb összekötők persze a munkatársak: a színészek és a technikai munkákat végzők helyzettől függően vesznek részt az eltérő hátterű és finanszírozású produkciókban.

Az „1970-esek” nemzedékébe (pl. Farhadi, Haghigi) tartozó, 1972-ben, Shirazban született Mohammad Rasoulof rendező, forgatókönyvíró, producer nem a járt utat választotta. (Sosem készített pl. gyerekfilmet, mint Majid Majidi, aki még 2020-ban is ezzel a témával tudott Kristály Főnixet nyerni (Sun) a járvány előtt még éppen megtartott, bár tiltakozásokkal övezett Fajr Fesztivál hazai kiadásán. A shirazi egyetemen szociológiát, a teheráni Sooreh Institute of Higher Education égisze alatt pedig vágást tanult Rasoulof kezdetben reklámfilmeket készített, hogy saját ízlése szerinti művészfilmjeit elkészíthesse. 2010 után éles fordulattal neo-neorealista alkotásokkal folytatta, melyek hol direkten, hol távolságtartóbban az iráni hétköznapok nehézségeit, a mindennapos elnyomást rögzítik. Pályafutása azt mutatja, hogy súlyosan represszív rendszerben úgyszólván lehetetlen apolitikus filmet készíteni. (A tehén (Darius Mehrjui, 1969) elindította iráni új hullám, és az azt követő újabbak során ez csupán az alkatilag apolitikus Kiarostaminak sikerült.)

A magyarországi filmkedvelőknek ezidáig egyetlen esélyük adódott megismerni Rasoulofot. 2005-ös játékfilmje, a Vassziget (Jazireh ahani) a Titanicon versenyzett. (Érdekes egybeesés, hogy a fődíjat Budapesten akkor Ilya Khrzhanovsky 4 című filmje kapta, az a rendező, akinek Dau Natasha című alkotása az idei Berlinale egyik legvitatottabb versenyfilmje volt.) Szülőhazájában talán csak annyival ismerhető jobban, hogy a második nyilvánosságban, másolt VHS-eken, dvd-ken terjednek a filmjei, mint azt Ellenszél (Head Wind, Baad-e-daboor, 2008) című dokumentumfilmje sejteti.

Pedig legális hazai pályája sikeresen indult: a Szürkület (Gagooman, Twilight, 2002) a teheráni nemzeti seregszemlén, a Fajr Film Festivalon Kristály Főnix díjban részesült. A túlnyomórészt börtönben játszódó doku-fikció dokuvonalára (a szokásos „Isten nevében” fohász után) a főcím is ráerősít: „Ebben a filmben minden esemény, karakter és név valóságos.” Az egykori szociológushallgató Rasoulof társadalmi érdeklődését a történet képviseli, a képzett vágót pedig a címben összegzett mondandó motivikus, elegáns ritmizálása mutatja. A bajkeverő, tolvaj Reza nagy esélyt kap: a jóindulatú börtönparancsnok úgy gondolja, hogy a kora harmincas férfinak meg kéne házasodnia. Reza szinte egész felnőtt életét börtönben töltötte, háttere nincs (az anyja is börtönben van), szabadulása után esélye sincs jobb életre, ha nem állapodik meg. Ha azonban tartozhatna valakihez, érezhetné a felelősséget, talán nem kerül vissza a rácsok mögé. A dolgok egy ideig jól mennek, a drogügy miatt életfogytiglanit töltő Fatemeh jó feleségnek bizonyul. Kisfiuk születik, aminek révén az asszony elhagyhatja a börtönt. Amikor Reza is szabadul, a dolgok végleg rosszra fordulnak. Állást nem talál, ismét tolvajláson kapják, s lecsukják. A Szürkületet Abbas Kiarostami hasonló módszerű klasszikusától, a - Mohsen Makhmalbaf rendező személyiségét eltulajdonító Hossain Sabzianról szóló - Közelkép-től (Nema-ye Nazdik, Close-Up, 1990) leginkább a didaxis hiánya különbözteti meg. Kiarostami képsorai szándékoltan magukban hordják, filozofikusan idézőjelezik, hogy újrajátszatja a jeleneteket. Rasoulof története mesterkéletlen, friss, a képei egyszerre erősek és lágyan metaforikusak: a szürke zóna, a „minden lehet másképp” reményével kecsegtet mindvégig.

Második egészestés filmje, A vassziget (Jazireh Ahani, Iron Island, 2005) egy, a nyílt tengeren veszteglő, rozsdás hadihajón modellezi a jó zsarnok-szegény nép viszonyt. A dél-iráni hajléktalan nincstelenek Nemat „kapitány” parancsnoksága alatt élik a hajó zegzugaiban a mindennapjaikat. A férfiak dolgoznak: eladják a hajó vasait, olajjal seftelnek. Az asszonyok a családot felügyelik, a gyerekek iskolába járnak. A kis közösséget nemcsak a közös életelvek és a lokálpatrióta öntudat köti össze, de a maga fura figurái is: a napot csodáló poszthippi, vagy a halakat gyűjtő kisgyerek. A társadalom szabályai azonban áthághatatlanok: Nemat segédje szegény, ahogyan a szerelme is, s a fiataloknak hamar bele kell nyugodniuk, hogy a szép lány akkor is a gazdagé lesz, ha az a gazdagság erősen viszonylagos. A hatóságok persze nem nézik jó szemmel a hajólakók független életét, s a roncsnak tulajdonosa is van, aki el akarja adni azt. Ez a nyomokban Orwell-i, szatirikus hatásokat is mutató alkotás már nemzetközi hírnevet, főleg kritikai sikereket jelentett alkotójának. Az ország-metaforaként is értelmezhető A vassziget méltatói leginkább ügyesen megvalósított látványtervét, valamint a forgatókönyvét dicsérték.

2008-as gerilla-dokumentumfilmje, az Ellenszél (Baad-e-daboor, Head Wind) kópiáján már nem szerepel a Bismillah, hiszen esélye sem lett volna a cenzorok jóindulatát elnyerni vele. A vassziget kapitánya dühöngve kihajította a roncsról a műholdas antennát meg a tévét – az Ellenszél ezzel szemben azt vizsgálja, mit jelent a második nyilvánosság Irán számára. Illegális, ám jól jövedelmező üzletág volt ezidőtájt a zárt országban a műholdas antennák gyártása - igen, a fazékfedők mellett csinálták a sufniban – és fölszerelése. A piac szereplői persze különbözően viszonyultak az így elérhető tartalmakhoz. A vallási élet prominensei a megtestesült gonosznak bélyegezték ezeket a tányérantennákat és a tévét, s noha tudják, hogy szerte az országban persze sokan nézik, az ő falujukban azonban, s ezt hitükhöz hű, szent meggyőződéssel állítják, ők nem tudnak róla, hogy lenne bárkinek is olyanja. (Az sem zavarja össze őket, hogy a gyerekeik nagyon is átjárnak a szomszédba tévézni.) Az Isten háta mögött élő pásztortörzsek férfiai (itt a hagyománynak megfelelően nem mutatnak nőket) viszont hasznosnak tartják, mert leköti a gyerekeket, más szórakozási lehetőség amúgy sincs. Arról csak a képek árulkodnak, ők maguk milyen önfeledt mosollyal nézik a fátyol nélküli, vagy még hiányosabb öltözékű énekesnőket. E két véglet között számos más felhasználó is vállalja az arcát, elsősorban értelmiségiek, akik szeretnének cenzúrázatlan hírekhez jutni, vagy egyszerűen csak régi iráni vagy indiai filmeket nézni. A film utolsó harmadában arról is képet kapunk, hogyan oldják föl az értelmiségiek az internet-blokkolást, hogy állami propagandától mentes, független hírekhez jussanak, s megismerkedünk Omiddal is, aki másolt filmekkel üzletel (őt majd viszontláthatjuk Panahi Taxi Teheránjában /2015/ is).

Ezt a polgári Iránban bizakodó, bátor dokut Rasoulof legmisztikusabb parabolája követi, a szintén illegálisan készült Fehér mezők (Keshtzar haye sepid, White Meadows, 2009, a filmet Jafar Panahi jegyzi vágóként). A főszerepben Hasan Pourshirazit láthatjuk; az egyik legfoglalkoztatottabb televíziós karakterszínész részvétele a produkcióban a társadalmi nyilvánosság hivatalos és illegális szintjeinek szoros szimbiózisát mutatja, amely a konszolidálódott diktatúrák egyik fontos ismérve. A Kharón-toposzra épülő alaptörténet szerint a korosodó Rahmat fáradhatatlanul járja sorra a terméketlen, kietlen, homok helyett sóval borított apró szigeteket, településeket, s pontosan kötött szertartás keretében gyűjti a lakosok könnyeit. Lélekvesztőjének feltűnésekor a helyiek a partra sereglenek, várva várt régi jó ismerősként üdvözlik, megosztják vele gondjaikat, bevonják szertartásaikba. Mindegyik közösség a kedvezőtlen időjárás, a só, a szárazság és terméketlenség okozta károktól szenved. Ahogy haladunk a történetben, mind horrorisztikusabb helyi hiedelemvilágokat láthatunk. E hitrendszerek - noha különböző színekbe és legendákba burkoltan - mindegyike emberáldozattal véli enyhíteni a csapásokat, s szeretne kicsikarni a természeti erőktől némi enyhülést. Az Orumieh-, másképpen Urmia-tó (mely a hírek szerint azóta javarészt kiszáradt) környékén forgatott film az utolsó reményt is elveszi nézőjétől. Az oly megértőnek látszó Rahmat egyetlen alkalommal sem avatkozik bele a középkorinál is kegyetlenebb közösségi cselekedetekbe. Ellenkezőleg. Nassim (Younes Ghazali) apja, a pásztor beleőrült a sós közegbe, s kisfiát, családját elhagyva vándorútra kelt a dúsan termő földek reményében. Rahmat a tőle segítséget és gyámolítást váró, árván felnőtt fiút ugyanúgy kiszolgáltatja a népharagnak, mint régi ismerősét, a festőt (a független dokumentumfilmeket készítő, festő Mohammad Shirvani játssza). A Rasoulof életművét át- meg átszövő árulás motívumának hasonló, gyáva trükkjével él, mint A vassziget Nemat kapitánya: meghallgatja a fiút, megértést mutat, aztán cserbenhagyja. A Festő bűne az, hogy piros színnel festette meg a tengert, holott az köztudomásúlag kék, ezt még a kisgyerekek is tudják. Ha a festő belátná, hogy tévedett, békén hagynák, élete végéig zavartalanul gyárthatná a kék tengerek sokaságát, ám ő ragaszkodik tévelygéséhez. Lássuk be, az egyetlen és megfellebbezhetetlen igazság tudói jogosan lobbannak haragra csökönyössége láttán. Hiszen ők csak segíteni akarnak a művésznek; ennek érdekében arra kötelezik, hogy addig nézzen puszta szemmel a Napba, míg el nem veszíti az őt csúnyán megtévesztő szemének világát. Az esztétikai problémák terén (is) szakavatott imám tanácsát követve, s persze gyógyító szándéktól vezérelve még majomvizelettel is próbálják kimosni a felháborító látványokat a renitens festő szeméből. Ám mind a kúrák, mind a számos józan érv hatástalan marad. Így hát a látszólag mindent értő, hallgatag Rahmat a megkövezett, de még lélegző fiúval együtt elszállítja a csodák csodájára még mindig nem vak, sőt, egyre több, összetettebb színt látó Festőt egy apró szigetre. Egyetlen ember lakja, egy olyan férfi, aki - mint mindenki, így Rahmat is tudja róla -, egykor elindult a termékeny mezők nyomában... Mire odaérnek, a fiú meghal, s Rahmatnak ugyanúgy esze ágába nem jut, hogy elmondja a férfinak, ki volt az a kamasz, ahogyan korábban a fiút sem világosította föl arról, ismeri az apját. A magányos szigetlakó férfi még álmodik a zöld rétekkel, s néha elhagyott családja is eszébe jut. De hát mit van mit tenni, most büntetőtábort üzemeltet a szigeten, s nyomban neki is lát, hogy a Festőt alaposan megrendszabályozza. S hogy mire szolgálnak a szenvedők könnyei? Minden allegória, szimbólum és abszurditás elnyeri végső valóságosságát, amikor meglátjuk.

“Olyan országból jövök, amely tele van ellentmondással és szenvedéssel, ahol diktatúra van. A forgatás körülményei nagyon nehezek voltak, a forgatási engedélyeztetés során gondjaink támadtak, a költségvetésünk erősen limitált volt. Tulajdonképpen titokban készült, underground film.” - nyilatkozta Rasoulof a San Sebastian International Film Festival sajtókonferenciáján a film készítéséről.

Rasoulof filmes karrierje 2010-ig szervesen épült, s mint láttuk, túlnyomórészt az iráni irodalmi és filmes hagyományoknak megfelelő metaforikus-balladisztikus történetmesélés jellemezte alkotásait. Dokuiban annyit mutatott meg, ami még hivatalosan is vállalható volt, hiszen mindkettőbe beleépítette az államilag engedélyezett és preferált ellenpontokat is. Játékfilmjeiben a művészeti konvenciók követése nem pusztán hagyománytiszteleten alapult: oly sokakhoz hasonlóan szándékosan nem reflektált direkt módszerekkel a mindennapokra, mert nem kívánt a politikai rendszer áldozatául esni. Fokozatosan vált ismerté, nemzetközi fesztiválokra is mind gyakrabban hívták. Nem volt ez kis dolog, hiszen az akkor 80 milliós Irán filmiparának átlagos termése évi száz játékfilm (ez a meglehetősen nagy szám értelemszerűen nem tartalmazza a független vagy az illegális produkciókat).

A fordulatot a politikai közeg durva beavatkozása idézte elő. Egy kisebb jelentőségű film produceri munkálatai után érte utol az egészen más természetű, s a legkevésbé sem kívánt „világhír”. 2010 márciusában Rasoulofot Jafar Panahival együtt letartóztatták. Az esemény akár szimbolikusnak is mondható: a forgatási helyszínről vitték el őket. Az addigra már világhírű Panahinak nem ez volt az első letartóztatása, ő 2009 júliusában is börtönbe került, amikor csatlakozott azokhoz, akik tiltakoztak az akkor kétharmaddal, vitatható körülmények között elnökké választott

 Ahmadinejad ellen. A rendezőt a tüntetők elleni fegyveres fellépés áldozatainak gyászszertartásáról hurcolták el. Akkor hamarosan szabadon engedték, az országot azonban nem hagyhatta el. 2010 márciusában Panahit, s vele együtt családját és munkatársait – köztük Rasoulofot - is letartóztatták, s a teheráni Evin börtönébe zárták. Mindkettejüket hat év börtönre ítélték, amit Rasoulof esetében egy évre csökkentettek, s feltételesen szabadlábra helyezték. Panahi esetében a büntetés életbe lépett, s megfejelték húsz év filmezéstől való eltiltással is. Az egész világ filmes társadalma tiltakozását fejezte ki, s mivel Panahit ismerték, többnyire csupán az ő neve szerepelt az egyebek mellett Coppola, Kiarostami, Scorcese, vagy éppen Spielberg jegyezte felhívásokban, petíciókban „Jafar Panahi jól ismert rendező. Berlin, Cannes, Velence egyaránt ünnepelte a sikereit. Mohammad Rasoulof elismert író, rendező és producer. Ugyanakkor — noha Rasoulof filmjei Irán határain kívüli fesztiválokon is tetszést arattak — nem nevezhető hírességnek.” A politikusságot mind hazájában, mind azon kívül alkati alkalmatlansága miatt sosem vállaló Abbas Kiarostami, aki ekkor már élő klasszikusnak számított, nem pusztán fölemelte szavát a két rendezőért, hanem egyúttal arra is rámutatott, mit képviselnek ők a perzsa, tágabb értelemben a világ filmművészete számára: „Jafar Panahi és Mohammad Rasoulof az iráni független filmkészítés alkotói, azé az iráni filmkészítésé, amely az elmúlt negyedszázad során lényeges összetevője volt annak a kultúrának, amely Irán hírnevét növelte az egész világon. A világ kultúrájának részei ők azáltal, hogy a nemzetközi filmkultúra részét képezik. Azt kívánom, hogy azonnal bocsássák szabadon őket, s tudom, hogy a lehetetlen is lehetséges. Szívből kívánom, hogy ebben az országban soha többé ne börtönözzenek be művészeket alkotásaik miatt, s hogy a független és fiatal iráni filmkészítés soha ne ütközzön akadályokba, ne szenvedjen a támogatások vagy a figyelem hiányától, sem az előítéletek miatt.”

A tájékozatlansággal igazán nem vádolható Peter Bradshaw a Guardian hasábjain lelkiismeretesen rögzítette, amit megannyi filmkritikussal együtt érzett: ő sem ismerte Rasoulofot, s a letartóztatás ténye késztette tájékozódásra.  „Az egyetlen film, amit ezidáig meg tudtam szerezni tőle, egy amerikai dvd-n: A vassziget, 2005-ből.  (...) Lehetséges volna, hogy az iráni filmesek a kormányuktól és nemzetüktől való mélységes elidegenedettségüket szomorú sóvárgással fejeznék ki ezeken az áttételes képeken át? Panahi és Rasoulof letartóztatása azt sugallja: igen. Ez a visszataszító igazságtalanság (t. i a letartóztatás, BR) világosan megmutatta.”

Rasoulof következő filmje, az éjsötét Viszlát (Bé Omid é Didar, Goodbye, 2011) maga a fordulat. A változás magánéleti, ha ez ugyan annak nevezhető. Felesége, Rozita Hendijanian a Viszlátban ábrázoltakhoz nagyon hasonlóan távozott az országból, s azóta Hamburgban él lányukkal (a haza elhagyását, az elszakadás fájdalmas következményeit Rasoulof majd a Nincs gonoszban mutatja meg a másik oldalról is). Az asszony ezáltal jobb pozícióban van a produkciós irodákkal való kapcsolattartáshoz, s így filmjeinek egyik állandó producere lesz. A másik változás inkább szakmai: ettől kezdve filmjeinek operatőre Ashkan Ashkani, aki a kockázat ellenére a főcímben is vállalja a nevét (gondoljunk Panahi újabb filmjeinek hol ironikus, hol csak egyszerűen „Névtelen” megjelölésű vége kreditjeire).

Ettől kezdve Rasoulof filmjeiben legfeljebb nyomokban találunk metaforákat, s parabolaként is legfeljebb hozzáadott értékként értelmezhetők. Mintha elszakadt volna benne valami, s arra jutott volna: fölösleges művészi(es) konstrukciókat gyártani. A széles jelentéstartományt hordozó formák, a körülírás védőszínekként alig-alig működtek, sutba velük.

A politikai térbe kerülés kétélű fegyver, s a Viszlát karrierje arra is rámutat, hogyan maradhatnak nyilvánvaló értékek szinte észrevétlenek a nemzetközi fesztiválszcénában, ha a kritikusi vélekedés lefedett. „Rasoulof bebörtönzése rokonszenvet és érdeklődést ébresztett, a film maga mintha szélesebb spektrumot mutatna, mint előző három játékfilmje, ám valószínűtlennek látszik, hogy felülírja azt a beszámolót, amit iráni honfitársa, Asghar Farhadi berlini átütő sikere, a Nader és Simin ugyanerről a témáról készített.”  A két film tematikája valójában alapvetően különbözik, s Lee Marshall kritikája így inkább a kívülállók kapaszkodókereséséről, a részletek ismeretének hiányában a viszonyulás nehézségeiről tudósít, semmint Rasoulof alkotásáról nyújtana értékelhető elemzést.

A Viszlát ugyanis nem párkapcsolati tematikájú, a klausztrofóbia megragadását célozza, s ebben - de csakis ebben a vetületében - ha valamihez, akkor a Bizalomhoz (Szabó István, 1980) hasonlítható mind mélységében, mind részleteinek pontosságában. Egy nagyon magára maradt, fiatal védőügyvéd, Noora (Leyla Zareh) mindennapjait láthatjuk, jórészt a négy fal között. Az asszonyt emberi jogi tevékenysége miatt kizárták az ügyvédi kamarából, a szakmájától eltiltották, de még fenn tudja tartani szép és kényelmes lakását. Az ugyanebben az időben letartóztatott, jelenleg ismét börtönben lévő Nasrin Sotoudeh (őt Panahi Taxi Teheránjában /2015/ láthattuk) sorsára sokban emlékeztető történet hétköznapi rutint mutat: teázás, teknőcetetés, díszdobozgyártás pénzért. Néha meglátogatja egy barát, elszállítják a dobozokat, orvoshoz megy. Vagy ügyeket intéz, melynek során minden egyes alkalommal ki kell játszania valahogyan a rendelkezéseket. (Az önelrejtés, önmegtagadás, a kényszerű kettős élet emblematikus jelenete, amikor a hivatalba menet gyakorlottan lemossa a lakkot a körméről.) Noora találékonyságára igencsak szükség van, hiszen az Iszlám Köztársaság érvényes rendelkezései szerint minden őt érintő lépése a férje személyes vagy írásos engedélyéhez kötött. Anélkül nem folyamodhat útlevélért, nem dönthet az orvosnál, már az is nagy dolog, hogy a férfi nélkül fogadják. A férjéről azt mondja mindenkinek, Délen dolgozik darusként, aztán lassan kiderül, hogy ellenzéki újságíró, s éppen börtönben ül. Az asszony babát vár, várva várt gyereket. Erre a tényre építi az éceszgéber Lotfi a stratégiájukat. A férfi testesíti meg azt a nagyon világos eszű, dörzsölt figurát, amit minden hosszan fennálló elnyomó, s emiatt szükségszerűen korrupt társadalom kitermel. Tudja, hogyan kell lavírozni a lehetőségek között, s hogy az melyik szinten mennyibe kerül. Azt találja ki, hogy Noora jelentkezzen egy külföldi jogi konferenciára, arra megszerezhető a vízum. Az előadása után aztán kint marad, s mivel babát vár, nem fogják visszatoloncolni. Az asszony kétes politikai helyzete miatt a vállalkozás sikere nem garantált, de más lehetőség híján meg kell próbálni. Noora nem akar bajt hozni senkire, a besúgók, a kivégzések és letartóztatások közegében titkolózni, hazudozni kényszerül, még az édesanyjával sem tartja a kapcsolatot. Az idős nő váratlan látogatása éppen egybeesik egy hatósági kiszállással, melynek során a titkosrendőrök átkutatják a lakást, elviszik a számítógépet, s jó adag iratot is. Noora a férje barátaiként mutatja be a nyomozókat, az idős asszony pedig úgy tesz, mintha elhinné.

A diktatúra torokszorító mindennapjainak abszurdba hajló intermezzója a tévé dekóderének begyűjtése (ld. Ellenszél c. doku). A törvény előírja, hogy a lakásokba nem mehetnek be a rendőrök, így az egyik közeg az ajtóban ügyel, míg a másik nagy gonddal cipővédőt húz, úgy megy be, hogy be is megy, meg nem is, s Noora engedélyével (mert a rendszer pro forma jogkövető) szétcsatlakoztatja az eszközt, nem felejtve a távirányítót sem. A jelenet vége, amikor a közegek a szembeszomszédhoz is becsöngetnek. A razzia tehát általános, rutinszerű, a legkevésbé sem személyes.

A nyilvánosság szintjeinek összefonódását mutatja, hogy az engedély nélkül forgatott Viszlát-hoz Shahab Hosseini televíziós és rádiósztár is az arcát adta. Hosseini filmszínészként egyebek mellett az Elly történetével (Asghar Farhadi, 2009) vált világszerte ismertté, de láthattuk több más Farhadi-filmben is, jelesül az említett, s párhuzamosan forgott Nader és Siminben. A Viszlát azt a rettenetet is képeiben őrzi, ahogyan maga Rasoulof próbált vízumot szerezni, s ahogyan légüres térben, magára maradt. A film csaknem egészében külföldi produkcióban készült, olyan gyártók részvételével, mint a Fortissimo Films (pl. Szerelemre hangolva, Super Size Me, Titokzatos bőr), a Pretty Pictures (A dán lány), illetve a Rotterdam IFF Hubert Bals Alapítványa. Az iráni oldalt az erre a produkcióra összeállt Shargh Tamasha Media képviselte.

Az iráni hatóságok durva üldözése kétségtelenül ráirányította a figyelmet Rasoulofra, engedjük meg, némileg talán hozzá is járult ahhoz, hogy a cannes-i Un Certain Regard szekció abban az évben legjobb rendező díjával premizálta. Ahhoz azonban önmagában kevés lett volna, hogy hosszabb távon jónak láttassa a Viszlátot. Ez a kamaradarab azonban mit sem vesztett értékeiből, hiszen a minimálrészletekig pontosan hozza az üldözöttség klausztrofóbiáját. Finom, a hangkulisszáig hibátlan pontossággal megjelenített motívumokkal szövi körbe-körbe hősnőjét. Csak egy csöndes, már-már észrevétlen párhuzam: a ház fölötti légifolyosón szabadon, élettelien zúgva járnak a repülők, a lakásban a csöndesen mocorgó kis ékszerteknősnek pedig tönkremegy az akváriuma, majd az aprócska állat elveszik.

Következő filmje, A kéziratok nem égnek el (Dast-neveshtehaa nemisoosand, Manuscripts Don’t Burn, 2013) ugyancsak a cannes-i Un Certain Regard szekciójában mutatkozott be, s nyerte el a FIPRESCI díját. A diktatúra legsötétebb bugyraiba kalauzol, a teljes reménytelenségbe, amelynek szakadékait az erőteljes cím lehetetlenbe kapaszkodása csak halványan képes jelezni. A kéziratok nem égnek el – Bulgakov Mester és Margaritájának ez az emblematikus mondata a végső igazságba vetett hit kifejeződése. Annak állítása, hogy a rossz nem vehet erőt a jón, hiszen a történetek megmaradnak. Rasoulof filmje a minimálisnál is kevésbé nyújt hasonló bizonyosságot. Csupán a cím, s az egyik hóhért kínzó pszichoszomatikus tünetek, gyötrő álmok utalnak halványan az emberbe beépített alapvető értékekre. A filmet ugyancsak minimálisan árnyalja némi humor, két irodalmár egymást zrikáló bennfentes poénkodása. Ezektől eltekintve híján van mindannak, ami Bulgakovnál oly jótékony: történelmi távlat, az abszurd, vagy a minden földi igazságtalanságért kárpótló misztikum. A film teljes illegalitásban készült. Főcímében iráni részről Rasoulofon kívül csupán az amúgy növényi molekuláris biológiával foglalkozó, húszéves kora óta külföldön élő és kutató Ramin Parham (Kian, a reményvesztett költő szerepében), illetve Ashkani, az operatőr neve szerepel. A film egyes jelenetei Hamburgban forogtak, ahol a rendező családja élt, s ahova akkor még ő is ellátogathatott.

A film önmagába visszazáruló kört ír le (ld. Panahi: A kör). Az első harmad Khosrow és Morteza kettősét mutatja autózás és helyszín-egyeztetések közben. Előbbinek anyagi gondjai vannak, a kisfia súlyos beteg. Nagyon gyengéd, törődő családapa. Forouzandeh, a heves természetű, kerekesszékes író és felesége örömmel fogadja Kiant, az alanyi költőt. Az asszony távozása után Kian előveszi a dugi-vodkát, s egymást és magukat sem kímélve megtárgyalják, mennyire reménytelen az irodalom és az ország helyzete egyaránt. A gerillaharc negyven éve volt, a politikai helyzet a mai fiatalokat régesrég nem érdekli. A facebook, twitter, speed, buli négyszögben Steve Jobs az istenük. Ők, a régivágású értelmiségiek azzal áltatják magukat, hogy okosak, mert képesek az állami blokkolásokat feloldani a neten, pedig ez a tudásuk is csupán a hatalom számára információ: a technika állami megfigyelőinek kezére játszva ők maguk tudatják, kik ők, hol vannak. A címbeli kéziratot Kasra, íróbarátjuk készítette. Ő korábban tíz évet töltött börtönben, s mivel halálos beteg, szeretné elhagyni Iránt, hogy még egyszer találkozhasson a lányával. Útlevelet politikai okokból nem kaphat, egyetlen lehetősége az, ha lepaktál a hatalommal, s azt a bizonyos kéziratot beszolgáltatja egykori lázadó-, majd cellatársának, a Főfelügyelőnek. Utóbbi teljes fordulatot hajtott végre, ellenzékiből lett a legnagyobb állami napilap főszerkesztője és a hírszerzés ügynöke. Nagy fogás ő az államhatalomnak, hiszen jól ismeri a másként gondolkodókat, pontosan tudja, mivel és hogyan félemlítse meg őket. A kézirat maga valós eseményeket rögzített: az 1988-98 között zajlott sorozatgyilkosságok egyik epizódját tartalmazza, amelynek során egy huszonegy főből álló íródelegációt akartak megölni buszbalesetnek álcázva. Kasra beszolgáltatja a kéziratot, útlevelet mégsem kap, mert a Főfelügyelő kinyomozza, hogy az események leírása további két példányban létezik.

A lassan világosodó cselekmény, csakúgy, mint a Viszlátban, egymásra épülő, egymást tükröző és értelmező eseményekből tevődik össze. Fokozatosan szorul mindannyiuk köré az az eltéphetetlen hálót, ami összefűzi a szereplőket. Az ellenzékieket megbénítja, ugyanakkor a hatalom kiszolgálóinak és birtokosainak is erősen szűkre szabott mozgásteret ad. Utóbbiaknak nem lehet lelépniük a kegyetlenség útvonaláról, mert akkor ők is áldozattá válnak a diktatúra kegyetlen, paranoiás, titkolózó, átverős közegében. Az ábrázolás egyik fontos eleme az önigazolás. A hatalmat képviselő Főfelügyelő Kasrának adja elő a maga változatát: „Én hű maradtam a népemhez. Ti pár ezer dollárért eladtátok magatokat a külföldnek. Gyáva vagy. Az első pofon után elismerted, hogy megcsaltad a feleségedet, drog- és alkoholfüggésedet.” A nagybeteg Kasra szavai - „Mindenki tudja, hogy kínzás hatására beismer az ember bármit.” - súlytalanul peregnek le a magabiztos, jól öltözött tisztviselőről: ő a törvény nevében jár el, az államot védi a hazaárulóktól. Neki tehát hivatalosan is, minden tekintetben igaza van.

A film záróképei Khosrow-t mutatják a zsúfolt teheráni utcán. Fellélegeznénk, hogy végre nem szűk terepen vagyunk, civileket látunk, akiket a sokszoros gyilkosságok, köztük egy kisfiú megölése nem érintenek – aztán kapcsolunk. Az egyszerű, kétkezi bérgyilkos, aki iránt szimpátiát éreztünk, aki oly szerető, jó apa, feltűnés nélkül beolvad a tömegbe. Az a gyilkos, aki megmérgezte a védekezni képtelen, béna Forouzandeh-t, s míg arra várt, hogy az végre kiszenvedjen, a világ legtermészetesebb módján nyitotta ki a haldokló hűtőjét, készített magának egy szendvicset, s békésen falatozott a hörgő ember mellett. Vajon akkor hányan lehetnek még olyanok, akik „amúgy” jó emberek, de habozás nélkül a szakadékba visznek buszokat, és mindegy nekik, kik és hányan ülnek rajta? (A „láncgyilkosságok”-nak nevezett gyilkosságsorozatokról bővebben itt olvashatunk. Az áldozatok között találjuk az iszlám forradalom fejének, Khomeini Ayatollahnak Ahmad fiát is. A buszos gyilkossági kísérlet elkövetője - akit valóban Khosrow-nak hívnak - összesen tíz évet kapott a látszat-igazságtételek során. A gyilkosokat a botrány elülte után sorra szabadon engedték.)

A film cannes-i vetítését követően kereste meg Rasoulofot Kaveh Farnam producer, aki ekkor már húsz éve Dubaiban élt.  Közreműködésével készült el az ugyancsak az Un Certain Regard szekcióban bemutatott Egy tisztességes ember (Lerd, A Man of Integrity, 2017), s fődíjat nyert. A külföldi siker azonban ezúttal nagyon visszaütött. Rasoulof a fesztiválról még baj nélkül visszatért hazájába, ám amerikai útja után a reptéren letartóztatták, elkobozták az útlevelét, s két évre eltiltották az utazástól, így nem tudott visszatérni Hamburgba sem a családjához.

A farsziul seprőt, zaccot jelentő eredeti cím azt hivatott jelenteni: a társadalom legfelső szintjeiről a problémák minden rétegbe leszüremkednek. Főszereplői egy egyetemet végzett házaspár, Reza (Reza Akhlaghirad) és Hadis (Soudabeh Beizaee), akik békében akarták fölnevelni a fiukat, ezért egy észak-iráni, a világtól elzárt kistelepülésre vonultak vissza. A férfi aranyhalakat tenyészt, az asszony iskolaigazgató. A korrupciótól itt sincs menekvés, ám Reza nem hajlandó lefizetni a hitelintézet tisztségviselőjét, s felveszi a harcot a helyi maffiával is, amely szemet vetett kis gazdaságára. A férfi ellenzéki politikai előéletére lassan derül fény, sajnos lassabban, mint elveszítenénk érdeklődésünket ez iránt a lázadásba belemerevedett, kérlelhetetlen figura iránt. A kissé mondvacsinált történet némileg kusza szálakkal, ám szépen szcenírozott, hatásos jelenetek (motoros banda az úton, a család égő háza) sorát követve jut el a némileg meglepő, keserű befejezéshez. A film maga gyengébben sikerült, mint a korábbiak, s ebben szerepe lehetett annak is, hogy Rasoulof feltehetően kevéssé volt járatos a falusi közegben.

A hatalmi középponttól távol eső elhagyott táj megmarad a kivonulás, a szorongató viszonyok közüli kilépés helyszínének következő filmjében, a Nincs gonoszban is, amely Rasoulof eddigi pályafutásának összegzése. Kaveh Farnam producer a berlini sajtótájékoztatón színesen ecsetelte, milyen kreatív ügyeskedések árán tudták egyáltalán leforgatni a filmet. Nem nagyjáték-, hanem négy, az ország különböző területein játszódó rövidfilm forgatására kértek és kaptak engedélyt. Rasoulof nevét egyik hivatalos iraton sem tüntették föl, s a kültéri, egy repülőtéren forgatott jelenetek során asszisztense révén instruálta a stábot. A beltéri vagy távoli vidékeken zajló felvételeknél hasonló óvatosságra nem volt szükség.

A négy epizód mindegyike kapcsolatos a halálbüntetéssel, ám a film maga nem elsősorban a halálbüntetés ellen kíván mozgósítani, mint azt Rasoulof több interjúban is leszögezte. „Inkább arról van szó, miképpen vállalunk felelősséget a tetteinkért. (...) Hogyan tudjuk elkerülni azt, hogy engedelmeskedjünk erkölcstelen parancsoknak, amikor mindannyian az elnyomók és az elnyomottak alkotta hatalmi struktúra csapdájában vagyunk.”  (Iránban a halálbüntetések száma megközelíti, egyes források szerint meg is haladja a listavezető Kína értékeit, s nem ritkák a nyilvános kivégzések sem.)

A rövid történeteket Rasoulof saját tapasztalataiból merítette. Az első egy mindennapos jelenet: látott egy férfit kijönni a bankból, akiben fölismerte 2009-es kihallgatótisztjét. (v. ö. A kéziratok nem égnek el, vagy Panahi: Taxi Teherán). Követni kezdte, fölidéződtek a börtön képei, fojtogatta a gyűlölet és a harag. Aztán egyszer csak ráébredt: a férfi semmiben nem különbözik a többi hétköznapi járókelőtől. Egyáltalán nem látszott sem szörnyetegnek, sem ördögnek: egy szimpla pasas volt, aki banánt vásárolt. Elképzelte, milyen lehet a családi élete, ahogyan beszélget, veszekszik, ügyet intéz a feleségével, ahogyan játszik a gyerekével. Idilli képek sorát látjuk, középpontban egy jó kiállású, vonzó férfival, aki jó családapa, rendszeresen látogatja és ellátja idős, beteg anyját. Nem pusztán tiszteletben tartja felesége háklijait, de mindenben segíti is a háztartási munkáktól egészen a hajfestésig. Igen, az iráni férfi, amint hajat fest, minden irónia nélkül: felejthetetlenül csábító képsor. Akkorra már minden nő beleszeretett a karakterbe.

A második és a harmadik epizód két kiskatona sok párhuzamot mutató története. A második paragép sorkatonája nem vállalja, hogy végrehajtja a parancsot, nem hajlandó kivégzésben részt venni, a barátnője segítségével megszökik, s az átélt izgalmakat úgy vezetik le, hogy az Iránban is kultikus Bella ciao-t  éneklik ordítva (A koronavírus új, más perspektívát adott a Bella ciao-nak). A harmadik epizód főhőse lánykérésre készül, ám leendő anyósáék vidéki házában gyászolnak, a család barátját kivégezték. A negyedik történet kopár hegyek között élő, méhtartással foglalkozó középkorú házaspárját fiatal, Hamburgban élő unokahúguk látogatja meg.

A kevés kivétellel (Zhila Shahi, Mahtab Servati, Kaveh Ahangar) amatőrök játszotta történetek mindegyike több meglepetést is tartogat, nem volna ildomos tovább mesélni őket. Az egyes epizódok ugyan nem kapcsolódnak egymáshoz, ám reflektálnak egymásra, s ugyanúgy sűrű motívum-, és jelentéshálót szőnek, ahogy azt a Kézirat-ban, vagy a Viszlátban láthattuk.

A film címe Rasoulof pályafutásának legerősebb állítása: a Nincs gonosz felszabadító performatív tett. Szikár ábrázolásmódja révén a pátosz árnyéka sem vetül arra a paradoxonra, hogy nincs remény, és mégis van. A gondolkodás, az önkifejezés szabadságát elvevő hivatalos hatalmi tér elől menedékül adja a tájat, a távolságot, a társadalomból való kiszakadást. Aki elmenekül, azt a békét, azt a fajta szabadságot éli meg, melynek révén nem lesz szüksége ítélkezésre.

"Az erőd abban rejlik, hogy nemet is mondhatsz” – talán ez a film legfontosabb mondata. Ezzel ellentétes emblematikus képe pedig az, ahogyan az első epizód egyik szereplője a zöld jelzés dacára hosszú percekig nem indul el autójával a hajnali Teherán kihalt főútján. Az emberbe beépített erkölcsi kontroll működik, ahogyan a kéziratok sem égnek el. Dixi.

Az iráni hatóságok Rasoulof berlini sikere után, március 4-én látták elérkezettnek az időt arra, hogy felszólítsák a rendezőt, kezdje meg hét éve (!) függőben lévő egyéves börtönbüntetését. A vád három korábbi filmje miatt „rendszerellenes propaganda”. Történt ez éppen akkor, amikor az országban berobbant a koronavírus-járvány, s a hatóságok 70 ezer foglyot engedtek szabadon a fertőzés lassítása érdekében. Mohammad Rasoulof a helyzetre való tekintettel egyelőre nem vonult börtönbe.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322