Bruno Ganz

Egy angyal, aki beleszeret egy légtornásznőbe és ember akar lenni a még kettéosztott Berlinben. Egy megszállott vidéki feltaláló, aki kivonja magát a katonai szolgálat alól az I. világháborúban, csak hogy tovább kísérletezhessen. Egy régivágású képkeretező a modern Hamburgban, aki halálos betegsége tudatában bérgyilkossá válik, hogy biztosítsa kis családja jövőjét. Egy üzletemberforma bérgyilkos, aki minduntalan kihúzza a csávából áldozatát, akinek likvidálására szerződött. Egy ifjúházas ingatlanügynök, akinek Nosferatuval, a vámpírral szemben kellene megvédenie feleségét. Meghasonlott, nős és önmagát keresve keveredik szerelmi viszonyba – mint újságíró a háború sújtotta Bejrútban és mint megszokott életviteléből menekülő svájci polgár az egzotikus fehér városban, Lisszabonban. Boldog családos emberként teszi egyszerre boldoggá és boldogtalanná szeretőjét, a Párizsban oly magányos vidéki lányt.

Nem éppen hősszerepek, de Bruno Ganz nem is szokványos hősalkat, inkább az átlagember prototípusának tűnik. Férfiasan magas alakja és gyerekesen kerek, puha arca, elnagyolt vonásai között viszont furcsa ellentét feszül. Orra már-már bohócosan komikus, tekintete és mosolya szent együgyűséget sejtető, mackós melegséget és biztonságot nyújtó tisztességet áraszt. De meglepően kemény és határozott is tud lenni. Csöndes, szerény, szemlélődő visszahúzódása nem puhány passzivitást, hanem férfias tartózkodást és tartást sugall. Ezt a kettősséget fokozza mesterien izgalmas alakítássá a Kés a fejben főszerepében: egy rendőri akció áldozataként azzal űz gúnyt a rendszerből, hogy végig képtelenség eldönteni, vajon a gyámoltalanságig őszinte balek-e vagy pedig magát zseniálisan megjátszó, dörzsölt terrorista.

Bruno Ganz a német nyelvterület egyik legnagyobb és legismertebb színpadi és filmszínésze. 1941-ben született a Zürich melletti Seebachban, Zürichben végezte a színi akadémiát és 1962-től a NSZK színházaiban aratta sikereit, különösen Peter Stein rendezéseiben, akivel 1967-ben dolgozott együtt először. 1976-tól sokáig csak filmen játszik, sőt 1982-ben a rendezéssel is megpróbálkozik (Emlékezet címmel készít kettős portrét színészkollégáiról). A mindent aprólékosan kidolgozó, mégis teljesen oldottnak ható, intellektuális jellemszínész első nagy filmsikerét a francia Eric Rohmer díjnyertes O. márkinéjában aratta. A világhírt azonban Wim Wenders német filmjei hozták meg neki.

A csöppet sem intellektuális külsőn izzó parázsként átsütő lelki és szellemi erő emeli látszólag semmi-különös figuráit igazi mai hősökké. Minden időben jól jön ez a szívet-lelket melengető, természetes emberség, de különösen elkel így november táján, amikor – Clair keserédes-bohókás filmjeit leszámítva – még a havi műsor is elég komorra sikeredett.