David Gordon Green pályafutását a George Washington kritikai és fesztiválsikere indította be 2000-ben, de további remek indie filmjeivel (Az „Igazi”, Áramlat, Angyal a hóban) sem került be a széleskörben nézett függetlenfilmes kánonba. Filmjeit abszurdban mártózó prózaiság, narratív kötetlenség és a kontextus, a környezet iránti precíz hűség hatja át, ami egyrészt leggördülékenyebb munkáit is nehezebben nézhetővé teszi, másrészt viszont elmélyült hangulati gazdagságot kölcsönöz műveinek. Szűk közösségekre fókuszáló és Amerika délvidékén tengődő figurákat vizsgáló alkotásai kimért tempóban csörgedeznek, poétikus természeti képeik mellett a déli pangás életérzését, s gyakran az ott élők generációs közérzetét is megmarkolják. 

Jobban (Ananász expressz), majd egyre rosszabbul (Király!, A bébisintér) sikerült hollywoodi kitérői után erre a lepusztult, de mégis gyönyörű vidékre tért vissza a rendező a Texas hercegében. Rettentően hétköznapi hősei, Alvin és Lance az 1987-es texasi tűzvész után újjáépülő vidéken – egy erdő közepén – festik az útelválasztó jelzéseket. Monoton, emberpróbáló munka, csak Alvin élvezi, aki igyekszik hasznosan tölteni az idejét: németül tanul, horgászik és átadja magát a fák között, az állatok mellett hullámzó nyugalomnak. Lance viszont nyughatatlan, kanos természet, akinek eleinte csak „a kisember kifacsarásán” jár az esze. Lance nem mellesleg Alvin barátnőjének öccse, akinek a nagybajuszos, önmagával eltelt és sótlan férfi kézzel írt szerelmesleveleket küldözget.

A filmjeiben rendszeresen alulfogalmazó – és ezzel a szentimentalitást kilométerekre kerülő – rendező egy-két levélből és telefonbeszélgetésből bontja ki Alvin háttértörténetét. Az emberektől távol békére lelő férfi nem a természet csodáinak megéléséért, vagy egy romantikus ideál megvalósításáért vonult ki a természetbe. Ráadásul nem kivonult, egyszerűen itt dolgozik, pénzt keres, és azt hazaküldi a gyereket nevelő barátnőjének. Alvin azért távolodott ilyen messzire a várostól, mert olyan ember, akinek kényelmesebb úgy járni valakivel, ha az illető nincs mellette.

Green filmjeiben a természet egyszerre börtön és menedék: az Áramlatban a gyilkos elől menekülő gyerekekre záródnak rá a legtágasabb terek, a George Washingtonban pedig a rozsdásodó, a természet által bekebelezett gyártelepek és az üzemen kívüli, városszéli terek válnak egyszerre a tébláboló kölykök játszóterévé és a közösséget megrázó tragédia színhelyévé. A Texas hercegében Alvin természetszeretete önáltatásának része, amivel elviselhetőbbé teszi az életét. Ahogy az Áramlat családapája felesége halálát, úgy Alvin a nagyvárosi életet és a robotoló rutint nem képes elviselni, feldolgozni. A Prince Avalanche ezért nem is valamiféle természeti ideál keresésével, hanem a jó öreg jellemfejlődéssel foglalkozik: míg az izlandi eredetiben az Alvin-karakter távszerelme humoros színezetű volt, addig Greennél inkább a beképzeltségből és az unalmas kockaságból kell kilépnie Alvinnak – vagyis tenni egy lépést a civilizált, normális élet irányába. Méghozzá Lance-szel, aki első pillantásra lehet, hogy csak egy amerikaipitéző, szexcentrikus fiatal, de igazából szerethető, természetes és egyszerű lélek.

Kettőjük ökörködésekkel és veszekedésekkel terhelt, csíkfestéssel töltött napjait a tőle elvárt abszurd humorral meséli a rendező. Ez most nem bravúr a részéről, hiszen a dialógusok kb. 80 %-át átvette Hafsteinn Gunnar Sigurðsson eredetijéből, az Á annan vegből. A vidéki kisabszurd és a poéngyártás jobban is megy az északiaknak, de csak azért, mert Gordon nem fekete komédiát, hanem délvidéki dramédiát forgat az alapanyagból. Nála az átemelt humoros passzázsokat leszámítva sokkal több a lírai, elmélázó momentum, mint például az a beékelt jelenet, amelyben Lance belebotlik a tűzvészben leégett házában kutató öregasszonyra. Greenék a forgatás során, véletlenül találtak rá az öreg nőre, akinek történetét beépítették a filmbe. Az egész életét és múltját elvesztő nő karaktere egyben a rendezői törekvést is tükrözi, amely kiszélesíti a film témáját a főként a nőügyekre koncentráló izlandi mozihoz képest.

Green filmjeinek epicentrumában rendre egy tragédia (többnyire egy haláleset) helyezkedik el: ez indítja útra, önvizsgálatra a szereplőket. Green hősei a megváltást keresik, de nem vallásos vagy metafizikai, hanem teljes prózai értelemben: azt az emberi kapcsolatot, azt az életmódot és kötelességet, amivel helyrebillenthetik a sarkaiból kifordult életüket. Alvin és Lance tevékenysége ezért válik szimbolikussá, hiszen a természetben kötelező érvénnyel bekövetkező pusztulás utáni (emberi) javítómunkálatokat végzik. A fináléban a kamera szokatlanul sokáig időz a csajozni induló, a város felé távolodó férfiakon és környezetükön, hogy láthassuk, ahogyan gyógyul az erdő és újjáépül a civilizáció.

Habár a Texas hercege nagy részében hűségesen – rossz nyelvek szerint szolgaian – követi az Á annan veget, valójában Green egy teljesen másik történetet mesél el, mint északi kollégája. Jobban elmerül karakterei lélektanában, s miközben a háttérben az eloldódott emberi kapcsolatokról, az előtérben pedig két átlagember otthonkereséséről mesél, addig észrevétlenül egy szórakoztató, kikapcsoló és szimplán szép haverfilmet forgat. Korántsem tolakodó mondandóját költői közegbe és közérthető műfaji fordulatokba ágyazza, anélkül, hogy elhasznált sablonokhoz nyúlna. Az atmoszféradús történetben ráadásul a színészek is átlagukon felül teljesítenek: Paul Rudd a betokosodott, okoskodó Alvin, a legutóbb a Gyilkos Joeban nagyot alakító Emile Hirsch pedig az éretlen, de megkomolyodó Lance szerepében nyújt emlékezeteset. Maga a film is kiemelkedik egyszerűségével, humorával és humanizmusával a közhelyeibe ragadt függetlenfilmes mezőnyből.