Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Orklélektan – Duncan Jones: Warcraft – A kezdetek

Nem kiemelkedő, de a műfaj rajongói számára nézhető fantasy készült az egyik legnépszerűbb számítógépes játékból. MOZI
 
Warcraft – A kezdetek
(Warcraft)
rendezte:  Duncan Jones
írta: Duncan Jones, Charles Leavitt, Chris Metzen
fényképezte: Simon Duggan
zene:  Ramin Djawadi
vágó: Paul Hirsch
producer:  Alex Gartner, Jon Jashni, Charles Roven, Thomas Tull
szereplők: Travis Fimmel, Toby Kebbell, Robert Kazinsky, Paula Patton, Ben Foster, Dominic Cooper
forgalmazza: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2016. május 26.

 
 
Már az elején leszögezhetjük: a Warcraft mérföldkő az orkábrázolás történetében. Soha ilyen műgonddal nem dolgozták még ki az orkdivatot a maga orrszarvú-koponyás, cápafog-nyakláncos teljességében. Piercingelt agyarak a szájban, vésett koponyaköltemények a háton, óriási rasztafonatok a fejen, deréktájt kőöv, esetleg farkasprém. És hát a lélektan! Annyi érzelem, annyi fájdalom nem tükröződött még orkszemben, mint Durotanéban. Aprókat remegnek a szemei, távolba réved, talán még üveges is a tekintete. Szomorú, mert aggódik a népéért, amely a pusztuló orkvilágból teleportál az emberibe, Azerothba, hogy az uralma alá hajtsa azt. Aggódni azért kell értük, mert a vezetőjük, Gul’dan erejét adó mágia, a Fel elpusztít mindent maga körül. Nincs sok értelme így gyarmatosítani az új földet, halott lesz nemsokára az is.
 
 
A Warcraftot, ezt a 160 millió dolláros videojáték-adaptációt nézve könnyű elfeledkezni arról, hogy emberek – meg törpök és elfek – is vannak benne. Pedig épp az lenne Duncan Jones filmjének bűvészmutatványa, hogy ugyanazt a háborút két szemszögből is bemutatja, és egyenlő teret, figyelmet és játékidőt szentel az orkoknak és az embereknek. Nem a nyugati világ polkorrektsége, hanem az adaptált videojáték adta ehhez az ötletet, amiben a játékosok bármelyik oldalról választhattak avatárt, az orkok és az emberek szemszögéből is végigharcolhatták a két faj közt dúló háborút. Bevett narratív fogás ez a videojátékokban, de nem annyira Hollywoodban, ami általában Jó és Rossz fekete-fehér harcát meséli, és nem vesz tudomást a szürke árnyalatairól.
 
Kifinomultsággal persze a Warcraftot sem lehet vádolni. Duncan Jones, ez a független körökből érkezett, tehetséges rendező – nem mellesleg David Bowie fia – is úgy érezte, a fantasy műfajnak a patetikus monológok és az elnagyolt karakterek is a velejárói. Pedig nem kéne ennek így lenne, erre A Gyűrűk Urától  aTrónok harcáig akad példa. Peter Jackson vagy George R.R. Martin tudja, amit Jones talán nem: hogy nem lehet minden percben valami monumentálisat alkotni. A hétköznapokra is rá kell pillantani, hogy tudjuk, miért harcolnak ez a fura lények, és mi veszhet el a háborúban. Világot épít a Warcraft, de így épp ennek a világnak az alapjait felejti el lerakni. Emberek, törpék, elfek szövetségéről mit sem tudunk meg, ahogy az emberi hősök, a király, a hadvezér, és főleg annak fia is flegmán skiccelt sablon marad. Emiatt a két oldal közti egyensúly is felbillen: míg a Fel mágia veszélyeit felismerő Durotan súllyal, konfliktussal és tragikus sorssal bír, addig az emberek hadvezérének, Anduin Lotharnak csak azért lesz valamilyen fazonja, mert az őt játszó Travis Fimmel ugyanazokat a félőrült grimaszokat ismétli, amikkel a Vikingekben szerethető antihőst formált Ragnar Lothbrokból. De motivációiról így sem értesülünk, fiával való kapcsolata is a levegőben lóg, és mivel az emberi világot egészében is csak felületesen ismerjük meg, a téteket is nehéz átérezni.
 
A dramaturgia tehát döcög, és ezen az sem segít, hogy a Warcraft tartja magát a hollywoodi trendekhez, már az első filmben is franchise-ként építkezik, és készpénznek veszi a folytatást. Jones ezért megengedi magának, hogy ne varrjon el szálakat, nyitva hagyjon konfliktusokat, és ne osszon meg alapvető információkat, például arról, hogyan férkőzött be a Fel az emberek birodalmába, mielőtt az orkok átjöttek a dimenziókapun, és hogyan születtek félork lények, ha korábban a két faj nem vegyült egymással. A Warcraft – A kezdetek, ahogy alcíme is sugallja, olyan, mint egy tévésorozat pilot epizódja, aminek az a dolga, hogy megismertesse velünk a szereplőket és a fináléra felrakja a szituációt és az őket mozgató motivációkat. Egy filmnek viszont a saját lábán is meg kéne állnia, mert dráma akkor születik, ha véget ér a történet: a katarzis a lezárással jön el.
 
 
Ha katarzist nem is tartogat, szórakoztatni elszórakoztatni a Warcraft, és nem csak azért, mert a Tolkien-életmű kivesézése óta kevés látványos-epikus fantasy film készül. A Warcraft mitológiája, és játékhű látványvilága is tartogat izgalmakat. El lehet gondolkodni az orkbiológián (hogyan nőtt a fejüknél is nagyobbra a kezük és a könyökük? hogyan csókolóznak  az agyaras orkok egy emberrel?), vagy elmerülni a legfejlettebb digitális technológiával felrakott helyszínekben, és a 12-es karikás fantasyk csatáinál brutálisabb, kaotikusabb harcokban. Jones előző két filmje, a Hold és a Forráskód témáját is átmenti első blockbusterébe, és most is a hatalom által kihasznált kisemberről (meg kisorkról) mesél. A Fel mágia olyan, mint a mindent korrumpáló hatalom: aki átadja magát neki, az képtelenné válik a racionális gondolkodásra, a személyisége is eltorzul, és nem veszi észre, hogyan árulja el népe büszkén hangoztatott elveit.
 
Ennél többet viszont – aktuálpolitikát netán – félrevezető lenne beleolvasni a Warcraftba, hiába ért a mozikba épp a migránsválság közepén a világot lerohanó „barbár horda” meséje. Az Avatarból, amiben a militarista emberek a természettel összhangban élő lények ellen indulnak háborúba, kitüremkedik Amerika ősbűnének, az indiánok kiirtásának metaforája, és az sem véletlen, hogy az iraki-afganisztáni háborúból profitáló katonai-ipari komplexum kritikájaként is lehetett érteni az ember–Na’vi konfliktust. A Warcraft viszont sokkal „ártatlanabb”, ha úgy tetszik, naivabb film. Forgatókönyve évekkel ezelőtt született, mégis tökéletes időzítéssel került a mozikba. A két világ harcát két szemszögből láttató narratívája ugyanis toleranciára nevel: azt sugallja, minden történetnek két oldala van, bár ennél az egysorosnál mélyebb tanulságot nem fogalmaz meg. De ezt legalább nyugodt szívvel lehet zsebre vágni.

Címkék

alkotó, , Televízió, jelölés, Bill Condon, Wajda, animáció, Oscar-jelölt, Mark Ruffalo, A hetedik Star Wars film, Diplomamunka, Felújított filmek, Akadálymentesen, monográfia, háborús film, thriller, Tiszta szívvel, Észt filmhét, magyar sorozat, Hajdu Szabolcs, Dokumentumfilm, Ukrán film, Történelmi magánügyek, Jeff Nichols, Inkubátor, Antal Nimród, Szépművészeti, doku, expresszionizmus, Tóth Barna, Titanic, Beatles, Amrita Sher-Gil, KAFF 2017, Anilogue 2016, olasz film, Kvíz, zene, Forgalmazói filmnapok, The Affair, farkasember, filmtörvény módosítás, Kincsem, Csányi Sándor, Tudományos filmek, dán, építészet, LuMu, Transz, disztópia, francia film, Elek Dóra, Maya Forbes, Kino, Guinness, Retro noir, Díjak, Gauder, Almodóvar, Artmozik éjszakája, 60-as évek, Cannes, Titanic Filmfesztivál, Szolnok, Vígjáték, Magyar film fesztiválszereplés, Kultfilmek, Filmhét, Ősz Gábor, Uránia, Verzió, Tárlat, Visszanéző, Magyar Kultúra Napja, Filmtörténet, Herczeg Attila, Török Ferenc, Aranyglóbusz, Wegerer, Sopsits, Bertolucci, Berlinale, Carrie Fisher, Love story, ELTE, új magyar film, báb, Titanic 2017, halálhír, Greengrass, Kormákur, cikk, HBO, Röhrig Géza, Cseh filmek, vizsgafilm, Jelenidő, Sára Sándor, Cassell, Tinédzser, Cigánygyilkosságok, filmkritika, finn filmnapok, babona, Cinefest 2016, Fliegauf, Jancsó, Filmalap, német film, Pixar, Netflix, Amszterdam, Készülő film, HBO GO, 1920, bagoly, Oscar, Filmnapok, fantasy, Filmrendező, sorozat, Boyle, Tábor, western, vámpír, DVD bemutató, Valentino, Filmalap-Filmarchívum, Magyar Nemzeti Galéria, MaNDA DVD, popzene, Aranyélet 2., Cseh Tamás, 2. Magyar Filmhét, forgatókönyv, producer, krimi, Művészetek Völgye, Interjú, szörnyek, diplomafilmek, Dyga Zsombor, Anilogue, Kaszkadőr, Örökmozgó, Jeles, rassz, Gólem, Horror,