Jonas Elmer: Tűnés
47 KByte
|
Európa egyik legfontosabb független filmes fesztiválját, a
Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztivál minden év
októberének második hetében rendezik. Mannheim, amit
Dél-Nyugat-Németország Cannes-jának is neveznek, az NSZK
legrégebbi filmfesztiválja. Az 1951-es alapítás óta a
fesztivál legfőbb célja a független film, ezen belül is az
újszerű, egyéni elbeszélésmódok, a stílusbeli eredetiség
felmutatása. Ez a szelekció fő kritériuma. Ezt szimbolizálja
a fesztivál logójában megjelenő piros ujjlenyomat is, mely a
rossz nyelvek szerint a fesztivál rendezőjének, Michael
Kötznek a hüvelykujjáról származik.
Kötz szavaival “egy kétvágányú stratégia mellett
döntöttünk, mely mindeddig igen jól bevált. Egyrészt (más
fesztiválokkal ellentétben) a fimeket kizárólag a színvonal
alapján, minden kommercionális szempontot mellőzve választjuk
ki, másrészt a fesztivált fontos piaccá kívánjuk tenni
nemcsak a színvonalas filmek iránt érdeklődő forgalmazók,
hanem a közel 40 országból érkező több mint 100 producer
számára is…”.
A koncepció további fontos vonása, hogy Mannheim deklaráltan newcomer-fesztivál,
tehát nagyrészt elsőfilmes, névtelen, fiatal rendezők
filmjeit mutatja be, illetve a levetített filmek itt szerepelnek
első ízben filmfesztiválon. Mannheim tehát a független film
területén való tehetségkutatással foglalkozik. (Innen indult
többek között Rainer Werner Fassbinder pályafutása is,
akiről a fesztivál egyik különdíját nevezték el.)
Koncepciójában Mannheim talán a magyarországi Titanic
Filmjelenlét Fesztiválhoz hasonlítható a leginkább, azzal a
különbséggel, hogy ez utóbbi nem oszt díjakat.
A fesztiválzsűri. A 47.
Nemzetközi Mannheim-Heidelbergi Filmfesztivál hivatalos
zsűrije a következő személyekből állt: Francine Brücher
(Franciaország), Krystyna Janda (Lengyelország), Chidananda
DasGupta (India), Peter Lilienthal (Németország) és Thorfinnur
Ómarsson (Izland).
Francine Brücher sok éve filmforgalmazással foglalkozik, az
utóbbi években a mannheimi, illetve a rotterdami és a
locarnói fesztiválok hivatalos forgalmazó-munkatársa, illetve
1997 óta a zürichi Schweizerisches Filmzentrum sales- és
marketing konzultánsa. Krystyna Janda a Wajda-filmekből lehet
ismerős, az viszont talán kevésbé ismert róla, hogy jelenleg
már második saját filmjét forgatja. A legidősebb zsűritag,
DasGupta, (77) és a legfiatalabb, Ómarsson, (33) mindketten
filmkritikusok. Végül az Uruguayban felnőtt Peter Lilienthal
számos sok-sok díjjal kitüntetett, elsősorban a dél-amerikai
társadalmakat és a zsidóságot érintő alkotás rendezője.
A mannheimi fesztiválon további három zsűri ítél oda
különböző díjakat. A F.I.P.R.E.S.C.I. zsűri (Nemzetközi
Filmkritikusok), az úgynevezett Ökumenikus zsűri, mely a
németországi katolikus és az evangélikus egyházakat
képviseli, végül a moziüzemeltetőkből álló zsűri, mely nem díjakat oszt,
hanem a szakma számára javaslatot tesz, melyik öt film
érdemes leginkább a filmszínházakban való bemutatásra.
Az idei fesztivál volt a
statisztikák szerint az eddigi legsikeresebb, de mindjárt
hozzá kell tennem, hogy ez minden, az utóbbi néhány évben
megrendezett fesztiválról elmondható. A mannheimi fesztivál
Michael Kötz hét évvel ezelőtti elnöki kinevezése óta
rendkívül dinamikusan fejlődik. Az egyetlen, bár több
vetítőteremmel rendelkező helyszín kibővült még két
filmszínházzal Mannheim városán belül, illetve 1994-ben a
közeli Heidelberg is fesztiválvárossá vált. Az
ékszerdobozszerű, középkori Heidelberg amerikai
egyetemistáktól hemzsegő utcái és Mannheim modern
helyszínei között fesztiválbuszok közlekednek.
Az 1998-as fesztiválra több mint 1000 filmet neveztek, ebből
30-at (13 játékfilmet, 5 dokumentum- és 12 rövidfilmet)
választottak be a versenyszekcióba. A fesztivál rendezvényeit
750 akkreditált vendég és (a rendezők ismeretlenül csengő
neve ellenére is) 50.000 néző látogatta. A versenyprogramban
és más szekciókban együttesen 36 országból 75 film
szerepelt.
A három éve alapított Market Service és a Coproduction
Meetings ebben az évben általánosan 30%-os növekedést
könyvelhetett el. A Market Service 50 európai és
tengerentúli filmforgalmazót látott vendégül, több mint 50
forgalmazói szerződés született (mely különösen akkor
meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy nagyrészt névtelen
alkotók “művészfilmjeiről” van szó). A forgalmazók
érdeklődése az alábbi játékfilmekre összpontosult: Fast
Food (Nagy Britannia), Let`s Get Lost (Dánia), Vive la marieé et
la libération du Kurdistan (Franciaország) és Max et
Bobo (Belgium).
A Coproduction Meetings keretében 300 nem nyilvános
tárgyalás folyt le 32 országból érkezett, 41 filmprojekt
finanszírozásáról, összesen 140 millió német márka
értékben jöttek létre szerződések. A Mannheimben
koproducerre talált készülő filmek száma már olyan
jelentős, hogy jövőre ezekből új szekció indul “Mannheim
Meetings” címmel. A rendezvényt idén az Európai Unió
MEDIA-programja is támogatta.
International Competition. A
fesztivál két legfontosabb szekciója a versenyprogram és az
úgynevezett International Discoveries. A dokumentum- és
rövidfilmeket nem számítva a két szekció 31 kiválasztott
játékfilmje alkotta 1998-ban a fesztivál tulajdonképpeni
törzsanyagát, melyet a fesztiválhéten négy különböző
alkalommal (és helyszínen) vetítettek le. Mivel azonban 31
játékfilm túl sok a versenyszekció számára, ezért egy
további szűrőn keresztül 13 játékfilm került be végül a
versenybe és a maradék 18-ból alakult az International Discoveries
szekciója. Utóbbi olyan alkotásokat vonultat fel tehát,
melyek kimaradtak a versenyszekcióból. A Competition és
a Discoveries koncepciójukban megegyeznek, hiszen a
versenyszekcióban látható alkotások is “felfedezések”. A
különbség csak annyi, hogy a díjakra csak a versenyszekció
filmjei esélyesek.
A versenyszekcióban szereplő játékfilmek közül hármat
emelnék ki, amelyek nemcsak a személyes véleményem szerint
bizonyultak a legérdekesebbnek, hanem a díjak közül is ezek
vitték el a legtöbbet.
A Let's Get Lost (Tűnés) című dán film rendezője, Jonas
Elmer, fekete-fehér filmet választott első alkotása
számára, mert “arcokat fekete-fehérben lehet a legjobban
fényképezni”. A rendezőre saját bevallása szerint is nagy
hatást tett Cassavetes Arcok című filmje,. továbbá
Godard és Truffaut. Képeket láthatunk egy koppenhágai baráti
társaság hétköznapjaiból: egy söröshordó illegális
megcsapolása az éj leple alatt, Michael Laudrup mestercselének
megismételhetetlensége és a Wei Wu Wei, gomba ajándékba egy
szakítás után, hétvégi foci a grundon a 30-as évek
hollywoodi water musicaljeinek stílusában, a szomszéd szép
ismeretlen követése az utcán az elkerülhetetlen hajvágásig,
a volt kedves üzenetrögzítőjének rendszeres és öngyötrő
lehallgatása, végül az imádott futballsztár edzőcipőjének
megszerzése. Nem a történet a fontos, hanem a helyzetek, az
alakok és egymáshoz való finoman árnyalt viszonyuk. “Nem
egy történetet akarok elmondani, hanem az emberi természetet
megmutatni, pusztán a viselkedést, érzelmeket és reakciókat
tanulmányozni”- így Elmer a mannheimi premier előtt. A
cassavetes-i hagyományokat újjáformáló Let`s Get Lost nagy mozgásteret ad az
improvizációnak, összesen egy háromoldalas
“forgatókönyvből” készült. A határok elmosódnak a
fikció és a valóság dokumentálása, a klasszikus
játékfilmforma és a dokumentumfilm között. A
fesztiválzsűri indoklásában a film “könnyed és érzékeny
látásmódját, az ember törékenységének és reményeinek
bemutatását” emelte ki.
A kissé meglepő címet viselő Confessions of a Sexist Pig
(Egy szexista disznó vallomásai) a címmel szembeni
elvárásokkal ellentétben (a rendező a premier előtti
kommentárja szerint) “nem Bill Clinton életrajzi
megfilmesítése” és az amerikai puritán erkölcsöknek
megfelelően alig van benne szex. Sandy Tung (USA) filmjének
vígjátéki elemekkel erősen megtűzdelt történetében Jack a
főszereplő, egy szappanopera sztárja, aki az őt
körülrajongó számtalan csinos nőt szexuális objektumnak
tekinti. Szerinte a monogámia természetellenes és az a
normális, ha egy férfi naponta tíz különböző nővel
szeretkezik. Egy napon azonban új színésznő bukkan fel a
forgatáson Jack partnereként, aki ugyanazt kéri Jacktől, amit
ő szokott a nőktől követelni: csak szexet, érzelmek és
kötelezettségek nélkül. A film az amerikai
vígjátékműfajnak megfelelően happy enddel végződik. A
fesztiválzsűri Fassbinder-díjjal tüntette ki az alkotást
“a legsajátosabb narratív szerkezet” indoklással. Jack
monológjait egy videókamerába mondja, minden egyéb jelenetnek
pedig csak a végén derül ki, hogy a filmbeli
szappanopera-forgatáson, vagy Jack életében, tehát “a
valóságban” játszódik.
Frédéric Fonteyne Max et Bobo (Max
és Bobo) című alkotása
kapta a Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztivál
fődíját a legjobb játékfilm kategóriájában. Max olasz
akcentusával, piperkőc öltözködésével,
megbízhatatlanságával minden idők figaró-alakjának a
prototípusa. Az elegáns, ünnepelt sztárfodrász egy napon a
kezein megjelenő ekcéma miatt elveszti állását, számtalan
ismerőse és barátja kiállhatatlan természete miatt nem
hajlandó segíteni rajta. Max végül az utcán találja magát.
Bobo, akivel összehozza a véletlen, egészen más alkat.
Csúnya és esetlen, az állami gondozottak intézetéből való
kikerülése óta az utcán él. Bobo összetettebb alkat, mint
Max, hozzá fűződő barátságában naiv és odaadó, képes
teljes szívvel szeretni, ugyanakkor képes pisztollyal a
kezében a legkegyetlenebbül eljátszani egy másik ember
halálfélelmével. A két férfi egyetlen közös vonása, hogy
egyikük sem ismeri be, milyen nagy szüksége van megértésre
és gyengédségre. Kettejük közül eleinte csak Bobo számára
jelent valamit az utca veszélyeitől, a napról napra való
élés feszültségeitől terhes kapcsolatuk. Max szemrebbenés
nélkül és folyamatosan hazudik, becsapja a barátját, gyakran
elsírja magát, hogy megsajnálják, míg végül őt is
megérinti ez a barátság. A zsűri indoklásában kiemelte a
Bobót játszó színész, Jan Hammenecker kiemelkedő
alakítását.
A legjobb dokumentumfilm díját is perifériára szorult,
megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködő emberekről
szóló alkotás kapta. A japán Yoshihisa Shigeno Titinaki-Jidai
(Apa nélkül) című alkotásának főalakja, Muraishi, 22
éves biszexuális férfi, prostitúcióval tartja el magát
Tokió utcáin. A kamera követi őt szülővárosába, ahol az
elvált szülőkkel, mostohaapjával beszél kíméletlen
nyíltsággal tönkrement kapcsolatukról. A filmben a
pszichoterápia dinamikájához hasonlóan a sorozatos
felismerések hozzásegítik a fiút saját helyzete
elfogadásához, az addig kegyetlenül vádolt apa rendkívül
fájdalmas döntéseinek megértéséhez.
A versenyszekció tematikus komponálása részben eltérő
kultúrák együttélése mentén alakult. A Paula und das
Glück (Paula és a boldogság) című film egy német
lány találkozásáról szól a lengyel nyelvvel és
kultúrával. A közönségdíjas Vive la mariée et la
libération du Kurdistan (Éljen a menyasszony és
Kurdisztán felszabadítása) című francia film egy
kedves és szellemes történet a párizsi kurdok életéről. Az
Ökumenikus zsűri dícsérő oklevelét kapta az In het Huis
van mijn Vader (Apám házában) című holland
dokumentumfilm, amely az iszlám szerelem- és
házasságfelfogását szembesíti az európai emancipáció
eszméjével marokkói nősorsok példáján. A versenyszekció
egyetlen ázsiai filmje, a Cyugoku no Chojin (A
Yun Nan hegység madáremberei) című alkotás a Japán modern
civilizációjából Kína legeldugottabb hegyvidékére érkező
technokrata ember találkozását mutatja be a modern
civilációtól még érintetlen, zárt falu lakóival, akik
generációról generációra adják tovább őseik repülési
képességét.
International Discoveries. A 18 versenyszekcióból
kimaradt film közül 3 származik Belgiumból és 5 az
USÁ-ból. A többi bemutatásra kerülő film származási helye
az áttekintés végett: Finnország (2), Spanyolország (2),
Csehország (2), Izland, Hollandia, Norvégia és Franciaország.
Ebben a szekcióban számos figyelemreméltó alkotást
láthattunk.
Manuel Pouette La danse des Esprits (A szellemek
tánca). A téma az ember viszonya a transzcendalitáshoz: Saint
Alba ősrégi kolostorkápolnájában minden évben ugyanabban az
órában csoda történik. A legenda szerint a középkorban élt
helyi védőszent testét Isten fénnyé változtatta, arcképe
minden évnek ugyanabban az órájában felragyog, és a fény
elárasztja az odagyűlő embereket. Miben tudunk még hinni a
mai világban, ha a transzcendentális lét utolsó bizonyítéka
is semmivé foszlik előttünk, és Saint Alba csodájáról
kiderül, hogy egyszerű fizikai trükk?
A szekció egyetlen holland filmje az Annette Apon rendezte De
Man met de Hond (A kutyás férfi). Kees a világ
legmagányosabb embere: az apa halála után édesanyja minden
családi fényképüket elégette, majd röviddel ezután egy
otthonba kerül, állandó nővéri felügyeletet igényel. A
fiú esténként kutyasétáltatást színlelve, pórázzal a
kezében vágyakozva figyeli a világos ablakokat. Kees úgy
érzi, meghitt családi fotók hiányában képtelen
kapcsolatokat teremteni a munkahelyén, ezért betör néhány
környékbeli házba. Otthon történeteket talál ki a lopott
fotók mellé, és elkészül a fiktív családi fotóalbum,
melynek legfontosabb alakja Kees jegyese, Addison. A fiú
munkatársai csodálni és irigyelni kezdik a harmonikus családi
háttér és szerelme miatt. A megrabolt szomszédok azonban
nyomozni kezdenek a “kutyás férfi” után. A De Man met
de Hond ragyogó rendezői, operatőri teljesítményeit
leszámítva, már csak a történet bája, finom komikuma és a
Keest játszó Ramsey Nasr csodálatos játéka miatt is
megérdemelte volna, hogy a versenyszekcióban induljon.
A La primera noche de mi vida (Életem első
éjszakája) című spanyol film az évezred utolsó óráiban
játszódik Madridban. A Mystery Train, a Russian Pizza
Blues és a Short Cuts dramaturgiai hagyományait
folytató vígjáték tucat szereplője közül senki nem úgy
tölti el az évezred utolsó szilveszter estéjét, mint ahogyan
tervezte. A furcsábbnál furcsább helyzeteket produkáló
cselekményszálak egyre közelednek egymáshoz, míg végül az
utolsó jelenetben mindenki együtt köszöntheti a Föld új
lakóját.
|