Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

A rasszizmus, ha tovább él – Dee Rees: Mudbound

A sors és az amerikai filmakadémia iróniája, hogy a tavalyi év egyik legfilmszerűtlenebb filmjéért jelöltek Oscarra először női operatőrt. MONITOR
 
Mudbound
rendezte: Dee Rees
forgatókönyv: Virgil Williams, Dee Rees
fényképezte: Rachel Morrison
vágó: Mako Kamitsuna
zene: Tamar-Kali Brown
producer: Carl Effenson, Sally Jo Effenson, Cassian Elwes, Charles King, Christopher Lemole, Kim Roth, Tim Zajaros
szereplők: Garrett Hedlund, Carey Mulligan, Jonathan Banks, Jason Clarke, Jason Mitchell

Bár Roger Deakins jogos és megcsúszott aranyszobráért kampányoltak idén a legtöbben, a #metoo évében az igazi szenzációt az jelentette, hogy Rachel Morrison személyében végre női jelölt is került a legjobb operatőrök ötös listájára. Korántsem pozitív diszkriminációval, hanem nagyon is megérdemelten, amiért gyönyörűen szikár képekben keltette életre a negyvenes évek vidéki Amerikáját. Olyan kompozíciókban, amelyek messzire kerülik a szépelgést, mégis elmondanak mindent arról, milyen gyötrelmes volt a földet művelő és a háborút a természettel meg egymással is vívó feketék és fehérek sorsa Mississippiben. Ha úgy tetszik, Morrisonnak sikerült közös nevezőre hoznia a sötétség hercege, Gordon Willis, és a hollywoodi filmképet a realizmusba áttoló Haskell Wexler művészetét, és egyszerre láttatni költőien szépnek és megkapóan nyersnek az amerikai délvidéket.

A filmet író és rendező Dee Rees azonban nem végzett ilyen körültekintő munkát, és elkövette azokat a klasszikus hibákat, amiket egy ilyen nagyívű filmadaptációnál el lehet. Hosszú éveket és nagy családokat ölel fel a két és negyed órás narratíva, és a rendező meg is fojtja a karaktereket szerető ölelésében: annyira iparkodik önálló gondolatokat, motivációkat és tragédiákat adni minden egyes szereplőjének, hogy közben épp a drámájukat nyomja el, ráadásul szétforgácsolja a történet lendületét. A Mudbound a hétköznapokról mesél, de nem szerénykedik a melodrámai fordulatokkal: egy elfojtott testvér-rivalizálástól és tiltott románccal indítunk, amikor a szótlan, pragmatikus Henry McAllen (Jason Clarke) elveszi a 31 éves aggkisasszony Laurát (Carey Mulligan), aki viszont inkább Henry testvérével, a nőcsábász, irodalombarát Jamie McAllennel (Garrett Hedlund) ért szót. Innen pedig hamar eljutunk a rabszolgaságtól ugyan már megszabadult, de a rasszizmust még továbbéltető farmvilág farkastörvényéig, amikor egy farmon találja magát a McAllen család és a földet már évtizedek óta bérlő, de megvásárolni nem tudó fekete Jackson família.

A Mudbound az ő párhuzamos családtörténetüket bontja ki, és megpróbál mindent belesűríteni a kicsit több mint két órába, amit a negyvenes évek Mississippijéről tudni érdemes. Leginkább arról, hogyan éltek tovább a rabszolgaság eltörlése után is a fehérek és feketék közti hatalmi viszonyok. A szalonrasszista nagypapa, aki egy autóba sem hajlandó ülni egy feketével, egy régi világ hírnöke, de a világképét a fiának is továbbadta. Henry már nem nyílt ellenszenvvel viseltet a feketék iránt, de elvárja a feltétlen tiszteletet, és azt is, hogy a világéletében szabad emberként élt család segítsen neki, amikor csak szüksége van rá. Csak a felesége érti meg, hogy ha kérnek a szomszédjaiktól valamit, az nem pusztán kérés, mert a feketék sorsa a fehér közösség jóindulatán nyugszik; az erőszakos túlkapások mindennaposak, és az íratlan szabályokat is betartatják - például arról, hogy egy afroamerikai nem léphet be egy boltba a bejárati ajtón keresztül. A kiszolgáltatottság, az alávetettség tovább él, de a két család egymásra utaltságából, a földművelés nehézségeiből és a természettel vívott harcukból szép lassan kicsírázik valamiféle szolidaritás – a nők között legalábbis.

A Mudbound, mint az Oscaron taroló A víz érintése, aktuálisan érzékeny húrokat penget, és az előítéletek öröklődésén túl mesél az erősödő nőkről, akiknek a szavát még egy jó házasságban is elnyomják, de a gyerekeikért vívott küzdelmük során kialakul köztük az empátia. A Mudboundban a sorscsapások törlik el az embereket megosztó társadalmi hierarchiát: Mississippiben a természet játékai, az esőzések, a szegénység, a keményen művelhető föld, a tengerentúlon pedig a háború, amely nem tesz különbséget fekete és fehér ember között. Sőt: a Jackson család fia még jobban is érzi magát a frontvonalon, mert Nyugat-Európában a szabadságot hozó katonaként ünneplik, otthon viszont csak a lenézett négerek élete várja.

Dee Rees filmje akkor találja meg a ritmusát, amikor a két fiú, James és Rolan hazatér, és az átélt traumák és az alkohollal öblögetett poszt-traumatikus stressz hatására kialakul köztük a barátság. Az amerikai független film fiatal rendezősztárja, aki a Pariah című filmjével a Holdfény előzményét forgatta le a szexualitására ébredő fekete fiatalságról, az első egy órában csak gáncsolja filmjét azzal, hogy túlpakolja narrációval.  Engedi, hogy minden karakter megossza velünk a gondolatait, a  könyvből átemelt, szépen megírt elképzeléseket a déli életről és a feketék meg a nők sorsáról – ez pedig nem csupán irodalmiassá és mesterkéltté teszi a filmet, de a feszültséget is kiöli belőle. A Mudboundban ha a szereplők orvosért rohannak, hogy megmentsék a szamárköhögéstől szenvedő gyerekeket, nem a suspense éleződik ki, hogy odaérnek-e időben, és nem is az egy kocsiba kényszerült családfő és a fekete anyuka kapcsolatát mélyül el, hanem az utóbbi gondolatait hallgatjuk az anyjáról, aki még a fehérek gyerekeit nevelte, ezért a sajátjait nem tudta. Bepillantást nyerünk ugyan a fekete családanya vívódásába, és ez társadalmi és családtörténeti árnyalatokkal színesíti a személyes dilemmát, hogy segítsen-e a szomszédoknak, de a lírai narráció megfosztja a jelenetet minden súlyától és feszültségétől. Kívül helyezkedünk az eseményeken, és a visszaemlékezésre, a belső monológra koncentrálunk, nem pedig a történésekre.

Dee Rees csak a film felétől hagyja el a belső narrációt, és ez végre lehetővé teszi számára, hogy kicsomagolja az addig túlbeszélt és rövidre vágott jelenetekből a drámát. Amit a hátralévő egy órában látunk, az ugyan semmit nem tesz hozzá a Dél rasszizmusáról, a katonák tragédiájáról, vagy a földművelők küzdelmeiről festett képhez, de legalább magával ragadóan görgeti a történetet a tragikus végpontig. A finálé megható, az odáig vezető út pedig kellően nyomasztó és reményteli egyszerre, mert a rendező végre közel enged a szereplőihez.  Hagyja, hogy időt töltsünk velük, hozzászokjunk a gesztusaikhoz, a természetükhöz, és átélhessük a vágyaikat, amit nem az amerikai álom hangzatos szlogenjeiből szőttek, csak abból az alapvető igényből, hogy legyen egy talpalatnyi föld, amit az ember a magáénak érezhet. És ekkor már kifizetődik a sokszálú cselekményszövés is, mert a Mudbound tökéletesen érzékelteti, hogy ez a föld valakinek valóban a megművelhető földet jelenti, másnak viszont a kultúrát, a könyveket, és a belőlük kiolvasott empátiát, megint másnak pedig az odaát dúló háborút, mert ott végre valakinek érezheti magát.

Amit pedig nem tudnak közölni a túlírt monológok és a melodrámai fordulatok, azt elmondják Rachel Morrison kontrasztos képei: a végítéletként dörgő vihar, a balzsamos naplemente és a végeláthatatlan sár az ember uralma alá hajtott, de a szenvedése iránt közönyös természetről beszélnek, a fények pedig a feketék és fehérek korántsem fekete-fehér érzelmi életéről: egyik oldalon a gyertyával bevilágított faviskó aranysárga kuckómelegéről, a másikon pedig az elektromossággal felszerelt, biztonságos ház hideg fényei alatt kiüresedő érzelmekről. A Mudbound tehát vizuálisan kifejező, dramaturgiailag viszont kifejezetten filmszerűtlen film lett. Abban nincs vita, hogy jó helyre került az első női Oscar-jelölés, csak kár, hogy Morrison nem egy jobb filmért kapta.

A Mudbound elérhető a Netflixen.

Címkék

halálhír, Jeff Nichols, A hetedik Star Wars film, Tudományos filmek, forgatókönyv, Díjak, HBO, expresszionizmus, Antal Nimród, Tárlat, Inkubátor, Cassell, doku, HBO GO, Filmalap, Ősz Gábor, Beatles, western, bagoly, Jéger, Anilogue 2016, Retro noir, diplomafilmek, Felújított filmek, Tábor, Hajdu Szabolcs, Horror, Vígjáték, Amszterdam, Netflix, Sopsits, Interjú, Kultfilmek, Anilogue, Oscar-jelölt, Gauder, Jeles, producer, 2. Magyar Filmhét, Cigánygyilkosságok, LuMu, Cseh Tamás, Török Ferenc, olasz film, Elek Dóra, Cinefest 2016, finn filmnapok, Magyar film fesztiválszereplés, popzene, Jancsó, Aranyélet 2., háborús film, Kaszkadőr, Titanic, Kincsem, filmkritika, Magyar Kultúra Napja, , Kvíz, Transz, Jelenidő, báb, filmtörvény módosítás, Diplomamunka, Ukrán film, rassz, Szépművészeti, animáció, farkasember, Művészetek Völgye, Guinness, Filmtörténet, Magyar Nemzeti Galéria, Pixar, Észt filmhét, Greengrass, cikk, Artmozik éjszakája, Gólem, Carrie Fisher, Filmrendező, Dyga Zsombor, MaNDA DVD, Oscar, Cseh filmek, Akadálymentesen, Röhrig Géza, Készülő film, Televízió, Visszanéző, Maya Forbes, Csányi Sándor, jelölés, Filmnapok, Kino, Berlinale, Titanic 2017, Dokumentumfilm, Sára Sándor, Love story, DVD bemutató, Verzió, babona, Tomit., Herczeg Attila, sorozat, Örökmozgó, alkotó, Filmhét, dán, Amrita Sher-Gil, Almodóvar, Aranyglóbusz, buli, Bill Condon, fantasy, disztópia, Bertolucci, új magyar film, építészet, Tiszta szívvel, zene, Filmalap-Filmarchívum, KAFF 2017, vizsgafilm, francia film, The Affair, krimi, 1920, ELTE, Wegerer, Fliegauf, Boyle, Mark Ruffalo, Valentino, Kormákur, Tinédzser, monográfia, Tóth Barna, Forgalmazói filmnapok, Cannes, Wajda, szörnyek, német film, thriller, 60-as évek, Titanic Filmfesztivál, Uránia, Szolnok, magyar sorozat, vámpír, Nyár, Történelmi magánügyek,