[Filmkultura fejlec]

Ozsda Erika interjúja

Én egész életemben szabadságon voltam

A gyártásvezető feladata, hogy a rendező igényeihez alkalmazkodva megteremtse a filmhez szükséges összes emberi, tárgyi, anyagi lehetőséget, és a lehető leggazdaságosabb feltételek között biztosítsa a forgatást. Munkája a stáb megszervezése és anyagi honorálása, a helyszínek biztosítása, a színészek felkérése - a rendezővel történő megbeszélés alapján.

Gulyás Lajos 26 filmben dolgozott felvételvezetőként és 48 filmben gyártásvezetőként.

1982-ben kitüntetést kapott - a Filmgyártás Mestere lett.


Mikor készült ez a kép?

1951-ben.

Szép ember volt.

Jóképű fickó voltam. Akkor már a filmgyárban dolgoztam kőművesként, a szobrászműhelyben. Díszleteket építettem. Onnan kerültem át ügyelőnek 1952-ben a Föltámadott a tenger című filmbe. Ott kezdtem a szakmát. Kétrészes, csodás film volt.
Gulyas Lajos 1954-ben
Szakadék c. film, 1954.

Kunszentmiklós
Fotó: Inkei Tibor
169 KByte

Milyen volt akkor a forgatás?

Nagyon kemény. Rengeteg pénz forgott kockán. 16 millióba került a film, ami akkor hatalmas pénz volt!

Mennyibe került akkor egy játékfilm?

Egy millióba.

Ez mitől volt olyan drága?

Rengeteg ruhát kellett csináltatni, fel kellett fegyverezni a hadsereget. Honvédségi századokat telepítettek ki lovastul, emberestül, de ezt nemcsak a filmgyár finanszírozta, hanem a honvédség is.

Hogy adtak rá ennyi pénzt?

Először is: Nádasdy Kálmán volt a főrendező, akinek akkortájt óriási neve volt. Illyés Gyula írta, és Hegyi Barnabás volt az operatőr. Ranódy László és Szemes Mihály pedig a társrendezők. Ez a film abban az időben nemzeti alkotásnak számított. Valami olyasminek, amit akkor mutogatni lehetett.

Hárman rendezték a filmet?

Igen. Mindenkinek megvolt a reszortja. Nádasdy volt a művészeti irányító, Ranódy a művészeti- Szemes pedig a technikai munkatárs. Nádasdy csak a művészekkel foglalkozott, Ranódy a körítéssel, a statisztákkal, Szemes a lovakkal, kocsikkal. A honvédség lovakkal és felszerelésekkel támogatta a filmet. Ezen kívül volt két ragyogó első asszisztens, akik később rendezők lettek, Hintsch György és Nádasy László. Na, ebbe a brancsba kerültem bele. Olyan színészóriások mellé, mint Petőfi-Görbe János, Bem-Makláry Zoltán. Akkor még tartott ez a szovjet őrület, úgyhogy hoztak tanácsadót is a Szovjetunióból. Én lettem az ügyelő... Hát a lelkemet kifuttatták!

Az ügyelő a lóti-futi?

Igen, a mindenes. Kávét hordtam, szaladgáltam a színészekért, lovakért, kellékekért. Segítettem mindenkinek. Volt egy nagymenő kameramann, aki a 60 kilós gépét cipeltette velem. Aztán volt egy még nagyobb, még nehezebb gép, súlyos ólombetéttel... Azt is én vittem. Pedig igazából közvetlenül a rendezőhöz tartoztam. Egyszer valami hülye azt mondta, hogy fönt 500 méterre áll egy magyar katona és becsillan az órája. A 48-as honvédnek. Dehát az ember is alig látszott! Engem zavartak föl a hegyre, hogy vetessem le az óráját. Mire lejöttem, már elment a stáb. Dehát még gyerek voltam, és könnyedén vettem mindent. Annak is örültem, hogy a színészekkel lehettem. Ahogy bekerültem a filmgyártás forgatagába, a mélyvízbe, rögtön olyan hatalmas színészek közé estem, hogy egyszerűen elájultam. A legnagyobb élmény ilyen művészek között felnőni, velük dolgozni. Egyáltalán, hogy szólhattam hozzájuk és ők is szóltak hozzám!

És a nagy színészek mit szóltak magához?

Megtanultam emberül viselkedni. De az első időben úgy féltem tőlük... Túl nagy emberek voltak. Soha nem felejtem el, hogy a Föltámadott a tengerben nem tudtam, hogyan szólítsam meg Uray Tivadart. Az 50-es években ez elég nehéz volt. Bementem a sminkszobába, ahol ott ült a maszkmesterrel, Gyuri bácsival. Mondom: "Az Uray elvtársat...", azt mondja Gyuri bácsi: "Hallottad, hogy mit mond neked a Lajos? Már te is elvtárs vagy?!" Elájultam. Básti Lajos, aki Kossuthot játszotta, azt mondta, hogy szólítsam őt Lalának. Én... a nemecsek. Vele később nagyon jó barátságba kerültem, végigasszisztáltam Básti Juli színésznővé válását is. Később, 1958-ban Bán Frigyes rendezte a Szent Péter esernyőjét. Szlovákiában forgattuk, Selmecbányán és környékén . Pécsi Sándor játszotta a papot. Forgatás után mindig eltűnt, mégpedig azért, mert régiséggyűjtő volt. A lakása úgy nézett ki, mint egy múzeum. Egyik nap megjelent és hozott valamit a kezében. Azt mondja: "Lajoskám, ha mégy Pestre, ezt elviszed nekem?" Kérdezem: "Mi ez?" "Te, ez egy szabadságharcos ágyúgolyó." Betettem a sportszatyromba, és hazafelé a vonaton magam mellé tettem a padra. Jött a vámőr, fölemelte, könnyedén akarta, dehát 6-8 kiló volt! Kérdezi: "Kié ez, és mi van benne?" Mondom: "Enyém, és ágyúgolyó." Nem akarta elhinni, bevitt a vámőrségre. A parancsnoknak Pécsi Sándor neve mondott valamit, úgyhogy nagy nehezen kibeszéltem magam. Azóta is mindig ez a történet jut róla először eszembe.

Akkoriban hogy bántak a színészekkel, volt még sztárrendszer?

Akkor még volt, de olyan szocialista módon. Emberközelbe kerültek ők is. A legnagyobbak is. Nádasdy Kálmán mindig nagy tiszteletben tartotta őket, mint az Operaház főrendezője, tudta, kivel hogyan kell bánni. S ez fontos volt, mert a Föltámadott a tenger tényleg nagyszabású munka volt. De például én Görbe Jánossal együtt laktam Balatonalmádiban. Másik szobában ugyan, de ugyanolyan minőségűben, mint ő. Görbe Jánossal Sára Sándor filmjében, a Feldobott kőben dolgoztam utoljára. Akkor már nagyon beteg volt. Állandó ihatnékja volt, már csak az tartotta benne a lelket. Balázsovits Lajosnak pedig az volt az első filmje. Nagyon tehetséges fiatalember volt. Róla meg mindig az jut az eszembe, hogy ő a legolcsóbb színész. Kétezer forint pausál összeget kapott és napi száz forint jelenléti díjat. Volt vagy negyven napja, az azt jelenti... hogy hatezer forintot vett fel. Összesen. Abban az időben mi is nagyon rosszul kerestünk. De csináltam, mert lelkes turista voltam, és örültem, hogy Sára Sándorral dolgozhattam. Vele jó dolgozni. Együtt csináltuk még a Holnap lesz fácánt és '87-ben a Tüske a köröm alatt című filmet.

Kezdetben milyen fizetést kaptak?

Ó, ó... Éhbérért dolgoztunk.

A színészek, színésznők is?

Arra jól emlékszem, hogy a nagy színész hatszáz forintot kapott naponta, ha napidíjas volt. Én egy hónapra 614 forintot kaptam, de később, mert jól dolgoztam, felemelték 914-re. A Föltámadott a tenger után adtak háromezer forintot. Akkor az nagy pénz volt, de akkora munka és annyi idő után, nem olyan sok. Jobban kerestünk, mint a vasesztergályos a gyárban, vagy egy tanár, de nagyon sokat dolgoztunk is érte. Nem voltunk túlfizetve.

Az első nagy hármas után kikkel dolgozott?

Ó, én nagyon jó rendezőkkel dolgoztam. Bán Frigyes Rákóczi hadnagyában már segéd-felvételvezető voltam. Badal János volt az operatőr, ő most Franciaországban él. Elég nagy apparátussal dolgoztunk. Bitskey, Zenthe, Vass Éva játszották a főszerepeket, Mádi Szabó Gábor pedig Vak Bottyánt. Makk Károly filmjében, A 9-es kórteremben 1955-ben már felvételvezető voltam. Keleti Mártonnal sok tévéfilmet csináltuk együtt, akkor még divat volt a többrészes tévéfilm és jól lehetett vele keresni még felvételvezetőként is. Fábri Zoltán filmjében dolgoztam, a Dúvadban. Aztán generációváltás történt, amit szerencsésen túléltem. Nem nagy időbeli különbséggel meghalt több nagyágyú, Bán Frigyes, Gertler Viktor, Keleti. Herskó külföldre ment, amit én nagyon sajnáltam. Nagy veszteség érte ezzel az akkori filmgyártást. A Szevasz Verában dolgoztunk együtt.

A rendezőkhöz hozzá kellett szokni? Idomulni kellett hozzájuk?

Nem, mert a következő generációval már együtt nőttem fel. Bacsó, Makk, Huszárik, Bán Robi, Mihályfi Imre, Kardos Feri az én korosztályomhoz tartozik. Az után a nagy rendezőgeneráció után ők következtek. 1967-ben Bacsó filmjében a Nyár a hegyen címűben voltam először önálló gyártásvezető. Akkor már megszűnt a központi dramaturgia, kialakultak a stúdiók. Föld Ottó lett a gazdasági vezető, Bacsó pedig stúdiót vezetett. Engem kért gyártásvezetőnek, így vedlettem át felvételvezetőből.

A többiek nem csodálkoztak ezen?

Én addigra már kinőttem a felvételvezetésből. Rengeteget dolgoztam, mert nagyon kapós voltam.

Gyártásvezetőként mi volt a dolga? Elolvasta a könyvet és megmondta, hogy mennyibe kerül?

Nem tudom, hogy most hogy van, de régen a rendező hozta a forgatókönyvet. Elment az igazgatósághoz és kért egy gyártásvezetőt, de joga volt jelöltet állítani. Aztán leültünk, átolvastuk együtt a könyvet és megbeszéltük, hogy mi mennyibe kerül. Operatőrt és helyszíneket kerestünk. Mindenről költségvetést kellett készíteni. Ha a rendező a Hortobágyon akart forgatni, akkor oda kellett költöztetni a stábot kocsikkal, teherautókkal, és szállást kellett szerezni. A vidéki forgatás mindig rengeteg pénzbe kerül. Aztán megbeszéltük a színészeket is, hogy kiket kérjünk föl a szerepekre.

Mindig annyi pénzt kaptak, amennyit kértek?

Általában. Nem volt nagy gond pénzt szerezni. Főleg, ha nagynevű volt a rendező. Huszáriknak a Szindbád volt az első játékfilmje. Előtte zseniális rövidfilmeket csinált. De neki is előlegezték a bizalmat. 1970-ben tizenkét és fél millió forintot.

Ellenőrizték, hogy a pénz hová, mire megy el?

Hogyne, szigorú ellenőrzés volt. Nem lehetett manipulálni, pénzt visszatartani. Én mint gyártásvezető kereshettem... mondjuk a... Feldobott kőnél 15-20 ezer forintot. Aztán ez később fölment 25-re.

Ez havi pénz volt?

Nem, ez egy filmre szólt.

Mint gyártásvezető mennyi ideig dolgozott egy filmen?

Egy film időtartama 5-6 hónap volt. Az elsők között kezdtem el dolgozni rajta, és utolsóként fejeztem be. De a filmek átcsúsztak egymásba. Miközben az egyiket befejeztem, már kezdtem is előkészíteni a másikat. A munkatársak ebben nagyon sokat segítettek. Nekem nagyon jó kollégáim voltak.

Előfordult, hogy egyszerre két filmet forgatott?

Volt, hogy összecsúszott két film, például Sáráé, a Tüske a köröm alatt és Téglássy Ferié, a Soha, sehol, senkinek. Mindketten a Hortobágyon forgattak, Sáráé ott játszódott, Téglássyé pedig egy tanyasi iskolában. Öt kilométerre voltak egymástól. Pendliztem köztük. Nekem mindig szerencsém volt, mert sokat dolgoztam, soha nem volt állásidőm. Életemben kétszer voltam szabadságon. Minden szombaton volt gyártásvezetői értekezlet, ahol egyszer mondtam a főosztályvezetőnek: "Jaj, Bozó elvtárs, nekem most el kell mennem, nemsokára jövök vissza." Beültem a kocsiba és elmentem Jugoszláviába nyaralni. Amikor két hét múlva szombaton jelentkeztem nála, nagyon letolt, azt kérdezte: "Nemsokára?!?"

Gyártásvezetőként hogy kapta a munkát?

Megvolt a kialakított baráti köröm. Olyan emberek, akiket szerettem és akik szerettek. A rendezők tudták, hogy mikor szabadulok és máris mehettem hozzájuk.

Kik voltak ezek?

Sára Sándor az első filmjeit velem csinálta, Bacsóval nyolc filmben voltunk együtt. Kardos Ferivel nagyon tudtam dolgozni. Szeret alkotni, vele öröm volt együtt lenni. Huszárik Zoltán... Egyedülálló alkat volt. Máriássy Félix, Makk, Bán Róbert, Mihályfi Imre - mind művésze a szakmának.

Kell tudni bánni a rendezőkkel? Másképp kell hozzányúlni ehhez vagy ahhoz a rendezőhöz?

Mind más. Mihályfi Imre egy mimóza, ahhoz nem volt szabad egy rossz szót se szólni, akkora lelke volt. Makk Károly elegáns úriember, aki megkívánta magának, hogy jó kapcsolata legyen mindenkivel. Huszárik rendkívül egyszerű és igénytelen ember volt, dehát a lelke az gyönyörű. És nagyon igényes művész.

Javasolhatott a rendezőknek színészeket?

Hogyne, hogyne, mindig. Ha nem volt ötletük, bedobtunk neveket. Egy szerepre két-három jelölt is volt, mert abban az időben nagyon elfoglaltak voltak a színészek. Ma már sajnos nagyon ráérnek, és örülnek, ha munkát kapnak. A televízió volt a fő kenyéradójuk.

A gyártásvezetés eléggé láthatatlan munka, nem?

Igen, a gyártásvezető egy untermann. A nézőt soha nem érdekli, hogy ki a gyártásvezető. Én is mindig a rendező és az operatőr keze alá dolgoztam, mert őket kellett kiszolgálni. Nem volt mese. Ma a producer neve a rendező után van kiírva, mert ő pénzeli a filmet.

Filmekben nem játszott?

Statisztáltam, és voltak pici szerepeim. Herskónál a Szevasz Verában és Makknál a Mese a 12 találatrólban. De nem voltak ilyen vágyaim. Én kiszolgáló személyzet voltam. Ez is egyfajta megszállottság. Rendezni sem akartam soha. Ha egy film nem sikerült, sajnáltam, mert tudtam, hogy a rendező a szívét-lelkét beleadta. Talán más gyártásvezetővel vagy operatőrrel sikeresebb volt vagy lett. Én is csak egyszer-kétszer voltam magam alatt. Szerettem dolgozni, hivatásomnak tekintettem a munkám, és a filmes szakmában elég sokáig fent voltam.

Mért volt maga alatt, mert nem sikerült a film?

Az engem nem befolyásolt a munkámban, mert a film sikere vagy sikertelensége az nem a gyártásvezető dicsősége illetve bukása. Az a rendezőé. Nagyon sajnáltam például, hogy a Szindbád forgatásának utolsó öt napján már nem voltam beszélő viszonyban Latinovits Zoltánnal. Nagyon el volt keseredve, mert kifele állt a rúdja a színházból és ő mindig bűnbakot keresett. Ma is megvan a levele, amelyben bepanaszolt Föld Ottó igazgatónál. Azon kívül, hogy okos, értelmes ember volt, gyönyörűen tudott írni. Gyöngybetűkkel írta le a panaszát. Szomorú, de tolmács útján kellett beszélnem vele. Ott álltunk egymással szemben, és ő nem volt hajlandó szóba állni velem. Nagyon maga alatt volt. Sok volt neki a film, hosszúra nyúlt. Ő akkor nagy sztár volt, mi pedig keveset tudtunk fizetni, bár kitaláltunk neki mindenféle funkciót.

Itt van egy fotó Őze Lajosról a Megáll az időből.

Vele sokat dolgoztam együtt. Őt is nagyon szerettem. Ő is olyan volt, hogy két végéről égette a gyertyát. Mintha érezte volna, hogy nincs sok hátra neki. Beteg volt és nagyon fáradt a színházi előadásoktól és a filmezéstől. Nagy teher volt már neki. Gyarmathy Lívia filmjében, az Egy kicsit én, egy kicsit te... -ben forgattam vele utoljára. A rekkenő melegben bementem hozzá a kórházba és lemostam. Először csak a karját kezdtem el hűsíteni, mondom: "Jól esik?" "Jaj, Lajoskám, nagyon jó." Aztán hideg vízzel lemostam az egész testét, mert az ápolónők fütyültek rá. Két-három hónap múlva meghalt.

Őze komolyan gondolta, amit a névjegyére írt? "Drága Druszámnak örökbe, a temetésemen nem lehet jelen Gulyás Lajos, ha megtörténik, nevessen, nevessen, nevessen." Nem is ment el?

Nem. Huszárik temetésén is csak sírtam. Annyira jóban voltam ezekkel az emberekkel, hát együtt nőttünk föl a szakmában... Most hogy nézem a tévében a régi filmeket, amelyekben dolgoztam, mindig eszembe jut, hogy ezzel 1910-ben, vagy mit tudom én milyen régen dolgoztam. Tragédia, hogy az embernek hogy elmegy az élete a munkában. Észre sem veszi.

Ezen a képen az áll, hogy a "Halál ideje és helye: X. 14-e. A halott családi és utóneve: 3683, Huszárik Zoltán", ez hogy került önhöz?

Amikor Huszárik meghalt, az Üllői úton föl is boncolták. De még előtte kivittünk egy fotóst és csináltattunk Zoliról képeket. A halotti maszkját is elkészíttettük gipszből. Az sokáig nálam volt, aztán odaadtam Jankovics Mártának, amikor Huszárik-kiállítást csinált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. &Így végződik az ember élete. Adminisztrációs szám lesz belőle. Most megy el egymás után az én korosztályom.

A színésznőkkel milyen volt a kapcsolata?

Mindig szerettem őket. 1960-ban, a Noszthy fiú esete Tóth Marival című Gertler-filmben Mezei Máriával, Krencsey Mariannal, Petényi Ilonával dolgoztunk. Később Kiss Manyival, Dajkával, Törőcsikkel forgathattam. Csodálatos emberek!

De nem volt soha színésznő a felesége.

Én úgy nem barátkoztam velük, de mindent megtettem értük, mert tudtam, hogy micsoda energiát kell egy nőnek a munkájába fektetni, ha jól akarja csinálni. Egyszer Mezei Mária forgatás után azt mondja nekem: "Lajoskám, mi a te kedvenc ételed?" Mondom neki viccből: "Tökfőzelék fasírttal." Aztán egyszer kapok egy telefont, hogy azonnal menjek ki hozzájuk. Képzelje, egy nagy tál tökfőzelék volt az asztalon fasírttal. Ő csinálta. Sajnos ez volt az utolsó találkozásunk. Aztán ő még sokáig dolgozott, de mi együtt már nem.

Ezeket a színészóriásokat látta rossznak, látta őket kínlódni jelenetben?

Nem.

Ezek bementek, és mindent rögtön elsőre...

...így van. Nem véletlen, hogy a háború előtti filmeket 8-10-12 nap alatt forgatták le. 1943-ban készült a Sziámi macska. Abban az időben nagy produkciónak számított. 14 nap alatt forgatták le. Megvan otthon a film költségvetése. Gál László felvételvezető tanítványa voltam, és ideadta nekem. Négy vagy öt lap az egész költségvetés.

Hogyhogy ilyen gyorsan dolgoztak?

Mert a színészek profik voltak. Olyan nem volt, hogy valaki bejött és nem tudta a szöveget. Azt lecserélték.

Azért világítani akkor is kellett.

Igen, de egyszerűbben világítottak és nem művészkedtek. Később a világítás művészet lett, ma megint nem az, ma már csak profi operatőr kell. Aki elkezd művészkedni, azt nem veszik, ugyanis töménytelen mennyiségű pénz úszhat el a világítással.

Az idő miatt?

Igen, és amiatt, hogy mennyit használ fel a lámpatárból. Régen sokba került a világítás, mert nagyok voltak a lámpák, de úgy húsz évvel ezelőtt miniatürizálták őket. Ugyanolyan fényerejük lett, mint a régi óriásiaknak. Most az ember egyedül fölteszi a kicsi lámpát. Öt lámpához kell egy ember. Akkor egy lámpához egy ember kellett.

Hol dolgozott szívesebben, stúdióban vagy külsőben?

Mindegy volt, mert nekem az életem volt a film. Élveztem a munkát. Én egész életemben szabadságon voltam. Az a típusú gyártásvezető vagyok, aki mindig ott van a forgatáson. A rendezőim ezt tudták, és igényelték is, hogy ott legyek mellettük.

Ez miért jó a rendezőnek?

Biztonságot jelent. Így mindig tudtam, hogy mit akar, mi a következő lépése, hogy mit szeretne csinálni egy óra múlva, vagy másnap.

Hajtotta őket?

A fene tudja. Ha az ember biztosítja neki a színészt, a ruhákat, a lovakat, a stábot, akkor hajtja ő saját magát. Ha mindene megvan, kénytelen dolgozni. A három vezető ember, a rendező, az operatőr és a gyártásvezető mindig megszabja a forgatás hangulatát. Ha a rendező nyűgös, gyomorbeteg ember, az elronthatja a stáb kedvét. Régen, az 50-es, 60-as években nagy divat volt a rezsizsitsung, vagyis, hogy a felvétel után leültünk és megbeszéltük a következő napot. Halálosan untam, mert órákig tépték egymás száját. Ott ült az egész stáb, de a ruhást nem érdekelte, hogy a technikussal mit beszéltek meg, és fordítva. Úgyhogy én már akkor elhatároztam, hogyha egyszer "nagy" ember leszek, én nem fogok ilyesmit csinálni. Mikor kellett, összehívtam a megfelelő szakembereket, de csak őket, és megbeszéltük, ami rájuk tartozott.

Hogy tudott jó hangulatot teremteni a stábban?

Először is igyekeztem az emberek fizetését a maximumra srófolni. Amennyire azt abban a korban, rendszerben, helyzetben lehetett. Nem tartottam bent feleslegesen a kollégáimat. Ha a színész délután három órára kellett, nem hívtam be délre. Nem kell, hogy feleslegesen ott üljön, pocsékolja az idejét.

Megvolt a saját stábja?

Igen, hosszú évekig. Mikor '67-ben gyártásvezető lettem, akkor Szépné volt a felvételvezető kollégám, aztán amikor ő elment, jött Kovács Laci és Szemere Gyuri. Egy idő után ismertük egymás gondolatát is.

Előfordult, hogy visszamondott filmet?

Nem. Egyszer leváltottak, de még a kezdés előtt. András Ferenc Dögkeselyű című filmjében az operatőr azt mondta, hogy én nem leszek jó, mert viccből mindig azt hajtogattam, hogy nemsokára elmegyek nyugdíjba. De akkor még volt vagy hét évem a nyugdíjig! Én mindenfélét elvállaltam, nem válogattam. Nem kerestem a konfliktust, szerettem a normális embereket. Bacsóval nyolc évig dolgoztam, olyan volt már, mint egy házasság, és aztán egyszer csak azt mondta, hogy most más lesz, nem a Gulyás.

Ilyenek nem bántották?

De, de rögtön volt más munkám. Ez ilyen szakma. Meghal a király, éljen a király.

Minden rendezővel jól kijött?

Igen, megvoltam mindegyikkel. A Keleti Márton-korszak után jött a Bacsó-korszak és utána a harmadik generáció: Gothár, Szomjas, Gyarmathy Lívia, Erdőss, Rózsa, Huszárik.

Jancsóval nem dolgozott?

Nála önállóan nem, de amikor volt időm két film között, elmentem kisegíteni a Még kér a népben. Statisztákat vittem Veszprémbe, a Testnevelési Főiskoláról, katonáknak. Nagyon jó kis munka volt, de csak 1-2 hétig dolgoztam benne.

Érzett különbséget a rendezők, a rendezői stílusok között?

Persze. Érdekes, hogy Fábry Zoltánnal egyetlen filmben dolgoztam. Ő valahogy más műfaj volt. Nem is kapaszkodtam utána, mert én a könnyebb műfajt szerettem. Nem azért, mert a rendezőim olyan filmeket csináltak, hanem mert a hangulat más volt. Olyan emberekkel dolgoztam szívesen, akik lelkileg közel álltak hozzám. Bacsóval könnyedén forgattunk, annak ellenére, hogy a filmkészítés hatalmas tehertétel a rendezőnek lelkileg és fizikailag is.

Figyelt a vágásra is?

Közvetlenül nem, csak az időre ügyeltem. Egy film keveréséhez 4-5 nap kell, de például a Megáll az időt 15 napig keverték. Az a plusz tíz nap pedig sok pénzbe került.

Mennyire szólhatott bele a művészi részbe?

Tanácsokat adhattam, de nem szólhattam bele. Akkor még nem ilyen produceri szemlélet volt. A pénzt nem én adtam. Én csak kiszolgáltam a filmet. A művészetről a rendező a stúdióvezetővel beszélgetett.

Női rendezővel dolgozott?

Gyarmathy Líviával két filmet csináltunk egymás után. A Koportos és az Egy kicsit én, egy kicsit te... című filmeket. Határozott, erős, céltudatos egyéniség. Mindig tudta, mit akar. Jó szakember, megcsinálja a filmjeit a forgatókönyv szerint.

Főiskolásokkal dolgozott?

Rendezővel nem, de sok főiskolás színésszel igen. Rengetegnek - már a nevüket se tudom - segítettem. Ajánlottam őket a filmbe.

Akkor sok függ a színész életében a gyártásvezetőtől.

Inkább a baráti kapcsolatoktól.

Melyik módszert tartotta hasznosabbnak, ha valaki elvégezte a főiskolát rendező szakon vagy ha végigjárta iskola nélkül a szamárlétrát?

A kettőt együtt. Képezzék ki a főiskolán, de közben menjen el dolgozni filmekbe, ismerkedjen a szakmával. Akikkel én együtt nőttem fel, például Huszárik vagy Zolnay Pali, ők főiskolásként is mindig jöttek forgatni. Aztán utána visszamentek vizsgázni. Így tanultak is, és pénzt is kerestek.

Melyik filmje volt a legnehezebb?

Ó, ó... talán még mindig az első, a Föltámadott a tenger. Hat hónapig dolgoztunk, hatalmas apparátussal. Mikor elmentünk a Bükkbe forgatni, a ruhákat, az ágyúkat, a kellékeket több mint 16 teherautóval vitték. Óriási film volt.

A forgatókönyv elolvasása után meg tudja mondani, hogy mennyibe kerül majd a film?

Régen köptem ezeket, pillanatok alatt megmondtam. De ma már új árak vannak. Ha tájékozódnék az új árakról és ha a rendező elmondaná, hogy mik az igényei (színész, helyszín, ruha), ki tudnám számolni. Ez olyan, mint a kerékpározás, nem lehet elfelejteni.

Elvállalna filmet, ha nem lenne meg az összes pénz?

Csak úgy, ha a rendezővel le lehet ülni megbeszélni, hogy ne ötven napra tervezzen, hanem csak harmincra. Ha nincs rá pénz, húzni kell a forgatókönyvből. A filmgyártás szép korában 24-25-26 nap alatt forgattunk le egy filmet, aztán jött egy olyan generáció, amelyik "elnyalta" magát. Elmentek ötven napra. A színésznek se mindegy, hogy a gázsiját 15 vagy 30 napra kapja. Ha például 35 milliós a film, akkor azt meg lehet csinálni - ha százezer forintot számolok naponta - 36 nap alatt. Ötven nap alatt nem! Szerencsés voltam, mert ha a rendezőnek valami rendkívüli kérése volt, mindig egy normális, földön járó operatőr állt mellette. Vagy fordítva, és akkor a rendező mondhatta "nyugi, ez így nem megy, találjunk ki valami mást". Ketten jól kiegészítették egymást az én gyártásvezetői javaslataimmal.

Külföldön sokat forgatott?

Nem mondhatnám. A 70-es évektől kezdve járhattunk külföldre. Én Csehszlovákiában, Olaszországban, Angliában és Jugoszláviában dolgoztam. Nem voltam nagy világjáró, inkább szép, szolid magyar filmeket csináltam itthon.

Mindig azt halljuk, hogy a filmgyártás hőskorában volt valami szépség, nem is összehasonlítható azzal, ami most van.

Az a rendezők legideálisabb világa volt. Jóval gondtalanabbul dolgoztak. Ha hoztak egy jó forgatókönyvet, akkor természetes volt, hogy elfogadták, és adtak rá pénzt.

Akkor hogy működött a rendszer?

Volt a központi dramaturgia, amikor én 1952-ben kezdtem, Bacsó, Száz Péter és Halász Péter alkották, idehozták a forgatókönyveket vagy pedig fordítva, volt egy központi forgatókönyv és akkor azzal valakit megbíztak. Aztán voltak pártirányítású filmek is, azokat is meg kellett rendezni. De akkor én még nagyon kis ember voltam.

Fáj a szíve a magyar filmgyártásért?

Fáj. Az ember azt hitte, hogy a rendszerváltás után több pénz lesz, és valami majd változik. Ehelyett egyszerűen tönkrement a filmgyártás. A jó szakemberek nagyja elhagyta, akik még kapaszkodnak, ragaszkodnak a szakmához, azok csinálják.

Ehhez képest a filmszemlén mindig vannak filmek.

De milyen filmek? Négy játékfilm és hetven dokumentumfilm. Nem akarom azt mondani, hogy mondvacsinált fiatal tehetségek csinálják... Tudja, nekem ez azért nehéz, mert én nem ebben nőttem fel.

Milyen érzés volt nyugdíjba menni?

Nem éreztem, hogy nyugdíjas lettem, mert még dolgoztam. Igazából most érzem, most, hogy kevesebbet dolgozom. Nem is lehet egyik napról a másikra abbahagyni, valahogy megmételyezi az embert az egész filmszakma. 1993-ban még dolgoztam kisegítőként Dárday István Keletről nyugatra című filmjében. Azt láttam, amit az előbb is mondtam, hogy milyen ideális volt a rendezőknek az állami filmgyártás. Csak az volt a dolguk, hogy a filmmel törődjenek. Ma már a rendezőnek elsősorban pénzt kell szereznie. Az anyagi gondok elviszik a figyelmét a művészi munkáról, amit nem lehet büntetlenül megúszni.

Figyelemmel kíséri a magyar filmek sorsát?

Igen, nagyon érdekel a helyzete és drukkolok minden új filmnek, főleg a fiataloknak. A lányom is a szakmában dolgozik, jelmeztervező lett. Régen dolgoztunk is együtt.

A rendezők tudomásul vették, hogy nyugdíjas lett?

Nem hívnak, mert sok az eszkimó és kevés a fóka. Sok a fiatal felvételvezető, gyártásvezető, akiknek kell a munka, és akiknek már megvannak a saját rendezőik. De ha újra kezdeném, akkor is ugyanezt csinálnám. Fiatalon belevágnék a produceri munkába, de öreg fejjel már nem. Nem panaszkodom, mert nincsenek filléres gondjaim, és hál' Istennek, nem tudok úgy végigmenni a városon, hogy ha találkozom valakivel, ne örömmel üdvözöljük egymást. Rengeteg filmet nézek meg a tévében. Ilyenkor minden eszembe jut. A színészek, a helyszínek, a szerepek, a rendezők, minden. A fiatalságomat hozzák vissza, ami szép dolog.
Gulyas Lajos 1991-ben
Gulyás Lajos, nyugdíjas

Balatonkenese, 1991. szeptember
164 KByte

Ma kikkel tartja a kapcsolatot?

Volt filmgyári kollégáimmal. Minden hónap második csütörtökén találkozom régi filmesekkel. De ebbe beletartozik a gyári vezetőség, a MOKÉP, a FÖMÓ, a Hungarofilm, a Filmtudományi Intézet. Úgy 20-25-en összejövünk. Beszélgetünk, nosztalgiázunk. Jól esik találkozni a régi munkatársakkal. Aztán van egy sminkes brancs is, akikkel találkozom. Velük tartom a kapcsolatot, és szerencsére sokan kijárnak hozzám Sashalomra is.

Ilyenkor filmekről beszélnek?

Hát igen, hülyéskedünk, mindenki elmondja valamelyik régi sztoriját. Jókat nevetünk. Megmondom őszintén, mindannyian vágyódunk a film után. Nem is annyira a munkára - én is már hatvankilenc éves vagyok -, hanem csak arra, hogy tudjuk, mi történik a filmberkeken belül. Nehéz és fájdalmas tudomásul venni, ami ma történik. Annak, aki nyugdíjba készül, csak azt tudom ajánlani, hogy ne menjen! Dolgozzon, amíg csak tud, mert az ember csak addig él, ameddig dolgozik.


Utószó:

Én jelenleg Kabay Barna producerrel dolgozom, Gyöngyössy Bence elsőfilmes rendező filmjében. De ez már más világ. Ez már elsősorban a pénz világa és csak aztán a művészeté.

Vége

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek