Színészportré az Örökmozgó augusztusi mûsorában
 Robert Benton: Kramer kontra Kramer - 1979 11 KByte | "Ha idõsebb leszel, majd rájössz, hogy nincs igazság. Csak szarkupacok vannak, elnézést a kifejezésért. Több rétegben, az egyik a másik tetején. És az élet arról szól, hogy ha egyszer felnõsz, te is választhatsz magadnak egy szarkupacot" -- magyarázza sután gesztikulálva egy szakadt felöltõben fiának az örök kisember a Mondvacsinált hõsben (1992). Aztán meghallja, hogy egy anya segítségért kiabál, mert a kislánya beleesett az oroszlánketrecbe. Mivel a közelben állók nem mozdulnak és a környéken sehol egy gondozó, LaPlante elindul, hogy segítsen a bajba jutott kislányon. Az amerikai film a kilencvenes évek elején szívesen mutatja fel a kisember álarcai mögött az örök emberi értékeket. LaPlante éppen annyira nem cinikus, mint amennyire nem gyengeelméjû Forrest Gump, noha a felületes szemlélõ számára ez aligha derül ki róluk. Hollywood a mai kisemberek világába merülve nem a család apológiáját zengi, mint a nyolcvanas évek elején, hanem azt tudatosítja újból és újból, hogy mindannyian individuumok vagyunk, Kosztolányival szólva "egyedüli példányok". Nem véletlenül került a közgondolkodás elõterébe ez a probléma, hiszen a közelmúltban született és napjainkban világra jövõ tömegmédiumok s a hozzájuk kapcsolódó iparágak egymással versengve próbálnak minket uniformizálni. |
Dustin Hoffman két Oscart kapott. Két évtized két jellegzetes kisember figurájáért. A Kramer kontra Kramerben (1979) a csak karrierjére gondoló látszatapából a fiát felelõsen szeretõ, igazi apává válik; az Esõember (1988) Raymondját pedig betegsége ellenére is értékes emberként formálta meg, akit még az érzéketlen, sõt néha önzõnek tûnõ Tom Cruise is meg tud szeretni.
Kisemberei még csak nem is intellektuális James Bondok, mint Woody Allen figurái. Átlagosan köznapiak és éppen ebben rejlik a különösségük. Egészen kiváló ilyen szempontból, ahogy a minden társadalmi kötöttséget elvetõ egykori szuperhõs, Sean Connery és a fia között a saját korlátaival tisztában levõ és mindig kisszerûen cselekvõ férfit alakítja a Családi ügyben (1989). Ki fog felnézni rá, arra az emberre, aki csak azt akarja, hogy egyetemre menjen a fia és nem akar bankot rabolni? Pedig nélküle nem teljes a világ. Egy ölelést õ is megér.
A szinte hozzánõtt "örök kisember" karaktere mellett a Hoffman-mítosz másik része az átlényegülõ képessége. Mint kiváló Lee Strasberg tanítvány a színészeknek ahhoz a csoportjához tartozik, akik szerint egy szerep eljátszásához a lehetõ leginkább el kell mélyülni a figurában, szinte együtt kell vele élni. E színészi hozzáállásának köszönhette többek között Robert Ribman rokonszenvét, aki Hoffmanra bízott egy szerepet a The Journey of the Fifth Horse-ban. Alakításáért megkapta a kritikusoktól az Obie-díjat, az off-Broadway darabok Tonyját. "Dustinnak megvan az a képessége, hogy megsemmisítse saját egóját és azzá a karakterré váljon, melyet keres." -- nyilatkozta Ribman. Az átváltozóképességérõl keringõ legendákat számos késõbbi filmszerepével tovább erõsítette: harminchárom évesen egymaga keltette életre Jack Crabbet kamaszon és 121 éves korában is (Kis nagy ember, 1970); az Aranyoskám (1982) története szerint nõvé változva kapja meg az áhított, kiugrást jelentõ szerepet egy szappanoperában; és kemény, legendás munkával csinált magából autistát az Esõemberben.
Persze Ribman elismerõ szavainál fontosabb volt az a tény, hogy a Journey...-vel Dustin Hoffman tehetsége felszínre tört! Hatalmas sikert aratott következõ színpadi szerepével Henry Livings Eh? címû darabjában, ráadásul az egyik elõadásra jegyet váltott a Nem félünk a farkastól után új filmre készülõ Mike Nichols, aki felkérte a Diploma elõtt (1967) fõszerepére. A filmért Nichols rendezõi Oscart kapott, Hoffman pedig a színház után a filmes köztudatba is berobbant.
A legnagyobb szerep, amibe velejéig beleélte magát, az volt, hogy õ Dustin Hoffman színész. Mikor még kezdõként színházi szerepekre várt, a szendvicsemberkedéstõl az izomsorvadásos gyerekek javára gyûjtésig mindent elvállalt, ám a megformálandó figurák között válogatott. A tehetségéhez méltatlannak érzett fellépéseket, egy mondatos szerepeket visszautasította. Ha pedig munkát kapott, a rendezõket borította ki örökös vitatkozásával. Mindig megvolt a saját véleménye a megformálandó figuráról, mert személyiség volt, mint a hõsei, nem csak profi médium. Magánéletét is alárendelte a színészetnek. A családtól elsõsorban nyugodt hátteret várt, melynek tudatában eredményesen lehet dolgozni. Csak két felesége volt. Az elsõ Anne Byrnel, akit a távoli forgatásokra gyermekeivel együtt mindig magával vitt. Véletlen, hogy éppen akkor váltak el, amikor Hoffman a Kramer kontra Kramert forgatta? De nem sokáig bírta egyedül, és feleségül vette a nála jóval fiatalabb Lisa Gottsegent. "Akkor is érzem, hogy élek, ha nem játszom." -- udvarolt Hoffman Lisának, akinek hamar tudomásul kellett vennie, hogy e szép mondata ellenére férje leginkább "játszva", vagyis színészként szeret élni. És ezt tudomásul is vette...
Bár színészként kedve szerint váltogatja életkorát ( férfi-nõi mivoltát nem kevésbé), emberi léptékkel mérve hatvan éves lesz az idén. A kisember figuráját naggyá tevõ színész ebbõl a "nevetséges" nézõpontból tûnik maga is igazán kisembernek, olyannak mint bármelyikünk. De mégsem az. Amíg a film létezik, õ a nagy kisember: Kramer, Raymond, és LaPlantee!
