Enyedi Ildikó ebből a veszteségből akar visszavenni, bár meséje vége tűnhet a nézők egy részének didaktikusnak. Ő csak ki akarja vezetni a főszereplőit abból a labirintusból, amiben a nem teljesen egészséges pszichikum eltéved, a fenomént valóságértékűnek tekinti, s a valóst is távolságban tartva, hogy a megkülönböztetés ne derüljön ki. Ahogy ezt Mária magával teszi, de munkájában a minőségi különbséget érzékeli, érvényesíti: lefokozza a terméket. Ezzel morálisan tiszta helyzetbe kerül, nem is lép be a „kegyes csalások” mikrovilágába, de ő csak alapvető szükségletekre koncentrál. Elemi vonzalma változásában a pszichológiai tesztnek katalizáló szerepe van. Enyedi „felülírja” az Álommásolatokat a közös álmok megmutatásán túl, annyiban is, hogy itt a kérdező, külső pszichológus úgy lép ki a „vászonról”, a szerepéből, mikor nőként lépne fel. Az ő révén itt is leül a hasonló korú „álom” pár, mint Erdély filmjében, kérdező és válaszolóként. A vásznat most Mária és Endre is átszakítja. Kölcsönösen egymás gyógyítói és pszichiáterei lesznek. Álmaik önmagukra vonatkozó többértelműségét a lány nem viseli el, öngyilkos akar lenni.