Muhi Klára

Művészprofik a fedélközi utasokról

Az ötödik Titanic nemzetközi filmjelenlét fesztivál, Budapest

Jean-Pierre és Luc Dardenne: Az ígéret
Jean-Pierre és
Luc Dardenne:
Az ígéret

99 KByte

egy történet - nem a jéghegy a legérdekesebb...

A múlt század végén, 1898-ban megjelent egy regény, bizonyos Morgen Robertson tollából Hiábavalóság címmel. Robertson egy óriásgőzös tragikus elsüllyedését meséli el könyvében, neve Titan - melynek fedélzetét előkelő utasok népesítik be, s mely egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik, és elpusztul. Tizennégy évvel később vízrebocsájtják a Titanic gőzöst, melynek hossza, vízkiszorítása, befogadóképessége a Robertsonéhoz igen-igen hasonló, s melyre ugyanúgy elfelejtettek elegendő mentőcsónakot rakni, mint a Titánra. A Titanic aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegynek ütközik és elpusztul.

Mi ez? A képzelet ereje vagy a sors játéka, intő jel sokadszor mindenkinek, hogy az író, festő, filmező stb ember igenis, Kasszandraként tudja, látja a jövőt...?

hová megy a hajó?

A budapesti Titanic nem hajó, csak egy fesztivál, de érteni véljük a cím sugallatait. Egyre többen tolonganak fedélzetén - idén tízezer{!)néző és negyven alkotó. S a több tucat kultusz- és botrányfilm, dokumentum, klip és low budget produkció, amerikai, kanadai, norvég, magyar, francia, belga, orosz rendezők műfajilag vegyes mozgóképei csupa baljóslatú "filmjelentés"(Grunwalskytól kölcsönözzük a szót)a visszaszámlálás rettenetében élő euro-ázsiai-amerikai civilizációról.
Szól e a Titanic embléma a filmművészet "süllyedéséről", leromlásáról is? Igen, és nem. A kilencvenes évek filmje, mint dekadens korok érett művészetei rafinált, pontos, csábos, professzionális. Semmit nem talál föl, de mindent tud a kamera és a világ viszonyáról, ami csak tudható.
"Esik Brüsszelben, és tizenöt éves vagyok - mutatkozik be Alain Berliner, a Rózsaszín életem című kitűnő belga film rendezője. Felfedezem a Filmmúzeumot, állandóan filmekről, rendezőkről, színészekről olvasok, Godard-t szeretem, meg Melville-t, Louise Brooks-ot, Peter Lorret, Michael Snow-t, a spagetti westerneket, és a filmnoirt. Egész éjszakákat töltök azzal, hogy mérlegelem ennek vagy annak az érdemeit... Mozimániás vagyok, egy punk rock bandában játszom, és ezen kívül nem akarok mást az életben, noha ennek semmi jövője..."
Az új filmkészítők valamennyien így kezdhették, mozimániásként. Mint a negyven évvel korábbi új hullám a Filmmúzeumokban, a nagy mestereken és a klasszicizálódó tömegfilmeken csüggve. A Titanic mustrán pontosan kitapintható volt a közös hagyomány. Everett Lewis, Abel Ferrara, Atom Egoyan, Mispál Attila vagy Alekszander Szokurov láthatóan ugyanazokon a filmklasszikusokon nőtt fel.
Mégsem érezzük hogy forradalmárok, vagy filmváteszek lennének - mint volt Godard, Jancsó vagy Tarkovszkij annak idején. A századvég filmese egyszerűen csak teszi a dolgát. Módszeresen, türelemmel és kitartással pásztázza a világot a felvevőgéppel. Annyi pénzből forgat, amennyi van, s olyan nyersanyagra ami adódik. Tekercseket gyűjtöget, sokszor évtizedeken át. A Szafari pezsgővel című produkció magyar származású rendezője, George Ungar 15 évig gyűjtötte a híres hírhedt " bödó-rendszer" kitalálójának életéről szóló dokumentumokat, hogy elkészíthesse a század egyik emblematikus alakjának Charles Beaudeux-nak portréját, aki igen hamar - a Metropolist megálmodó Fritz Langgal egy időben - megértette korunk nagy problémáját, az eltömegesedés jelenségét, de felismerései a rossz oldalra, a fasizmussal kollaborálók közé vitte. A Szafari pezsgővel szinte az Aranypolgár dokumentum-párja, azzal a különbséggel, hogy Ungar megelégszik a hagyományos doku' formával, s rendkívüli anyagához nem keres avantgárd vagy újító formai eszközöket, mint tette - a példánál maradva Welles.
S ez általában is igaz a filmekre. A Titanic reprezentatív mustrájának rendezői művészprofik. A mesterember/művész, illetve hollywoodi/ európai film pandanja rég nem igaz már, legalábbis nagyon elmosódott a határ. Köztudomású, hogy mióta Hollywood túlnyerte magát, a függetlenek fesztiváljára jár invencióért. A Sundance-on pedig csupa érzékeny filmművelt ember tolong, aki tudja, mit lehet ma felhasználni Bergmanból, Godard-ból vagy Fassbinderből, aki Kusturicát vagy éppen Jancsó Miklóst meg Bíró Yvettet hallgatott főiskolai tanulmányai során, de aki, ha eljön a pillanat, nem fogja visszautasítani a Metro Goldvin, vagy a Fox ajánlatát.
A Titanicon több Sundance-felfedezett is szerepelt, munkáikban a legjobb európai és amerikai hagyományok egyesülnek. Everett Lewis Csont és bőr című filmje, mely szexuális szolgáltatásokból élő férfiak tragikus sebességű hullásáról szól, olyan kegyetlen, tárgyilagos és szinte szociológiailag pontos, mint az Éli az életét, amelynek egyébként tematikus ikerpárja.
A személyesen is megjelent Ira Sachs maga hivatkozott mesterére, Fassbinderre, s valóban az amerikai középosztálybeli fiú és a vietnami családos férfi viszonyát érzékenyen, szándékolt zökkenőkkel narráló 16 mm-re forgatott Delta olyan nyers és szentimentális egyszerre, mint A félelem megeszi a lelket, vagy a Digó.
Atom Egoyannak, a legrangosabb filmfesztiválok kanadai sztárjának legújabb családi mozija, egy autóbusz baleset folytán gyermekeit elvesztő kanadai közösség tagjainak fájdalmát feldolgozó Eljövendő szép napok oly precíz, akár egy kelet-európai dokumentarista film. A pontos látlelet mögül előkúszó "twinpeaks" atmoszféra ugyanakkor már az új észak-amerikai mozi jellemzője, Lynchnek, a Cohen-testvéreknek és magának Egoyannak a kézjegye.

Természetesen az óceán innenső oldalán sem gondolja már egyetlen rendező sem, hogy egy téma társadalmi fontossága, vagy valamely bravúros avatgárd formai ötlet elviheti a filmjét. A kilencvenes évek európai - magyar, belga, francia stb - filmese nem `packázik' többé a közönséggel, s tiszteli a mozi narratív hajlamait. Enyedi Ildikó a Tamás és Juliban olyan szabályosan meséli el egy bányászvároska két fiataljának szerelmi történetét, mint egy óvónéni: eleje, közepe, vége. Az ígéret című belga film, mely a bevándorlók nyomorúságából élő apa és fia pontos története - a Titanic fesztivál egyik legjobb filmje - mondhatnánk Négyszáz csapás utód, de a cselekményszövésben semmi csapongás, vagy rejtett dramaturgia, csak feszes oksági háló, melyen hőseink végül fennakadnak, s rövidre zárt befejezés.
Még a legformabontóbb kaland, a színház, az akció és a mozgókép határterületein született Revizor is, melyben Jeles András arra az életveszélyes játékra vállalkozott, hogy budapesti hajléktalanokkal adatja elő Gogol Revizorát, a vágóasztalon kifejezetten kíméletesre sarabolódott. Szinte alig fogtuk fel a kudarcot, azt hogy Jeles egy ponton feladta.

mit visz a hajó?

A vetítés szüneteiben, ha az utazó átlépett a szomszédos könyvesboltba, komor szövegeket találhatott e "Titanic századról". Heller Ágnes Idegen című könyvében pl. így ír. "A XX század csillagképe diabolikus csillagkép. ...Az ember feletti ember helyett az ember alatti ember jött el, a kultúrát elpusztították, ahelyett, hogy megmentették volna, az egyesült termelőerők társadalma a megvalósult humanizmus világa a kényszermunka, a gyilkosság és az éhhalál világává vált. Az előítélet és a tolerancia eszméje rasszizmussá változott, a modern technika a gázkamrát és az atombombát hozta el... A XX század az ember okozta katasztrófák százada..."
A fesztiválon résztvevő filmesek is többségükben így látják világunkat: katasztrófa sújtotta övezet. A rendezők főként a világhajó "harmadosztályán" utazókra kíváncsiak, a fedélzeti fényűzés örömeiből kizárt századvégi kitaszítottakra. Bevándorlókra, és a bevándorlás kíméletlen vámszedőire (Jean-Pierre és Luc Dardenne: Az ígéret). Hímringyókra, és a szexuális nyomorúságból élősködőkre (Everett Lewis: Csont és bőr). Sorozatgyilkosokra (John McNaughton: Henry), egyszerű homoszexuálisokra (Ira Sachs: Delta) hajléktalanokra, (Jeles András, Havas Gábor: Revizor), a debilitást súroló, világtalan kisvárosi tinédzserekre (Bruno Dumont: Jézus élete). Mintha az ő mérhetetlen szenvedéseikből, lelki és testi sebeikből, méltatlan halálukból kellene megértenünk a végzetet. Az elsüllyeszthetlennek reklámozott óriáshajó - igazán jó világszimbólum - s a reklámnak bedőlő utasok katasztrófáját azon a tiszta fényes éjszakán...
A megváltatlan kitaszítottak történetei sokszor kényszerpályákon haladnak. A fesztiválon sok "déja vu" film futott. Bruno Dumont Jézus élete című filmjében, mely Jean Vigo-díjat kapott, a Kaspar Hauser, a Vétlen Baltazár motívumai, csendje. Kisváros, a maga rituális ostobaságaival. Sivár, nyers gesztusokra korlátozott kapcsolatok, két esemény között a semmi. Az egyetlen ingerlő elem az idegen (itt arab) fiú, akinek puszta léte kihívás, aki az artikulálatlan indulatok elvezetője lehet. Akiről felbukkanása pillanatában tudjuk, értelmetlen áldozattá válik majd a filmben. Bresson, Bunuel, Fassbinder, Jeles, Herzog is elmondták már ezeket a dolgokat, talán jobban is: Istentől elhagyott hely a miénk, s az emberi könyörtelenségnél csak az emberi ostobaság hatalmasabb. Unalmas imamalom, mégis mindig el kell mondani megint, ameddig nem történik valami.
Jeles és a hajléktalanok Revizorja viszont mégis mintha tovább lökné kicsit a szekeret a lejtőn. A rendező otthagyja kínlódó színészhajléktalanjait a félkész előadással, ezzel hazugnak, hamisnak vagy csak hatástalannak minősítve az egész akciót. S ahhoz azért még nem szoktunk hozzá, hogy a művészet megváltó erejéről való tudásunk, sőt hitünk így megtépáztassék.
"Volt egyszer, hol nem volt egy híd, amely sehova sem vezetett" - folytathatnánk Hellerrel. ...Ha még egyszer visszatekintünk a korábbi reprezentatív évszázadokra, akkor egyetlen egyet sem fogunk találni, melyet félelemben és rettegésben a XX. századhoz lehetne hasonlítani."

ez itt már a jövő?

1997 azonban bizonyos számítások szerint már a jövő évezred, mely nem ismétli talán e "büntetőszázad"(Jeles András metaforája) bűneit és tévedéseit. Melyben örök jelen lesz, melyben az ember saját bolygóján létrehozza majd az általa elpusztított környezettől elszeparált, nett rezervátumokat. Tengerpartot, ahol nincs cápaveszély, a víz sókoncentrátuma még éppen kellemes. Virtuális ózondús eget, hogy szabadon sárkányrepülhessünk. A Szintetikus gyönyörök című amerikai dokumentumfilm koreai származású rendezője, Iara Lee számtalan, a technika jóvoltából nemet vagy csak mosolyt változtatott fazonnal, médiaguruval, internethívővel, szintetikus, problémátlan szexprogramokat kidolgozó programozóval és programfelhasználóval együtt boldogan veti magát a harmadik évezred technicizált gyönyöreibe, melyek azt ígérik, hogy nincs többé nemi, etnikai, kisebbségi probléma, kisebbrendűségi kérdés, sőt a Föld ökológiai gondjai is megoldhatók. Ha a tenger piszkos, majd a műtengerben lubickolunk. Ha a hó elolvad az egyre melegebb bolygón, majd szimuláljuk a sípályákat kompjúteren vagy a virtuális térben. Iara Lee azt állítja filmjében, hogy tömegek hisznek már a szép új világban.
Kinek, mi oldja jellegzetes ezredvégi szorongásait.

Az enyéimet még mindig inkább a "lélekmozi." Az a film, ami nem akar bennem mindent lerombolni. Amiből - nem a rendezők hibája(lásd Heller Ágnest}- egyre kevesebb van akár a legszínvonalasabb fesztiválon. A Titanic mustrán pl. Enyedi Ildikó és Nick Cassavetes - mondhatnánk, kissé "démodé" filmjei. A Tamás és Juli, ez a nyugodt tiszta, egyszerű szerelmesfilm, mely azt üzeni, hogy csak annyira lesz bonyodalmas közölni valakivel az érzéseinket a jövő évezred hajnalán, mint elmúlt korokban bármikor. S kétezer szilveszterén nem pusztul el a világ, legföljebb felrobban egy bánya, mint már annyiszor.
S a Csillagot az égről, Cassavetes feleségének Gena Rowlandsnak, és rendezőként debütáló fiának közös mozija, mely ugyanazokkal a régi dologokkal van elfoglalva, amivel Cassavetes apuka évtizedekig szöszmötölt: hogyan is lehet filmre venni-írni, sztorivá formálni a lélek kicsi, finom elmozdulásait? Hogy téved el egy gesztus, születik meg egy döntés? Senkit nem érdeklő, mégis kozmikus jelentőségű hétköznapi győzelmek vagy vereségek természetrajza, egy nagymama korú nő hordalékos lelkének lassú feltisztulása. Csupa finom semmiség. Egy celluloidba zárt lelet, eljövendő szintetikus, vagy vad, esetleg inkább puha - ki tudja milyen korok számára, ha jönnek még korok. Kipusztult növényfajta levélerezete.

Alain Berliner: Rózsaszín életem
Alain Berliner:
Rózsaszín életem

124 KByte
Everett Lewis: Csont és bőr
Everett Lewis:
Csont és bőr

130 KByte
Ira Sachs: Delta
Ira Sachs: Delta

120 KByte
Atom Egoyan: Eljövendő szép napok
Atom Egoyan:
Eljövendő szép
napok

80 KByte
Enyedi Ildikó: Tamás és Juli
Enyedi Ildikó:
Tamás és Juli

125 KByte
Jeles András: A revizor
Jeles András:
A revizor

117 KByte
Bruno Dumont: Jézus élete
Bruno Dumont:
Jézus élete

140 KByte
John McNaugton Henry: egy sorozatgyilkos portréja
John McNaugton
Henry: egy
sorozatgyilkos
portréja

158 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek