Kocsis Ágnes beszélget Mariusz Trelinskivel, az Európa Filmhét vendégével, az Egy szelíd asszony rendezõjével.
1996. december 7., Mûvész mozi
Dosztojevszkij A szelíd teremtés címû elbeszélésébõl készített filmet. Miért éppen Dosztojevszkijt választotta?
Dosztojevszkij rendkívüli egyéniség, és az irodalom egyik legcsodálatosabb alakja. A szelíd teremtés pedig az egyik legszebb elbeszélés a szerelemrõl, amit valaha is írtak. Dosztojevszkijt valójában nem lehet egyértelmûen interpretálni. Leegyszerûsítve azt mondhatnánk, hogy kétféle nézet alakult ki róla. Az elsõ szerint az irodalomtörténet egyik legnagyobb eretneke volt, a másik szerint mélyen hívõ ember. Az egész Dosztojevszkij-féle irodalom a Bibliából ered, és tulajdonképpen sajátos vitát folytat a Bibliával. A Bûn és bûnhõdés például a "Ne ölj!" parancsolatot elemzi. Az én értelmezésem szerint pedig A szelíd teremtés a "Szeressétek egymást!" bibliai parancsolatát tárgyalja. A szeretet, a szerelem fogalmának mélyreható analízisét adja.
Tele van keserûséggel és iróniával. A végszóban ugyan mindannyiunkat felszólítanak, hogy szeressük egymást, de a hõs azt is kimondja, hogy mi emberek nyomorékok vagyunk, nem bírunk eleget tenni ennek a parancsnak, mert a mindannyiunk által ismert, korinthosziakhoz intézett levelek szép szavainak semmi közük a valósághoz. Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy úgy szeressünk, ahogy az írva van. Tulajdonképpen az eszmények, az ideálok és a valóság közötti tudathasadásos állapot a film illetve az elbeszélés témája.
Manapság senki, vagy majdnem senki sem tesz fel olyan érett kérdéseket, mint Dosztojevszkij. Az õ korában ez a probléma eklatáns volt, ma egyszerûen drasztikus. Csakhogy akkor az emberek drámai problémaként élték meg, ma viszont egyszerûen nem beszélünk ezekrõl a dolgokról.
A mû egy férfi belsõ monológja, aki a szeretett asszony holttestével bezárkózik egy szobába, és emlékezik. A nõ, a volt felesége, öngyilkosságot követett el, kétségtelenül a férfi hibájából.
Egy álmatlan éjszakán a férfi megpróbálja megérteni, hogy mi történt, hol követte el a hibát, s hogy mit jelentett ez a szerelem számára. Az elbeszélés akkor fejezõdik be, amikor a fõhõs rádöbben, hogy szeretet nem lehetséges, legalábbis a csupa nagybetûvel írt szeretet nem megvalósítható, elérhetetlen. Ha az embernek van bátorsága, hogy õszintén, igazán magába nézzen, akkor be kell vallania, hogy bibliai értelemben nem képes szeretni, pedig tudnia kéne. Tulajdonképpen ez a pokoli ebben a mûben.
Persze Dosztojevszkij világában mindenki megtalálhatja a saját történetét. Nézhetjük úgy is ezt a filmet, hogy a szeretetrõl, a szerelemrõl szól, de fölfoghatjuk úgy is, hogy a halál megtapasztalásáról. Vagy a "kettesben lét magányáról", vagy a férfi szerencsétlenségérõl, vagy a megkínzott, avagy a fellázadt nõrõl.
Engem éppen az ragadott meg Dosztojevszkij mûvében, hogy minden megtalálható benne. Az adaptálás legnagyobb nehézsége abban rejlett, hogy ne csak egy konkrét dolgot fejezzünk ki, hanem a filmben is megtartsuk a sokféle értelmezés lehetõségét.
Mielõtt a filmhez hozzáfogtam, elmentem Andrzej Wajdához, aki nálunk a pápa, s Dosztojevszkij legnagyobb ismerõje. Háromszor is megpróbálta színpadra adaptálni A szelíd teremtést, s háromszor nem került sor a bemutatóra.
Wajda azt mondta, hogy ennek a nõalaknak egy tükörnek kéne lennie, mert ez a nõ csak a képzeletben létezik, a valóságban nem. Azt tanácsolta, hogy úgy csináljam meg a filmet, hogy a nõt ne lehessen látni. Mert ha a nõ bármilyen formát ölt, akkor már nem lesz valamennyi nõ megtestesítõje. Ezt én megvalósíthatatlannak éreztem, de igyekeztem, hogy a nõ alakját minél kevésbé tegyem egyértelmûvé.
Mivel ennyire modernnek érezte az elbeszélés mondanivalóját, nem gondolt rá, hogy a mai Lengyelország díszletei közé helyezze a történetet?
Számomra evidens, hogy kosztümös történelmi filmet azért csinálunk, hogy egy álarcon keresztül saját magunkról szóljunk. Mindannyian képesek vagyunk a múltból olvasni a jelent, s az ilyen típusú "álarc" néha segít abban, hogy többet mondjunk el. Õszintén szólva nem tudom elképzelni ezt a filmet a jelenkorban játszódó cselekménnyel, a mai kor kosztümeiben. A mai ember érzékenysége kicsit más, de a probléma lényege ugyanaz. Úgyhogy egy bizonyos ahistorikus konvenciót alkalmaztam. A film a múltban játszódik, de a kellékeket nem határoztam meg olyan pontossággal, hogy egy pétervári történetre lehessen következtetni belõlük. A film egy helységben játszódik, a külsõ környezettõl elvágva. Az ortodox pravoszláv vallás problémáját sem bontottam ki, holott Dosztojevszkijnél nagyon erõsen jelentkezik. A mûben felvetõdõ olyan kérdéseket, melyek számomra nem tûntek eléggé mainak, szintén a háttérbe szorítottam.
Úgy gondolom, ha az ember irodalmi mûbõl készült adaptációt, az a becsületes eljárás, ha a maga változatában is hû tud maradni az eredeti mûhöz.
1968-ban Bresson is megfilmesítette ezt az elbeszélést, viszont õ a cselekményt 1968 Franciaországába helyezte, és az akkori társadalom problémáiról szólt vele. A házasság, a nagypolgárság ellen tiltakozott vele. Õ azért vette elõ ezt a mûvet, hogy a saját koráról szóljon. Nagyon szép filmet csinált. A mi gondolatmenetünk azonban teljesen más irányba indult el. Mi a szó legszorosabb és legszélesebb értelmében próbáltuk megérteni ezt a könyvet, és nem akartuk arra korlátozni, hogy belõle kizárólag a mai Lengyelország szólaljon meg.
Ez a filmje mind stílusában, mind szellemiségében gyökeresen eltér az elõzõ filmjétõl. Mi az oka a hirtelen váltásnak?
Nagyon teátrális jellegû ez a film, de mivel úgy éreztem, hogy itt a szavak hatalmas erõvel bírnak, mindent annak rendeltem alá, hogy a szavakat tudjam játszatni. Azt hiszem, rendkívül "lecsendesített" filmet csináltam, nincsenek benne színek, nincsenek kameramozgások, tehát kizárólag a színészek arcára és magára a témára összpontosítottam, mert úgy éreztem, ebben az esetben ezt csak így érdemes megcsinálni. Az elõzõ filmjeim gyökeresen különböznek ettõl, tele voltak iróniával, ez a film pedig rendkívül nyílt, nyitott.
Otthon Lengyelországban erõs és dinamikus személyiségnek ismernek ezért mindenkit nagyon meglepett a film. De minket, alkotókat éppen a provokálás öröme vezérelt, a kor szellemétõl teljesen eltérõ filmet akartunk csinálni, amelynek még a ritmusa is cáfolja mindazt, ami ma a mozikban látható. Éppen ezzel a különbözõséggel kívántuk felkelteni a figyelmet.
A legnagyobb aggályok közepette "bocsátottam" a közönség elé a filmet, mivel még életemben nem készítettem ennyire kevéssé hatásos, ugyanakkor számomra nagyon fontos darabot.
Hogyan fogadták a filmet otthon?
Három hete kezdték forgalmazni, még az elejénél tart. Nagyon kevés kópia készült belõle, mert nem hitték, hogy sikeres lehet. Az elõadások viszont egyelõre telt házzal mennek, a film tehát sikeresnek mondható, bár nem tudni meddig tart a nézettsége. A kritikák is lelkesen fogadták.
Elõzõ és egyben elsõ nagyjátékfilmjét, a Búcsú az õsztõlt nem olyan régen láthatta a magyar közönség a Lengyel Filmtavaszon. Úgy tudom, Lengyelországban nagyon nagy sikert aratott.
Számomra mindenképpen nagyszerû tapasztalat volt. A közönség nagyon jól fogadta, sokan megnézték, a kritika is pozitívan reagált. Öt díjat kapott, az év legjobb díszletéért, a legjobb kosztümért, a legjobb fényképezésért, a legjobb rendezésért, és a legjobb elsõ filmért járó díjat is nekem ítélték. A filmet nevezték a velencei filmfesztiválra is, ami nem kis megtiszteltetés egy elsõfilmesnek. Ez a munka Stanislaw Ignacy Witkiewicz regényének adaptációja, amely a régi rendszer elmúlásáról, és a kommunizmus eljövetelérõl szól. Lengyelországban akkoriban éppen fordítva történtek a dolgok, mint most. Akkor tört be a kommunizmus, és senki sem tudta, milyen is lesz valójában. Teljesen új dolog volt az emberek számára, és én róluk meséltem, az emberekrõl, a változásokról, s a kor jellegzetes dekadenciájáról...
Véleménye szerint milyen irányba halad a lengyel filmmûvészet, milyen tendenciák figyelhetõk meg, különösen a fiatal nemzedék munkáiban?
Erre a kérdésre csak általánosságokkal tudok felelni, a moziba járó ember szemszögébõl, mivel én is, akárcsak a többi rendezõ, próbálok saját világot kialakítani. Nem igazán szeretek tendenciákról beszélni, mások dolga, hogy ezeket késõbb meghatározzák. A változások elõtt, különösen az "Erkölcsi nyugtalanság mozija" irányzatában a filmmûvészet szorosan kötõdött a politikához. A filmeket politikai bátorságuk, szókimondásuk alapján értékelték, s ez jelentette a minõséget. Ebben a filmmûvészetben engem a mûvészi értékrend hiánya idegesített. Az 1989-es politikai változások után azután nem maradt más szempont, csak az, hogy egy film jó vagy rossz. Létrejött egy úgynevezett szakadék, amelybõl ezek a rendezõk nem tudtak kimászni, nem tudtak magukra találni. Visszaesett a lengyel filmmûvészet, és azt hiszem ez a fajta mozi ezzel ki is halt.
Dolgoznak azonban fiatalok, akik nem azért olyan érdekesek, mert fiatalok, hanem mert az "ellene vagy mellette" említett évtizedes problémája nem érinti õket. Bizonyos értelemben én is közéjük tartozom, bár ha úgy vesszük, hogy olyan mûveket kéne készítenünk, amelyek a mai lengyel valóságról beszélnek, akkor az én filmem, mivel Dosztojevszkijt-mûvet dolgoztam fel, túlságosan eszkatológikus, tehát rossz film.
Én azonban úgy gondolom, hogy a mozinak az emberrõl és egyetemes kérdésekrõl kellene beszélnie. Mindig is így gondoltam, ilyen filmeket csináltam, és ilyeneket szándékozom csinálni ezután is.
Mi a véleménye azokról a filmekrõl, amelyek az utóbbi pár évben lettek rendkívül népszerûek Lengyelországban, a hollywoodi stílust és mintákat hûen követni próbáló filmekrõl? Mint például a Kutyák, amelyet pár éve a Lengyel Filmtavaszon vetítettek Magyarországon, és az HBO is adta. Már a folytatása is elkészült, s a lengyel mozikban az amerikai filmek nézettségével vetekszik. Mivel az ilyen típusú filmek nagy sikerre számíthatnak, lehetséges, hogy több rendezõ választja majd ezt az utat?
A Kutyákat Wladyslaw Pasikowski rendezte, aki szintén fiatal filmes, és nagyon jól tudja, hogyan hasson a közönségre. Meddõnek látom, hogy az ilyen típusú filmekben egyértelmûen nyugati mintákra támaszkodnak, és közben a mi problémáinkról is szeretnének beszélni. Mintha a Marsról jöttek volna ezek a filmek. Hiszen nálunk nem így néznek ki a dolgok. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy bár ezek a filmek Lengyelországban nagyon népszerûek, nagyon sokan megnézik õket, nyugaton nem találtak megértésre. Hiszen csak a nyugati filmeket próbálják utánozni, ráadásul sikertelenül. Olyanok, mintha sehonnan sem jönnének, s ilyen értelemben viccnek is felfoghatjuk õket. Pasikowski jó történetmesélõ, de mintha semmit sem tudna a valóságról. Ha õ úgy gondolja, hogy a filmjei Lengyelországról szólnak, akkor ezek a filmek nem jók, de ha a filmek értékét abban mérjük, hogy tudnak-e szórakoztatni, akkor jó filmek. Ha a lengyel film ebbe az irányba menne el, az számomra teljesen értelmetlen és meddõ volna.
A mi régiónkban Csehországban és Szlovákiában csinálnak figyelemre méltó dolgokat. Azt hiszem, õk rátaláltak a saját nyelvükre. Például Jan Sverák, akinek Kolja címû új filmje bizonyos értelemben "amerikais", egy abszolút közönségfilm. Azonban a szellemes történetet tökéletesen beszélte el, és a filmje mégis nagyon cseh, sehol máshol nem készülhetett volna el, mint Csehországban. /A filmet szintén az Európa Filmhét keretében vetítették. K.Á./
A lengyel filmgyártás majdhogynem megszûnt, az amerikai filmek teljesen elnyomják, de bizonyos vagyok benne, hogy nem az a megoldás, ha azokhoz hasonlóakat próbálunk készíteni. Inkább meg kéne mutatnunk, hogy kik és milyenek vagyunk, és ezzel próbálni szembeszállni az amerikai hegemóniával. Ha errõl lemondunk, éppen a különbségünkrõl mondunk le. A mostani fiatalok többsége szerencsére az amerikai filmgyártással teljesen ellenkezõ irányba halad. Ha nem így volna, a lengyel film egyszerûen meghalna.
Az én Dosztojevszkij-adaptációm, az Egy szelíd asszony nem készülhetett volna el Hollywoodban, tehát ez a film is bizonyos értelemben szembehelyezkedés ezzel a hegemóniával. Ettõl függetlenül persze még fennáll a kérdés, hogy egy film jó vagy sem, s hogy elért-e valamilyen sikert.
Milyen lehetõségeik vannak a fiatal, pályakezdõ rendezõknek?
Sajnos még most is 98%-ban az idõsebb generáció jut lehetõségekhez. A fiatalok filmjeiben, attól függetlenül, hogy jól vagy kevésbé sikerültek, mindig egy új nézõpont, egy friss szemlélet tükrözõdik. A filmgyártás mechanizmusa azonban továbbra is a régi, s azok, akik már 2o-3o éve ebben élnek, nem érzik, hogy át kellene adniuk a helyüket a fiataloknak. Ez nagyon szomorú, s nem tudom, hogy mit lehetne tenni, mert vagy mi "lõjük ki" õket, vagy maguk adják át a helyüket. Azt hiszem, teljesen természetes dolog, hogy az öregek elmennek, s helyettük fiatalok jönnek. Ez azonban most még valóban nagy problémát jelent.
Pár éve még létezett egy hely, ahol a pályakezdõ rendezõk elindulhattak, az Irzykowski Studio, amely a magyarországi Balázs Béla Stúdióra hasonlított. Én is itt készítettem az elsõ filmemet, s abban a megtiszteltetésben is részesültem, hogy két évig én lehettem a stúdió mûvészeti vezetõje. Sajnos jelenleg nem tölti be a régi funkcióját, de nem igazán tudom, hogy ennek mi a valódi oka. Régen itt beszélgetett, vitatkozott a fiatalok egy csoportja, filmeket készíthetett, most pedig csak egy a sok stúdió között. Pedig nagy szükség volna ilyen helyekre.
Milyen rendszer szerint mûködik a filmgyártás finanszírozása, s ebben milyen szerepet vállal a televízió?
A televízió igen nagy szerepet vállal a filmgyártás finanszírozásában, és ez jó, de mivel monopolhelyzetben van, már nem is annyira jó.
Az vele a probléma, hogy egy konkrét ízlést diktál, és vár is el az alkotóktól. Túlságosan is publikus, s emiatt bizonyos dolgokat egyszerûen nem engedhet meg magának. Tulajdonképpen
egyfajta cenzúrát alkalmaz a leendõ mûveken, hiszen azoknak mindenkihez kell szólniuk.
A Kulturális Minisztérium viszont általában csak a költségvetés 1/3-át fizeti, a maradék 2/3-ot elõ kell teremteni valahonnan. Magánpénzbõl még az 1/3-ot is nagyon nehéz összeszedni, s az utóbbi 5 évben talán 5 film készült magánpénzbõl.
Lát lehetõséget a koprodukciós filmgyártásban?
Nagyon kevés koprodukciós film készül, évente talán egy. A szomszédainkkal nincs sok kapcsolatunk. A nyugati országokkal készített koprodukciókkal pedig az a baj, hogy vagy amerikai filmet csinál az ember, vagy egy konkrét ország filmjét készíti el. S egy konkrét ország filmje az az õ saját problémája. Az amerikai filmeknek pedig egy igen specifikus stílusuk van. Tehát, ha nem akarok ilyen stílusú filmet készíteni, akkor a saját országom pénzére vagyok utalva. Ez majdnem olyan, mint amit mostanában olvastam valahol a feketék helyzetérõl Amerikában. A nagy vállalatok annyi pénzt adtak nekik, hogy most már mindenkihez szólhatnának, és az el is jutna mindenkihez, csakhogy akkor már nem mondhatnák azt, amit akarnak. Ha viszont azt mondják, amit akarnak, akkor már nem mondhatják mindenkinek. Azt hiszem a koprodukciókkal is hasonló a helyzet. Vagy csinálok egy filmet a saját országomban, amelyik szabad lesz, és azt mondok benne, amit akarok, vagy csinálok egy filmet, amit az Antarktisztól egészen Új Zélandig vetítenek, ámde semmi másról nem szól, csak arról, hogy milyen kellemes és könnyû az élet, amikor az ember hamburgert eszik, és van egy klassz csaja.
Vannak Lengyelországban nyugati értelemben vett producerek?
Nem igazán. Talán 4-5 film ha készült producerek közremûködésével. Sajnos a finanszírozás ilyen formája valójában nem létezik, pedig ez lehetne az egyetlen kiút a lengyel filmmûvészet számára.
Milyen arányú a hazai filmek forgalmazása a lengyel mozikban?
Lengyelországban a lengyel filmek aránya a külföldiekkel szemben körülbelül 1% lehet. Nálunk nincs olyan rendszer, mint Franciországban, ahol a forgalmazóknak meghatározott arányban , úgy tudom, 30 %-ban francia filmeket kell bemutatniuk. A lengyel filmek hazai forgalmazása sajnos nem kielégítõ. A filmjeinket alig reklámozzák. Persze a forgalmazás terén is van még mit tanulnunk. Az igazság az, hogy a forgalmazók nem is hisznek benne, hogy egy lengyel film sikeres lehet.
Milyen munkákat tervez?
Színházban és operában is dolgozom. Júniusban a párizsi Pompidou központban színpadra állitok egy operát, amely Boris Vian Tajtékos napok címû regénye alapján íródott. Készülök egy nagyon szokatlan Hamlet-elõadásra. Pamtomimmal kevert musical lesz, de énekelni csak egy szereplõ fog - Hamlet. A dráma egyes jeleneteibõl kiindulva improvizációval szeretném felépíteni. A harmadik tervem egy film, õszre tervezem. Nem tudom sikerül-e, mert még csak most próbálom összeszedni rá a pénzt. Mai témájú film lesz, a varsói fiatalokról. Ebbõl a témából nagyon kommersz filmet is lehetne csinálni, de ezt talán sikerül majd elkerülnöm.
