 Jan Svérák: Kolja 162 KByte |
A tavaly készült cseh filmek közül már hármat is láthatott a közönség: Jan Sveráktól a művészi megrekedést világsikerre váltó filmjét, a Kolját, David Ondrícektől a Forman világát erőtlenül felelevenítő Suttogást és Dusan Hanák öt éven át forgatott történelemfilozófiai esszéjét a volt kommunista vezetőkről, a szlovák-cseh Papírfejeket. Szerencsére az Európa Filmhéten látható volt A Zavaros jelentés a világ végéről két és fél órás mágiája, melyben Jakubisko saját korai főműve, a Szökevények és zarándokok témájához tér vissza, és Martin Sulík, A kertben rendezőjének új, Orbis pictus című szlovák-cseh filmje, egy édesanyját kereső nevelőintézeti lány útjáról és képzeletvilágáról... Pedig talán sokan kíváncsiak lettek volna Jan Nemec A kód neve: Rubín című alkimista kollázsára, Juraj Herz kafkai groteszkjére, a Passzázsra, a hosszas betegség után újra kamerák mögé álló Václav Vorlícek két új meséjére, vagy a kilencvenes évek cseh filmes generációjának két legjelesebb alkotójának, Tomas Vorel és Zdenek Tyc új munkáira is. Félő, hogy az Örökség, avagy kurvafiúkgutntag után Chytilová még készülő filmje, a Csapdák, csapdák, csapdácskák is ismeretlen marad nálunk. A kilencvenes évek kulcsfontosságú dokumentumfilmje, a három és fél órás Új Hüperion, mely csak a Szép május jelentőségéhez fogható, öt év alatt éppúgy nem jutott el a magyar nézőkhöz, ahogy vélhetően nem fog a rendező, Karel Vachek új, négyórás eposza, a Mi a teendő? sem. Menzel évek óta várt hrabaliádája, az Õfelsége pincére voltam pedig most már biztosan nem lesz látható: anyagi támogatás híján a rendező végképp lemondott tervéről.
Az Örökmozgó és Tabán mozik jóvoltából
november 8. és 16. között végre virtuális
utazást tehettek a cseh film barátai a nálunk
forgalmazási szempontból egzotikusnak számító
országba. A filmhét legnagyobb meglepetése, a Lea, igazából nehezen nevezhető cseh filmnek: a Németországban élő Ivan Fila saját produkciójában, szlovákul és németül forgatta. A festményszerűi igéző képi világú film kevés szóval meséli el az édesanyja erőszakos halála óta néma, festményeken és verseken keresztül kommunikáló Lea hányatott sorsát. A kiőzött németek utóda, az idegenből visszatért légiós egykori földjükért megveszi Leát, és szolgájává teszi. Feltárja ugyan előtte a lányéhoz hasonlóan keserű sorsát, mégis túlságosan későn szereti meg őt és szeretteti meg magát vele, halálát már nem tudja megakadályozni.
A jelenkori történet mintha egy ismeretlen világban
játszódna: a kitűnő nemzetközi
fogadtatású film varázsos világa mögött
igazából egy rafináltan kimódolt,
banális üzenetű, időfeletti mese áll.
A film nagy felfedezettje, az amatőrszínészből
sztárrá növő címszereplő,
Lenka Vlasáková mellett Hanna Schygullát
és Udo Kiert is láthattuk. Hasonlóan gondosan fényképezett, de jóval zavarosabb, díszharmonikusabb és semmitmondóbb volt az Übü király, amelyet eddig filmes alakban csak egy 1976-os német rajzfilmként ismerhettünk. F. A. Brabec operatőr-rendező a trükkök olyan széles skáláját zsúfolta bele, mint egy animációnál szokás. A kameramozgással variált halmozott rávágásokból nem képes egységes stílust teremteni, és a sebességgel való játékok, az átélezések és takarások mögött is úgy kong az üresség, mint Übü papa palotájában. Díszletvilága viszont szellemesen kiapadhatatlan, élén a hagymakupola- és matrjoskaszerű cári koronákkal és a seregnyi állattal. A címszereplő Marián Labuda mesterien bohóckodja végig az egész filmet. Übü mama szerepében a legnépszerűbb cseh énekesnő, Lucie Bílá kontrázik neki. A film forgatókönyvírója, Milos Macourek Vaclav Havellel dolgozta át egykor a darabot a Na zábradlí színház számára a hatvanas években. A jelenlegi, könyv alakban is megjelent változat a többi Übü-darabból is merít, de a jelenetek fele még így is új szövegből áll. Übüék csehes figurákká válnak, történetük némiképp aktualizálódik, de legalábbis megfrissül és időfelettiséget nyer. Hogy ezzel a mű szelleméből mennyi maradt meg, kérdéses, ám a film erénye talán éppen az ellentmondásosságban, furcsaságban van, noha megkapó bizarrsága egy idő után émelyítően modorossá válik. Brabec azóta elkészített egy falusi vígjátékot is, A dicsőség előtti órákban címmel. A nonkonformista dokumentumfilmjeiről ismert Petr Nikolaev valamivel szerencsésebb módon a kortárs cseh prózához fordult ihletért: az egyik legnépszerűbb író, Michal Wiewegh önéletrajzi regényét filmesítette meg. A Varázsos évek pórázon nálunk is megjelent, sőt, 15 részes rádiójáték is készült belőle. A filmmel majdnem egyidőben dolgozta fel Wiewegh másik bestsellerét, a Leánynevelés Csehországban címűt Petr Koliha, A gyöngéd barbár rendezője. Nikolaev mozaikszerűen építkező, fanyar humorú vígjátékának középpontjában a szerző szexuális és írói fejlődése és a családfő őrületben végződő, a túlélés és a megalkuvás elkerülése közötti lavírozása áll. Az író születésétől a rendszerváltásig tartó harminc évet átfogó retró azt kutatja, mennyire válhat az ember függetlenné a körülötte zajló politikai eseményektől, nosztalgikus hangvétele azonban jócskán csorbítja szatirikus élét. A Szigorúan ellenőrzött vonatokra tett utalásokkal (madarak a nagypapa fején, ejaculatio praecox) is jelzi rendező, hogy a menzeli hagyományok folytatója, de a korszak más klasszikusait is beépíti filmjébe. Hogy sem ezek, sem az utóbbi évek legfontosabb retrójának, a Köszönet minden új reggelért-nek sikerét sem képes megközelíteni, annak fő oka a stilizáció és a korhű atmoszférateremtés hiánya. Az utóbbi filmmel szemben viszont javára írható, hogy a színészi alakításokban is sikeresen tükrözteti az idő múlását, ami a két fiúszereplő játékának összehangolásán túl elsősorban Ondrej Vetchy átváltozásainak köszönhető. Vetchy, aki az Õfelsége pincére voltam színpadi változatában csak az első felvonásban játszhatta a főszereplőt, itt bebizonyíthatta, hogy mennyire hihetően képes eljátszani egy csetlő-botló kispolgár lassú leépülését. A nálunk a Vihar a lombikban című filmjéről ismert Hynek Bocan új filmje, a Bumeráng esetében éppen a hatásvadász és működésképtelen stilizáció válik hátránnyá. A szereplőket bemutató dokumentumszerű inzertek unalmassá, a szimbolikus nevek, az artisztikusan túlblendézett flashbackek és Jirí Stivín Beethoven VII. szimfóniájára írt improvizációi egyenesen nevetségessé teszik a cseh történelem egyik legborzasztóbb intézményéről, az ötvenes évek lágereiről szóló, 250 ezer bebörtönzött ember emlékére készült filmet. A stilizáció már csak azért is alaptalan, mert a film alakjai mind valóságos személyekhez köthetőek. A filmben nemcsak az a bumeráng, hogy az emberiesség megőrzése, a bosszúvágy legyőzése, a megbocsátás önmagunk ellen fordulhat, hanem az is, hogy egy jó cél érdekében készített, görcsösen didaktikus film többet árthat, mint egy átlátszóan hazug darab. A filmet talán a lidércnyomásba néhol betüremkedő irónia és Jirí Schmitzer, a Sörgyári capriccio Francinjának kemény, kubista, sokatmondó arca menti meg. Írója, Jirí Stránsky, számos betiltott könyv szerzője, a cseh PEN klub elnöke, Bocan egykori rendezőasszisztense maga is 11 évet töltött börtönökben. A sors iróniájaként nem ez az első film, amely az ő életén alapszik: Otakar Fuka vitte filmre azt a bűntényt, melynek ürügyén bebörtönözték. Bocan a Bumeránggal párhuzamosan, ugyancsak Stránsky nyomán készítette Megvadult föld című, a mozik számára is átdolgozott tévésorozatát egy szudétavidéki cseh tiszt sorsáról 1945 és 1960 között. Míg Bocan a börtönvilágból nem képes egyetemes érvényű társadalmi modellt létrehozni, megteszi ezt az elsőfilmes, eredetileg dokumentumkészítő Petr Václav az utóbbi évek egyik legkultiváltabb filmjében, a Mariánban. A nevelőintézetben felnőtt cigányfiú sorsán keresztül a perifériára került, a normális életvitelt csak hallomásból ismerő fiatalok problémáiról szól, a cigánykérdést éppen csak érinti. Amatőrszereplők segítségével, többször csak utalásszerűen sorakoztat fel számos sorsot és magatartástípust, nevelőkét, gyerekekét, bűnözőkét egyaránt. Az emlékekből, élményekből, dramaturgiailag látszólag értéktelen jelenetekből, többszörös flash-backekből építkező film a laza, szubjektív szerkezet és a szociológiai objektivitás egységével éri el erős hatását. Nemcsak azt vallja be illúziók nélkül, hogy a bűnözővé válás okának csírái a szeretet ellehetetlenítésében, a nevelőintézeti fegyelmezés öncélú igazságtalanságaiban találhatóak, de hősének alapvető jóságát és a mindent tudás látszatát sem akarja kelteni. Marián legsúlyosabb bűntettei motiválatlanok, csak közvetett okai láthatóak át. Mindkét gyilkossága ártatlan emberre irányul: az első, gyerekkorit egy jogos lázadás hosszan kiható lelki következményeként követi el az egyetlen őt szerető nevelő ellen, a másik, végzeteset pedig egy rajta segíteni próbáló külföldi ellen, akinek azonban nem érti meg a szándékát, s kétségbeesésében leüti. A filmnek ártanak a szervetlenül illeszkedő, átlátszóan didaktikus jelenetek, legjobb részei viszont szavak nélkül váltanak ki erős érzelmeket szélsőséges helyzetek kegyetlenül közeli bemutatásával. A nevelőintézetben játszódó klasszikusokra tett utalásai (Fiúk a rács mögött, Négyszáz csapás) a film eredetietlenségét erősítik, amit mégis feledtet az autentikusság és az őszinteség erős igénye. Nem magasztosítja fel hősét, sőt, hangsúlyozza, hogy Marian a kevés jobb sorsra érdemes, valóban kitörni vágyó közé tartozik. Bűneit tiszta szívvel hajtja végre, tekintete minden tettét igazolja. Az autentikusságot hangsúlyozó filmek másik véglete, a Mnága - Happy End első pillantásra interjúkból és koncertfelvételekből álló dokumentumfilm egy morva zenekarról, melyet külföldi producerek terveztek meg és hoztak létre, reklámtevékenységre kényszerítve tönkretettek és az undergroundba taszítottak. Zenetudósok, újságírók és a zenekar tagjainak nyilatkozataiból kiderül, hogy a népszerű énekes eleinte csak három hangot tudott kiénekelni, a zenészek ideális külsejét egy számítógép dobta ki, a dobos koncertezés közben mazochista aktusokra szokott gondolni, és a kíméletlen producerek miatt minden zenész csak almát ehet. Részleteket láthatunk Zdenek Troska egykor nálunk is sikeres Nap, széna, eper-trilógiájának legújabb, a zenekarral készült darabjából, keletkezéséről maga a rendező beszél. Egyre több abszurd szituáció és reális képtelenség után a nézőben felmerül a gyanú, hogy az együttes talán nem is létezik. Létezik, minden valódi, de a filmből egy szó sem igaz. A zenekart jól ismerő cseh nézőnek a film egy formani hagyományokat követő, a Verseny és az Elszakadás képszerkesztéséből is merítő, bizarr helyzetek, váratlan összefüggések és az érzelmi hitelesség kontrasztjára épülő, paródiává váló misztifikáció. A magyar néző számára inkább Az igazi Maóhoz hasonlító, a nézői manipulálhatóságot tesztelő kísérlet. Dokumentumereje abban rejlik, hogy minden megtörténhetett volna benne, gyengesége pedig csak annyi, hogy igazából semmi újat nem hozott a műfajban. Rendezője, Petr Zelenka maga is alapított zenekart, melyben énekelt és basszusgitározott. Pár éve már forgatott egy hasonló áldokumentumfilmet egy underground együttesről, és ezzel a filmjével is egy már meglévő cseh filmes hagyományhoz csatlakozott (Sverák: Olajfalók, Svankmajer: Az otranski kastély). Új filmje, a Gombharapók tragikomikus epizódfilm a világ abszurditásáról. A kilencvenes évek felfedezettje az (el)ismeretlenségből kirobbant hatvanéves Jan Svankmajer. Új, szexmentes pornója, A gyönyör összeesküvői hat szálon futva mutatja be szereplőinek hosszas előkészületeit gyönyörük beteljesülésére, hogy e szálakat véletlen találkozások formájában aprólékosan előkészítve végül alaposan összekeverje és egybefonja. Pivonka úr szexlapokból, kakasból, agyagból és esernyőkből készít magának maskarát egy titokzatos randevúra, ahol szomszédnőjével egymás bábjait kínozzák és semmisítik meg. A postáskisasszony kenyérgalacsinokkal tömi tele a fejét az orrán és a fülén keresztül. A boltos egy elmés szerkezet segítségével a tévén keresztül szeretkezik a bemondónővel, aki az adásidő alatt pontyok szájába dugja a nagylábujját, míg férje konyhai eszközökből, kefékből, szőrmékből, óvszerekből és szögekből összebarkácsolt eszközökkel masszírozza magát. Az egyes szereplők nemi vágyát különböző tárgyak keltik fel (kenyér, gyertya, fedő, hal, műszaki újság). Azért szöveg nélküli a film, mert hőseinek nincs mit mondaniuk egymásnak, még szexuális aktusaik is magányosak. Minden szereplőhöz külön zenei motívum tartozik, melyeknek dramaturgiai szerepük is van. Korábbi egész estés adaptációival ellentétben (Valami Alice-ből, Faust-lecke) e szerzői filmjében az animációt a beteljesülés pillanatáig teljesen visszaszorítja, helyette az apró gesztusokra és a tárgyi motívumokra koncentrál a rendező. Az eddigi ismétléseket felváltja a fokozatosság, a retardáció, a narratív szálak közti egyezésekkel és a permutációs lehetőségekkel való játék. A film szaktanácsadói Sacher-Masoch gróf, Sade márki, Sigmund Freud, Max Ernst és Luis Bunuel voltak, fellépett benne továbbá a pápa és az ismeretlen katona. A szürrealizmus előtt tisztelegve Svankmajer beleszövi filmjébe Lautréamont híres sorát is az esernyő és a varrógép találkozásáról. Svankmajer idültségében és polgárpukkasztásában minden eddigi filmjét túlszárnyaló opuszában játékos iróniával és mulatságos malackodással szegezi szembe az eredetiséget letipró, perverznek nevező társadalmat és politikának nevezett perverzióit a kitörési kísérletekkel és a vágyak felszabadításával. Filmje mégis svankmajeresen pesszimista: kommunikációra képtelen, atomizált hősei, akiknek egyedüli kincsük szexuális eredetiségük, végül még egyéni rítusaikat is felcserélik, gyönyörük jutalma pedig a halál. Készülő, immár negyedik egész estés filmje, az Otesánek a minden útjába kerülő tárgyat és élőlényt befaló cseh népi mesehősről szól.
A párbeszéd lehetőségeit kísérőfilmnek
választani nemcsak azért volt jó ötlet,
mert ez nyújtja a legteljesebb betekintést a szerző
életművébe, különösen a társas
kapcsolatokról alkotott szélsőségesen
pesszimista felfogásába, hanem azért is,
mert a permutációra ez az egyetlen korábbi
példa az alkotó pályáján. A
film láthatóan erősen hatott a kommunikációképtelenséget
ugyancsak párhuzamos szálak segítségével
modelláló és tipologizáló többi,
frissebb rajzfilmre is (Szó, szó, szó;
Repete). A filmhéten látható másik
Svankmajer-film, a Férfias játékok
a tévéközvetítés és a
valóság összekeverésével űzött
tréfáit és ismétléses technikáját
mutatta be példaszerűen.
A cseh animáció másik, Svankmajerrel együtt
feltűnt tehetségét, Jirí Bártát
Az utolsó rablás enyhén pixillált
expresszionista paródiája képviselte. A Svankmajer-Bárta
vonal, bármennyire jelentős is, túlságosan
befolyásolja a fiatal animációs rendezőket,
árnyként rájukvetülve megakadályozza
egyéni filmes gondolkodásmódjuk létrejöttét,
ahogy a cseh független animáció legnagyobb,
Svankmajerhez hasonlítható tehetségének,
Pavel Marek szárnyait is eléggé megnyirbálta
az intézményes oktatás. Ez volt az egyik
tanulsága a Tabán moziban megrendezett, nagy hiányt
pótló Perfo 2-nek. A prágai Iparművészeti Főiskola (VSUP) vizsgafilmjeinek jelentős részét megadott témára készült variációk alkották. A Terített asztal, a hallgatók étkezési szokásait szürreálisan bemutató etűdsorozat erősen mutatja a tanszékvezető Jirí Bárta nyomát, míg az Otthon és a Tükröződés című ciklusok a cseh animáció másik nagy hagyományán, a kombinált technikán alapulnak. Az utóbbi füzér legötletesebb darabja, A kéz a rajzoló kézre és a hol azt tükröző, hol annak feleselő, önállósuló rajzra épül. Barta mellett szívesen utánoznak a diákok külföldi klasszikusokat is: a Család például Rybczynski Tangójának és Levesének hibridje, a Gracchus, a vadász Kafka-feldolgozása pedig A légy utánérzése. Volt azonban, aki felvállalva az utánzást, erénnyé tette: a Mozi paródiaegyveleggel ötvözött rajzfilmtörténet dióhéjban, az erőszakellenességgel a középpontban. A Filmművészeti Akadémia (FAMU) válogatásának csak egy darabját hatotta át ezúttal szimpatikus Svankmajer-epigonizmus: a nemek harcáról keserűen és jelzésszerűen szóló Szexációt. A tanszék legnevesebb oktatója a Kanadából visszatért Bretislav Pojar, aki még az ötvenes-hatvanas évek fordulóján volt pályája csúcsán. A FAMU vizsgafilmjeinek többsége nem lép ki a hagyományos animációs műfajok kereteiből (egyperces, fekete groteszk, gegfilm, klip, számítógépes grafika). A paródiák szellemesen aknázták ki a némafilmes inzertekben rejlő ironikus lehetőségeket, a Maskin megölte Koskint szovjet filmeket gúnyoló pantomimszerű bábanimációja éppúgy, mint a Véreskezű Hugó tornaszerek pixillációjára épülő easternje. A Bezárva című etűd mellett, melyben az üres, szemcsés tévéképernyő ugráló állatok képzetét keltette az alkotóban, a legeredetibb ötleten a Lábnyomok alapul: apró parkbeli történeteket mesél el pár marék homok segítségével. A Tabán mozibeli két válogatás egyben az egész mai cseh animációt is reprezentálja, mivel a főiskolák az utóbbi két évben jóval nagyobb részüket vették ki az animációs filmgyártásban, mint valaha. Félő azonban, hogy a két párhuzamosan folyó filmhét nem helyettesítheti a kelet-európai filmtermést szándékosan ignoráló, vagy legfeljebb nyugatias értékeit bemutató hazai forgalmazást.
|
 Jan Svérák: Kolja 152 KByte | |
 F.A. Brabec: Übü király 156 KByte | |
 Petr Nikolaev: Varázsos évek pórázon 201 KByte | |
 Jirí Stransky: Bumeráng 151 KByte | |
 Petr Václav: Marian 250 KByte | |
 Petr Zelenka: Happy End 166 KByte |
