Tavaszi Fesztivál az Örökmozgóban
A Tavaszi Fesztiválra készített válogatás mintegy húsz év termésébõl ad ízelítõt: a tavalyi teltházak elõtt vetített sorozatot folytatva idén csupa mágikus mozit ajánlunk: majdnem mind a populáris mûvészfilm, a szerzõi kommersz, vagy a formabontó nagyfilmek emlékezetes, fesztiváldíjas darabja.
A sorozat gerincét a késõ Kádár-kor, a nyolcvanas évek elejének magyar mítoszai alkotják, mikor már jelentõségét kezdi veszíteni a kulturális kormányzat bûvös három T-je, s a kijátszására kialakított "virágnyelv" (Szabó István kifejezése), s pusztán a bûvös metaforikus kifejezéskészlet használata önmagában már nem teszi politikailag izgalmassá, érdekessé a magyar filmet a külföld elõtt.
A történelmi parabolák virágzásának egyik jellegzetes, utolsó darabja Hernádi Gyula - Szinetár Miklós bizarrul intellektuális Az erõdje (1978). Viszont az új korszakot elõlegezi már András Ferenc-Bereményi Géza - Koltai Lajos napsugaras filmszatírája, a Veri az ördög a feleségét (1977), mely érzelmes iróniával, dokumentum-hitelességgel örökíti meg augusztus 20, a magyar kenyér ünnepe alkalmából a falusi és a funkcionárius lét fonákságait, a paternális kapcsolatrendszeren alapuló konzumgondolkodást.
A hatvanas-hetvenes években professzionálissá vált nagy rendezõk saját magán-mitológiáikat írják tovább. Az ötvenes éveket megidézõ divat-hullám keretében Bacsó Péter Te rongyos életében (1983) Sziráky Lucie-ért is eljön a fekete autó és felvillan maga Bástya elvtárs is... Angeli Gyuri, Sándor Pál 1956-ot megörökítõ Szerencsés Dánieljének (1982) tragikus sorsú fiatalja a Régi idõk focija legendás mosodásának, Minarik Edének a kenyerébõl oszt, kabátját is veszti, idézve ezzel a Szabadíts meg a gonosztól csapat-mítoszát is.
Nemcsak témájában, hanem profizmusával is ehhez a blokkhoz kapcsolódik Gárdos Péter filmje: a Szamárköhögés (1986). Az egyik legnagyobb közönségsiker volt ez az opusz, mely a rendezõ vallomása szerint "azt a sok frászt örökítette meg, mely 1956 októbere-novembere táján elcsattant." Filmjében az otthon zárt, pizsamás-papucsos világából, egy tízéves kisfiú szemszögébõl látjuk a forradalmi eseményeket.
A Gyöngyössy-Kabay páros a hatvanas évek vége óta jeleníti meg folklorisztikus-szürreális filmlátomásokban a kisebbségek, kiközösített emberek, hadifoglyok, a háborúban elárvult asszonyok szenvedéseit, örök emberi sorsát (Virágvasárnap, Meztelen vagy, Szarvassá vált fiúk, Várakozók, .stb) A nyugatnémet koprodukcióban készült Jób lázadása (1983) a deportálások idején játszódik: egy kis tiszamenti falu hasszid zsidó házaspárjának keserves küzdelmét láthatjuk az élet folyamatosságának megõrzéséért.Még javában él tovább a hatvanas évek hagyománya - a helyenként poénnal, máskor éles odamondogatással bíráló társadalomkritikai realizmus -, elsõsorban az "ötvenes évek"- filmekben, mikor a magyar film egyik legpoétikusabb rendezõje, Szabó István, aki külföldön már a hatvanas években világsikert aratott elsõ, újhullámos filmjeivel, a nagyepikai formák, a lineáris narráció felé fordul. Az ötvenes évek filmdivatja idején alkotja meg Oscar-díjas trilógiáját, mely a hatalmi struktúrának alávetett három értelmiségi karakter: a kaméleon-színész, az alattvaló-kém és a látnok-mûvész rajza Klaus Maria Brandauerrel a fõszerepben. (Mephisto, 1980, Redl ezredes, 1984, Hanussen, 1988). Mindhárom filmet Oscarra nominálták, a Mephisto el is nyerte a díjat. A Redl ezredes, a Szabó-Dobai- Koltai trió talán legtökéletesebb mûgonddal elkészített darabja az Osztrák-Magyar Monarchia garnizon-világában keresi a keleteurópaiság kulcsát: miért, mitõl, mikor rendült meg olyan alapvetõen biztonságérzetében, identitásában az alattvaló.
A hetvenes években virágzó dokumentarizmus az évtized közepén új-narratív filmnyelvi kísérletezésekkel párosult, majd ebbõl kristályosodott ki a nyolcvanas évek közepére egy olyan újfajta, nonprofessional szemléletû kifejezésmód, mely nagyító alá véve a társadalom elszegényedõ rétegeit, kallódó elemeit, kvázi-rombolt képi ábrázolásmóddal a krimi, a western dramaturgiája szerint, de mégis improvizatív eszközökkel, dokumentárisan építi a magyar hétköznapok abszurd, ironikus valóságának képét. Szomjas György - Grunwalsky Ferenc filmjei, így az összefoglaló jellegû Roncsfilm (1992) is ennek a megújult szemléletmódnak az iskolateremtõ mûvei.Az 1969-ben Szociológiai filmcsoportot alapító Bódy Gábor, Szomjas, Grunwalsky, Maurer Dóra és a többiek K/3 stúdiójából, kísérleti filmfestményeibõl, az undergrund szubkultúrájából és persze olyan filmköltészeti hagyományok talaján sarjad a posztmodern újszenzibilitás, mint Huszárik Szindbádja, Makk Szerelem címû filmje. A szétesettség, a töredékesség életérzését Xantus János a Szoba kiáltássalban a thriller, az Eszkimó asszony fázikban (1983) a melodráma sablonjain "dolgozza át". Ez utóbbi filmjének "sztárja", Méhes Marietta - Bódy Gábor Kutya éji dalának köszönhetõen is - a magyar film Karádyval, Domján Edittel fémjelzett végzetes démonainak sorába avanzsált.
Az új-narrativitás, az experimentális kísérleti film Bódy - és Jeles András fémjelezte történetfilozófiai szemléletének nemes hagyományait folytatja Gazdag Gyula és különösen Enyedi Ildikó. A mese játékos, holisztikus egységességét, osztatlanságát felhasználva teremtenek új stilizációt. Gazdag Hol volt, hol nem volt (1986) címû filmje a mese, a csoda, a valóságnál valóságosabb véletlen létére irányítja a figyelmet. Enyedi Ildikó "meghibásodott" idõgéppel kevert szimultán narrációjú filmjei jelen önfelszámoló civilizációnk, kultúránk enciklopédikus, eredeti kor- és kórrajzai. Bájos, frivol, megbocsátó történelemszemlélete mögött az örök sorstragédiák mitikus keserûsége, s mégis kozmikus hite van. Idõgépe a "téves" történelmi útelágazásokat keresi meg, a csoda dramaturgiája szerint álmodja vissza a múltat. Az én XX. századom, Bûvös vadász (1994).
Szomjasékkal egyidõben, a dokumentarista hagyományokon alapulva jelenik meg két azóta is irányadó, jelentõségébõl mit sem vesztett elsõfilm a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján: Jeles András A kis Valentinója és Gothár Péter Ajándék ez a napja (1979). E két film úgy avatja stilisztikailag is jelenvalóvá a világ abszurditását, hogy a dokumentarizmusról, a körülményekrõl filmképileg is a belsõ, lelki, egzisztenciális meghatározottságokra helyezi a hangsúlyt, és Szomjaséktól eltérõen semmiféle engedményt nem tesz a popularitás irányába. Gothár filmjében Koltai Lajos kézikamerája szuperközeliben, torzított optikával éri tetten, miként válnak a születõ érzelmek groteszk fintorrá egy arcon, mikor már minden mindegy. Gothár minden egyes filmje új formák, új utak keresésének bizonyítéka a Megáll az idõn, a A részlegen át a Haggyállógva Vászkáig. A groteszk stilizáció végpontja: a Melodráma után Gothár azzal fokozza a világ abszurditásának ábrázolását, hogy nem stilizál, hanem leképezi azt (A részleg, Bodor Ádám novellája nyomán), majd a Haggyállógva Vászka (1996) címû filmjében mintegy õsmítoszát, genezisét láthatjuk mindannak, ami ebben az Uraltól nyugatra, Elbától keletre fekvõ régióban bármikor megtörténhetik - a jövõben is.
