Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

„Biztos vagyok ebben a filmben” – Török Ferenc, rendező

a cikkbeli fotók Szilágyi Lenke munkái
 
Legújabb filmjét, az 1945-öt a Berlinale és Miami után nemrég mutatták be a hazai mozikban. INTERJÚ
 
Míg a Puskin vásznán épp begördült a vonat, addig kint a kávézóban belekezdtünk az interjúba egy fáradt, egyúttal a bemutató miatt némiképp feszült rendezővel. Akitől megtudtuk, a nemzetközi érdeklődés és a vonatokkal kötött barátsága is fontos szerepet játszik életében.
 
Török Ferenc tanít a Színművészetin, Amerikában, és háromévente rendez egy nagyjátékfilmet. Az 1945 immár hetedik nagyjátékfilmje.  Nemrég múlt 45. 

Ha most nem lenne ez az interjú, bent ülnél a nézői reakciókat figyelve?

Csak ritkán szoktam beülni a saját filmjeimre. Berlinben a premieren persze beültem, de ez most már a sokadik vetítés, hiszen itthon a Titanic Filmfesztiválon is többször bemutattuk.

Az igazi megmérettetés mégiscsak, amikor hazai és mezei közönség előtt vetítik a filmet, és nem fesztivál- vagy szakmai, baráti közönség látja.

Valóban. Talán majd titokban, mint Mátyás király belopódzok egyik hétvégén a Művészbe vagy mondjuk az Allee-ba. Bár egy ilyen típusú filmnél azért igen nehéz tetten érni a nézői reakciókat. És kicsit talán nagyképűnek tűnik, de ebben a filmben sokkal biztosabb vagyok, mint az előzőeknél bármikor, így nem is tervezem igazából tesztelni.

Az azért mindenesetre jó jel, hogy a fesztiválokról rendre elhozta a közönségdíjakat. A Titanicon is ez a film lett a közönségdíjas. Bevallom engem ezek a díjak megleptek, hiszen az 1945 nem az a tipikus közönségfilm, sőt inkább ellene megy annak: fekete-fehér, történelmi, nehéz témájú, és balladasztikusan viszonylag lassú. Mit gondolsz minderről?

Nekem is meglepő. De talán annak köszönhető, hogy mindamellett érzelmes és felkavaró. Azt pedig általában díjazza a közönség, ha érzelmileg a film megérinti. Nyilván a fesztiválok közönsége más, inkább a kurrensebb filmeket szereti; fesztiválon egy fekete-fehér film inkább csemege, mintsem elijeszti a nézőket. Mindenesetre erre a filmre már biztos, hogy nem tudok szomorúan gondolni, annyi örömöt okozott eddig is. Nemcsak forgatni, vágni volt öröm, de az is, hogy külföldön is nagyon szeretik, és érdekli a forgalmazókat. Az eddigi filmjeim nem igazán működtek külföldön. Egyszóval nem aggódom az 1945 miatt, nagy baj már nem történhet vele. Ilyen pozitív kritikai fogadtatása egyik filmemnek sem volt eddig. Ha tízezer néző megnézi itthon, én már boldog leszek. (Két hét után az 1945 elhagyta a húszezer nézőt. a szerk.)

Mindenképp az is segíti egy mai magyar film forgalmazását, hogy a magyar film most felfelé ível, és nő a presztízse. Minek köszönhető véleményed szerint mindez? Jobban figyelnek a forgatókönyvre, az előkészítő munkára, több pénz jut egy-egy filmre, vagy jobb a marketing?

Valóban csodálatos, ami mostanában a magyar filmmel történik. Minden sokkal koncentráltabb, és egyszerűen jobbak a filmek. Igaz, jóval lassabban is készülnek, ami egyfelől jót tesz, mert van idő mindent többször átgondolni, másfelől viszont kegyetlenül nehéz, mert így hosszú évekre elhúzódik az előkészítés és a forgatókönyvírói szakasz. A tétet mindenesetre emeli, hogy nem csuklóból rázza ki a rendező a filmjeit, hanem sokkal nagyobb a jelentősége, ha a film végre elkészülhet. Régebben nem éreztem ekkora súlyát egy-egy filmem bemutatójának. Ma viszont, ha a moziig eljut egy film, már nagyon nagy dolog.

És ez jó?

Egyszerűen csak megváltoztak a viszonyok. Ez nem feltétlen rossz, csupán tény, hogy a bemutatás és körülményei sokkal nehezebbek és több munkát igényelnek. Rengeteg a külföldi film, egyre kevesebb a mozi, bonyolultabb a piac helyzete. Kemény a verseny.

Épp egy 2014-es interjúban mondtad elég pesszimistán, hogy a magyar filmnek nem sok jót jósolsz mozi szinten, valószínűleg csak a net és a tévé marad a számára. Ehhez képest fordult a világ. Gondoljunk csak a Kincsem vagy a Testről és lélekről nézettségére.

Fordult a világ, és ez fantasztikus. Arra jöttek ugyanis nagyon okosan rá a Filmalapnál, meg a filmesek is, hogyha nemzetközileg működik egy film, mint például Nemes Jelesé vagy Mundruczóé, akkor az automatikusan hozza Magyarországon is a nézőket. Külföldön pedig egyre inkább generálja az érdeklődést, egyre több helyre veszik meg forgalmazásra. A Kincsem kicsit más történet, mert ott akkora költségvetés és kampány volt mögötte, hogy az önmagában garantálta a magas nézettséget. De nagyon örömteli, hogy mindemellett egy jól sikerült film lett, és az, hogy ennyire sok néző megnézi, a többi magyar filmnek is jó tesz.

Nemsokára vidéki körútra indulsz a filmeddel. Közönségtalálkozóknak van érdemi jelentősége, vagy inkább csak formalitás?

Persze hogy van jelentősége, hiszen azért az tény, hogy ebben az országban négyszer annyi ember lakik vidéken, mint a fővárosban. Ettől is olyan szomorú és nagy baj, hogy a falvakban ma már egyáltalán nincs mozi. Nagyvárosokra, ott is leginkább bevásárlóközpontokra szűkült vidéken a mozizás, de sajnos már a fővárosban is elég aggasztó a helyzet.

Mondtad, hogy parázs vitára számítasz a film kapcsán. Szerintem ennél azért passzívabbak ma a nézők, aminek a rettentő inger- és információdömping is az oka…

Ha belenézel a kommentekbe az egyes kritikák után, akkor egyáltalán nem azt látod, hogy passzívabbak lennének. Az interneten már borzolja a kedélyeket, és már jönnek az ellenvélemények is.

Mit gondolsz, egy film képes generálni egyfajta társadalmi kommunikációt, és megsegíteni a feldolgozási, megbékélési folyamatokat?

Igen. Szerintem képes lehet rá. Itt van például a Saul fia, ami szinte totálisan megváltoztatta a holokausztról folytatott értelmiségi párbeszédet. Sőt társadalmilag is számottevő mozgások indultak el a film hatására.

Miért fordultál épp ehhez a témához, és hogy kerültél kapcsolatba ezzel a történettel?

Először a novellába (Szántó T. Gábor, a szerk.) szerettem bele, és onnét jött a téma iránti érdeklődés, bár mindig is érdekeltek a második világháborút követő évek. A magyar filmtörténetben is a negyvenes-ötvenes évek, leginkább az államosítás előtti néhány film izgatott leginkább. A háború utáni neorealista magyar filmekből többet tudhatunk meg az akkori társadalomról, mint a mozihíradókból. Például a Valahol Európában meg az Ének a búzamezőkről ma már kordokumentum, amellett, hogy filmtörténeti remekművek. Ráadásul úgy éreztem, hogy ezt a korszakot nemigazán értem, mint ahogy az emberek többsége sem, mert egyáltalán nem dolgozták fel, mindig lazán átugorják a történelemkönyvekben. Van ugye az 1945-ös „felszabadulás”, ahogy mi tanultuk a szocializmusban, aztán már jön is a kommunizmus és Rákosi Mátyás. De hogy 1945 és 1948 között mi zajlott, nem igazán része az értelmiségi közbeszédnek.

Egyfajta történelem óra ezek szerint ez a film? Volt egy hiátus, ami téged foglalkoztatott?

Igen. Mert a világháború és a holokauszt utóhatása éppúgy súlyosan drámai. Olyan forgatókönyvnek a közege, ami szinte ordít az után, hogy filmet forgassunk belőle.

A novella azonban csupán tíz oldal…

Tíz oldal – igen, annyi volt az alaptörténet, de ennyi egy igazán jó film alapja, legalábbis szerintem. Mert ami nem fér bele egy tíz oldalas novellába, az már inkább egy tévésorozat.

Eddigi filmjeidé is csupán tíz oldal volt?

Eddigi filmjeim nem adaptációk voltak többségükben. Most Szántó T. Gábor tíz oldalas novellájában már benne volt az egész film gerince. A többi száz oldal már csak részletezés. Ám ha a tíz oldalban már van egy ilyen erős történet, akkor tulajdonképpen már kész a forgatókönyv, akkor már csak patikamérlegen kell adagolni hozzá a többit, meg idő kell hozzá, és sok vitatkozás. De tulajdonképpen a lényeg, a titok, a pillanat, a hangulat már a legelején benne volt az irodalmi alapanyagban.

Úgy olvastam, először mégis kisjátékfilmnek tervezted, épp a terjedelem miatt. Végül miért mégsem az lett?

Menet közben kiderült, valóban van benne annyi, ami bőven elég egy nagyfilmhez. Ezért aztán szépen feldúsítottuk új szereplőkkel, új konfliktusokkal, mert a falusi társadalom nem volt ilyen pontosan még benne. Kiterjesztettük a novellát egy társadalmi tablóvá.

Optimista a filmed végkicsengése attól, hogy az újabb generációból akad, aki szembesülve elődei bűnével, képes kilépni az ördögi körből, és nem halad tovább szülei nyomdokain.

Annyiban talán optimista, hogy az ártatlan generáció, akik akkor voltak gyerekek vagy fiatalok - ők lehetnek nagyjából a mi szüleink generációja - tán mintha épp felismerne valamit mindebből a tébolyult helyzetből. Ugyanakkor ez nem egy általánosító optimista kép, itt ez kellett a drámához. Hiszen ez a film lényegében egy antik dráma. Egy jó drámában pedig van változás, karakterfejlődés, nem úgy mennek ki a történetből a szereplők, ahogy beléptek. Kellett ezért egy olyan srác, aki rájön arra, hogy az apja mit követett el, és képes felülni a vonatra és elmenni ebből a faluból. Egyszóval változást okoz benne a szembesülés. Szirtes Ági figurája is negatív szereplőként van jelen a filmben, ám amikor ott áll férje holttesténél, úgy érzed, megváltozik benne valami, és valami fordulat következik be az életében. Ezek a katartikus pillanatok, amik a szereplők belső igazságából fakadnak.

Közösség szintjén azonban ezek a dolgok mégsem generálnak változást. A falu közössége nem képes a szembesülés hatására változni. Miért? Az hosszabb folyamat?

Igen, társadalmi szinten nincs változás, abszolút nincs. Társadalmi szinten a hazugság megy tovább. Az egyes emberek pedig egyedül, támogatás, összefogás nélkül nem képesek változást hozni, magukra maradnak bűneikkel. Mint például a Szarvas József által alakított figura, aki így csak a halálba, az öngyilkosságba menekülhet.

Mintha ars poeticád lenne, hogy muszáj ilyesfajta történeteket mesélni, mert – ahogy mondtad – amit meg merünk fogalmazni, ki merünk mondani és el merünk mesélni, már egy lépés ahhoz, hogy le is győzzük azt.

Igen, úgy gondolom, a helyzet felismerése és az igazság kimondása tényleg egyfajta győzelem. Ezért fontos, hogy ne fojtsunk el semmit, és ne tabusítsunk. Mindenképp azt kell generálni, a filmekkel is, hogy beszéljünk közös dolgainkról. Ez nem pusztán pszichologizálás, ez praktikum. Amikor pedig keressük a szavakat, és nem tudunk megfogalmazni valamit, akkor jó, ha az ember segítséget kap, például egy filmtől vagy egy irodalmi műtől. Mert egy drámában vagy regényben sokkal könnyebb megfogalmazni a nagy pillanatokat, a megbocsátás pillanatát vagy épp a lelkiismeretfurdalásét, és ezekből példát mutatni a nézőnek, amiből esetleg felismerheti saját helyzetét. Az életben ugyanis nem ismerjük fel ezeket a nagy pillanatokat, vagyis csak nagyon ritkán. Minden dráma sűrít; itt is több év van egybegyúrva, a 44-es deportálásoktól a 48-as államosításokig minden be van sűrítve három órába. 4-5 év van benne ennek az egyetlen napnak a három órájában. A dráma sűrű, és igazából nem is reális, mégis annak látjuk. A feldolgozásmód viszont realista. Már amennyire manapság egy fekete-fehér stilizált film realista tud lenni.

Balladisztikusan realista.

Talán igen, egyszerre balladisztikus és egyszerre realista az 1945. Az emberi viszonyok szintjén mindenképpen realista, a képek és a zene szintjén, a tempójában balladisztikus.

Ha már a stílusnál tartunk. Nálad mindig a történet van a fókuszban, ennek köszönhető, hogy valamennyi filmed teljesen más stílusú, más hangvételben szólal meg, és mintha mindig a nulláról indulnál?

Nem a nulláról indulok, hanem valóban a forgatókönyvből. A történetnek legyen stílusa, ne a rendezőnek. Hogy nekem milyen a stílusom, teljesen értelmetlen felvetés. Azt lehet csupán felvetni, hogy milyen a film stílusa, a kor stílusa, vagy milyen épp a hangulat.  XX. századi avittas szemléletnek tartom, amikor egy művész kitalálja, hogy ilyen vagy olyan a stílusa, és korszakai vannak – mintha éppen a saját maga elemző esztétája vagy saját kritikusa lenne.

XX. század ide vagy oda, a rendezők többségének azért van egy jól behatárolható és felismerhető stílusa.

A pálya végére óhatatlanul kiforr valamiféle stílus, de ezt igazából visszatekintve, leginkább a művész halála után érdemes elemezni. Minden alkotó örökké újat keres, az eredetit hajszolja. El kell vetni a dogmákat, szabálytalanságra kell törekedni, meglepetést kell okozni.

Nálad azonban minden filmed annyira különböző, hogy nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy olyan, mintha a nulláról indulnál.

Ez nem igaz, akkor nem ismersz engem eléggé. Mert igen, valamiben valóban különbözőek, valamiben viszont egyáltalán nem. Végső soron pedig mindegyik ugyanolyan. Ez a lázadó figura az 1945-ben, a Tasnádi Bence által alakított fiatalember abszolút a Moszkva térből lép át ebbe a történetbe. Vagy épp az Apacsokból. A figurák jönnek-mennek egyik filmemből a másikba. Ezek létező karakterek a korábbi filmjeimből. Szerintem annak, hogy ez most fekete-fehér, azok meg mondjuk színesek, semmi jelentősége nincsen, ha a film jó és működik. Sőt, tulajdonképpen stílusukban is azonosak – mindegyik valóban realista. Annyiban mások csupán, amennyiben maga a történet más stílust követel meg, zenében vagy a képek szintjén. Egy 1945-ös történet más stílust követel, mint egy 2015-ös történet. Ez ilyen egyszerű. Nem akarok egyszemélyes univerzumot építeni, hanem különböző történeteket próbálok elmesélni a lehető legjobb és leghitelesebb módon, a legkézenfekvőbb eszközökkel. Praktikusan olyanok eszközökkel, amik az adott történetet a legjobban szolgálják.

Miért volt fontos a számodra, hogy a főszereplő Rudolf Péter külsejében is idomuljon ehhez az archetípushoz, a helyi kiskirályhoz? (Rudolf Péter a szerep kedvéért meghízott, és tarra borotválta a fejét. a szerk.)

Mert szerettem volna egy igen plasztikus gonosz karaktert faragni belőle. Olyat, aki bár nagyon szimpatikus és népszerű figura a falujában, mégis mindenki tart tőle. Ráadásul súlyos bűnök terhelik a lelkét.

Na de egy jó színész vékonyan is el tudja játszani a kiskirályt, nem?

Nem, nem tudja. Ide kellett a test, és kellett a gazdagság ilyetén megnyilvánulása, meg az élvetegség. A mohóság és a kapzsiság nagyon fontos jellemvonása a figurának. Ezt a fizikai átalakulást közösen döntöttük el Rudolf Péterrel. Persze nemcsak a hízás a lényeg, hanem az átlényegülés. Péternél fontos momentum volt az is, hogy amúgy egy komikusnak és szerethetőnek ismert karakter. Ez jól jött a szerephez, mert szerintem az az igazán veszélyes gonosz, aki a felszínen mindenkinek a kedvence, akit szeretünk. Politikusok közül is rengeteg ilyet lehetne mondani. Például Kádár Jánost imádta a nép, pedig nála elvetemültebb gonoszt nehezen tudunk elképzelni, hiszen képes volt a legjobb barátait is kivégeztetni. A filmbéli jegyzőt is szereti a köznép, tehát népszerű. Ott a faluban mindenki egyetért abban, hogy ő a legjobb vezető.

Az, hogy fekete-fehér legyen a film, a kezdetektől így volt?

A kezdetektől. Hiszen minden mozihíradó, minden fotó 1945-ből fekete-fehér. Meg a ’45-ös játékfilmek is. Nekem 1945 fekete-fehérben elevenedik meg. Hogy erről a korról színesben forgassak filmet, el sem tudom képzelni.

A történelmi filmek azért szoktak színesek lenni…

Számomra ez a korszak fekete-fehér, nem tudom másként mondani. Így autentikus.

Hogy jött szó szerint képbe Ragályi Elemér? Miért nem Garas Dani fényképezte a filmet, aki már szinte állandó munkatársadnak számított?

Ragályi Elemér már élt abban a korban, és nagyon ért az atmoszférateremtéshez. Elemér nagyon megnyugtató, pontos ember, ráadásul színész-centrikus.

A fekete-fehér film az operatőrre ró csak terhet, vagy a rendezőnek is másként kell gondolkodnia?

Nem ró plusz terheket a rendezőre, sőt sokkal egyszerűbb a munka bizonyos szempontból. Nem kell a színekre figyelni, így koncentráltabb lehet a munka. Sokkal inkább tudsz a színészi játékkal, meg a kompozícióval foglalkozni.

A korhűségre mennyire részletekig menően és alaposan törekedtetek? Vagy csupán annyira, hogy az az atmoszférát kellőképp megteremtse.

A kettő, hitelesség és atmoszféra nem válik és nem is válhat szét. Mert a kettő nem megy egymás nélkül. A kettő párban jár és erősen összefügg. Minden részletében hiteles környezet kell a kor atmoszférájához. Így természetesen nagyon aprólékosan átgondolt díszlet és jelmez, illetve tárgyi világa van a filmnek. Ez egy hosszú és bonyolult, nagy körültekintést igénylő kutatómunka volt. Rajk László díszlettervezőnek pedig óriási szerepe van benne.

Filmelméletet is tanultál Esztergomban, ahol szakdolgozatodat ’A vonat a filmtörténetben’ témában írtad. Ezt most – gondolom – jól tudtad kamatoztatni.

A „vonat” motívum számomra speciális. Hiszek abban, hogy a vonat és a film nagyon fontos és régi „barátok”. Vonaton vagy moziban tudok a legszabadabban gondolkodni.

A forgatást és a forgatókönyv-fejlesztést a Filmalap támogatta, viszont a forgatás előkészületeit egy amerikai alapítvány. Hogyhogy?

Pályáztunk náluk, amikor előkészítettük a filmet, és kaptunk egy kis pénzt. Ez nagyon jól jött, mert így rengeteg kutatást meg tudtunk valósítani a filmhez. De azért is fontos volt, mert a Filmalap láthatta, hogy van a filmünk iránt nemzetközi érdeklődés, emiatt aztán könnyebben mögé állt, mert a cél ebben az esetben az volt, hogy nemzetközileg is izgalmas filmet forgassunk.

Enélkül nem indult volna be a forgatás?

Ezt nem lehet tudni. Az ember mindenesetre mindenhova pályázik, ahova csak bír. Sokáig sok elutasításba ütköztünk ezzel a filmtervvel kapcsolatban; még évekkel ezelőtt pályáztunk tévéfilmre, az előző szisztémában meg fejlesztésre, de sehol nem fogadták el ezt a könyvet.

A Filmalapot 2011-ben még te is erősen kritizáltad.

Akkor még nagyon féltünk attól, hogy mi lesz az utolsó vágás jogával, meg egyáltalán ezzel az egész új produceri szemlélettel. Nem tudtuk, az állami szervek mennyire akarnak majd beleszólni a forgatókönyvekbe. De aztán kiderült, hogy tematikailag egyáltalán nem akarnak beleszólni, maximum dramaturgiai tanácsokat adnak. Ez viszonylag nagy pozitívum a Filmalap működésében. Megérte érte küzdeni.

Ám ez nem minden rendezőnél volt ilyen egyértelmű.

Két filmet csináltam eddig a Filmalapnál, és egyiknél sem akartak beleszólni soha. Nem kellett kompromisszumokat kötnöm. Segítettek csupán, és mindig jófejek voltak. Lehet, hogy azért, mert én egy kicsit problémásabb gyerekként vagyok elkönyvelve, de engem mindig is respektáltak és szerettek. Nem tudok rosszat mondani róluk. Lehet, hogy megérte az elején olyan kritikusnak lenni. Mert most abszolút szabadon hagynak dolgozni, ráadásul okosak a szakembereik.

Milyen terveid vannak még a Filmalapnál?

A Hajós Alfrédról szóló forgatókönyvem már nagyon régi terv, az a címe: Delfin. Már sokszor lemondtam róla, de talán mégis megvalósulhat egyszer. A Kádár-filmet is mindenképp össze akarom hozni, az számomra egy kötelező kör.  Ebben az évben azonban az 1945-tel kell foglalkoznom, rengeteg fesztiválmeghívásunk van, és indulnak a külföldi mozibemutatók. Októberben lesz az amerikai premier. Az első filmem, amit bemutatnak az amerikai mozik. Hatalmas munka lesz. Talán őszre már tisztábban látom, merre haladok tovább. Sok múlik az 1945 amerikai fogadtatásán, mert az mindenképp befolyásolja a következő filmet. Ami a Delfin lesz, ha minden jól megy.

 

Címkék

Csányi Sándor, Kincsem, új magyar film, Oscar, Titanic 2017, Titanic, Aranyélet 2., Jéger, Jancsó, doku, Anilogue, Gauder, Oscar-jelölt, Herczeg Attila, Maya Forbes, HBO GO, fantasy, 2. Magyar Filmhét, Hajdu Szabolcs, Amszterdam, Tárlat, Szépművészeti, Vígjáték, Tábor, Magyar Nemzeti Galéria, Díjak, háborús film, cikk, sorozat, Carrie Fisher, Szolnok, HBO, filmtörvény módosítás, Boyle, Transz, producer, Kormákur, filmkritika, Visszanéző, vizsgafilm, Verzió, rassz, Wajda, Filmrendező, Jelenidő, 1920, Amrita Sher-Gil, Bill Condon, Kvíz, ELTE, diplomafilmek, francia film, Forgalmazói filmnapok, Elek Dóra, expresszionizmus, zene, Észt filmhét, Cassell, Guinness, Fliegauf, A hetedik Star Wars film, western, Filmalap-Filmarchívum, Filmtörténet, Akadálymentesen, Dokumentumfilm, Almodóvar, olasz film, thriller, disztópia, Történelmi magánügyek, Tomit., Dyga Zsombor, Beatles, Jeles, bagoly, magyar sorozat, Kultfilmek, Tóth Barna, Sopsits, Készülő film, Tinédzser, Filmnapok, buli, KAFF 2017, Love story, Magyar Kultúra Napja, Greengrass, Diplomamunka, DVD bemutató, Bertolucci, The Affair, Sára Sándor, Valentino, Wegerer, Cigánygyilkosságok, Jeff Nichols, Filmhét, Titanic Filmfesztivál, babona, Örökmozgó, Cseh filmek, Gólem, dán, finn filmnapok, Interjú, Filmalap, MaNDA DVD, , LuMu, animáció, Antal Nimród, Netflix, Cseh Tamás, Ukrán film, Cannes, Tudományos filmek, vámpír, forgatókönyv, Televízió, Aranyglóbusz, 60-as évek, építészet, alkotó, Felújított filmek, Cinefest 2016, Artmozik éjszakája, jelölés, Horror, Pixar, halálhír, Kaszkadőr, Mark Ruffalo, szörnyek, Uránia, krimi, Röhrig Géza, Kino, popzene, Nyár, Tiszta szívvel, Retro noir, Berlinale, monográfia, farkasember, báb, Művészetek Völgye, német film, Ősz Gábor, Inkubátor, Török Ferenc, Anilogue 2016, Magyar film fesztiválszereplés,