Sulyok Máté

Bergman még a „családban” van...

Beszélgetés Katinka Faragoval

Katinka Frago
Katinka Farago

80 KByte

–Először is szeretném átadni Ingmar Bergman üdvözletét, aki tud erről a szemináriumról, amit az ő pályájának és munkásságának szenteltek Szombathelyen, nagyon örült neki, és nagyon hízelgőnek érzi. Bécsi születésű magyar vagyok. Soha nem éltem Magyarországon, a szüleim Magyarországot már 1935-ben elhagyták, mert a papám – aki újságíró és író volt Pesten – írt valamit Horthy ellen. Börtönbe csukták, de kiengedték, mert nem volt a cikk alatt a neve, és nem tudták rábizonyítani. Rögtön elmentek Bécsbe.

Aztán Prága, Varsó, Helsinki következett, majd Stockholmba érkeztünk – édesapám akkor már elmúlt negyven esztendős. Forgatókönyveket írt, németül. Nagyon nehéz idegenben, ha az ember ilyesmiből próbál megélni, de rosszul beszéli a svéd nyelvet.

Tizenhárom éves koromban voltam életem első forgatásán; azóta is életem része. Szkripterként dolgoztam. Ez a fajta munka talán a gyártásvezetőéhez áll a legközelebb, a napokra lebontott jeleneteket jegyzi, rajzolja és szervezi az aznapi teendőket. Tizenhét éves koromban fejeztem be az iskolát. Jött egy autó, és elvitt Bergman stúdiójába... Nagyon meg voltam rémülve. Bergman hírneve rettenetes volt. Állandóan kiabált és veszekedett. A lelkiegyensúlya elég ingatagnak tűnt. Valahogy túléltem azt a nyarat, nem volt könnyű. Ott ragadtam, megcsináltuk a híres filmeket: A hetedik pecsétet, A nap végét, az Egy nyáréjszaka mosolyát... Bergman adott arra, hogy a színészek mindig jól érezzék magukat, és ezért a stábon töltötte ki a mérgét. Mivel én voltam a legfiatalabb, nekem jutott a legtöbb a temperamentumából. Egyszer egy nyáron háromheti forgatásra való munkát tíz nap alatt zavartunk le. A rendezőasszisztens azt írta a naplójába: „nagyon elfáradtunk, a végkimerülésig, Katinka állandóan sír, már akkor sírva fakad, ha valaki azt mondja neki, hogy maradj csöndben!”. Az utolsó napon ott álltunk a stúdióban, és Bergman a következőkkel kezdte: most pedig végigvesszük azokat a hibákat, amelyeket Katinka elkövetett a mai napon. Soha nem a stáb előtt kért tőlem bocsánatot, hanem csak négyszemközt. Ilyenkor elmondta, mennyire becsüli a munkámat, és szeretné ha megtanulnám a szakmát. Nem bántam volna ha a stáb előtt követ meg, de ezt soha nem tette meg. Megtanított mindenre, ami szükséges. A tiszteletre, a pontosságra: ha tíz perccel előbb érkeztél, mint ő – akkor már elkéstél. És a fegyelemre. Ő az az ember, aki a legnagyobb alázattal dolgozik, és a következő filmjét mindig önmagát meghaladva szeretné elkészíteni. 1965-ig minden filmjében közreműködtem, aztán nem általlottam gyereket szülni. Utána két évig nem beszélt velem. Szültem még egyet. Újra együtt dolgoztunk. 1967-ben csináltuk a Szégyent, és következett a Varázsfuvola. A Varázsfuvola készítése közben mondtam neki, ha túléljük ezt a filmet, többet nem leszek szkripter. Ugyanis ennek a filmnek a megalkotása a szkripter szempontjából is rettenetesen nehéz, figyelni kell a zenére, a színészekre és az énekesekre is. Mivel a zenében minden taktusnak pontosan megvan a helye, ezért nem lehetett a filmben elkövetett képi hibákat a zenével palástolni. Mindent nagyon aprólékosan, pontosan kellett összehangolni.

Ezután gyártásvezetőként csatlakoztam társaságához Stockholmban, 1975-ben. Elkészítettük a Szemtől szembe című filmet. 1976-ban a stockholmi Drámai Színházban megjelent a rendőrség, fölment a színpadra és elvitte Bergmant, mint egy bűnözőt a rendőrségre. A sajtónak ez nagyon hamar a tudomására jutott, nyilvánosság elé került az ügy. Bergmant adócsalással vádolták – ártatlanul. Nagyon megalázó volt a procdúra, lelkileg és fizikailag is megbetegítette. Münchenbe távozott. Egyedül maradtam az irodában Bergman személyi titkárával, akinek nem volt sok köze a mozihoz. Készültek azért filmek, távolról rendezte azokat. Oslóban megcsinálta az Őszi szonátát, Liv Ullmann-nal és Ingrid Bergmannal 1980/81-ben. Bergman megírta a Fanny és Alexandert. Forgatási színhelyeket kerestek Németországban, Dániában, amikor Bergman a tévében látott egy magyar filmet, és azt akarta, kutassak fel „1850-es tereket” Magyaroszágon. Bejártam az egész országot egy kamerával. Végül mégis Svédországban vettük fel a képeket. Viszont először láttam Magyarországot, úgyhogy nekem már ezért megérte. Svédországban addig még soha nem készítettek ilyen monumentális alkotást. 127 napig forgattuk. Nagy sikert aratott, négy Oscart is kaptunk rá.

Gábor (Murai Gábor, a konferencia egyik szervezője, a tévés felvétel készítője) tegnap megkérdezte, hogyan találtuk a gyerekeket a Fanny és Alexanderhez. A fiúra én bukkantam rá. Egyszer láttam egy kisgyereket a televízióban: beleüvöltött a kamerába és fantasztikus volt a tekintete. Fél-, egy évvel később a Fanny és Alexanderre készülve úgy gondoltam, muszáj, hogy megtaláljam ezt a kisfiút. Elmentem a televízióba, és elkezdtük keresni, ki lehet. Megtudtam, ez a gyerek egy speciális iskolából jött, Stockholmból. Senki nem tudta a nevét, csak statiszta volt. Telefonáltam az iskolába, hogy odalátogathatok-e. Minden tanterembe és szobába bementem, és egyszercsak megláttam. Addig sok gyereket kipróbáltunk a szerepre, ami abból állt, a kisfiúnak be kellett vallania az édesapjának, hogy rosszat csinált. A legtöbben ilyeneket mondtak, hogy „ó, papa, betörtem az ablakot az iskolában!”. Bejött az én gyerekem, és azt mondta: „Papa, megöltem a nagymamát!” Ezt megmutattuk Bergmannak, és azonnal rávágta, hogy neki ez a gyerek kell!

Tudatosan kerestek alkatilag ilyen típusú gyereket?

– Nem, erről így soha nem beszéltünk. Csak azt kerestük, hogy más legyen mint a többi „normális” gyerek. Az is mellette szólt, hogy úgy nézett ki, mint Ingmar gyerekkorában, főleg a szeme. Amikor elkezdtük a Fanny és Alexandert Ingmar nagyon félt: hol kezdjük el ezt a nagy filmet? Mondtam, csináljunk valami olyasmit a gyerekekkel, amin nevetni lehet. Elkezdtük azzal a jelenettel, amikor párnacsatát vívnak, az anginok kiszakadnak és hullanak a tollak. A gyerekek nem nagyon tisztelték Ingmar Bergmant. Folyton játszottak vele. Kiabáltak: Ingmar! Ingmar – Stillmark! Ez a Stillmark egy akkori híres síbajnok, akinek szintén Ingmar a keresztneve.

– Hogyhogy a nagy színésznők, Liv Ullmann, Bibi Anderson, hiányoznak a Fanny és Alexanderból?

– Liv Ullmann már aláírt valamit Norvégiában, nem tudott eljönni, és ezek a nők már nem voltak olyan fiatalok. Ingrid Thulin sem passzolt már bele. Az utolsó film, amit csinált vele Bergman, a Próba után volt.

Időskori szerep...

– Igen, hát ő már biztos vagy 65-70 éves. Megöregedtünk leszünk. A püspök szerepét Max von Sydownak írták, aki nem tudott eljönni, mert az amerikai ügynöke túl sok pénzt kért. Bergman nagyon ideges volt. Annyira rá szabták a szerepet, hogy a forgatókönyvbe bele is írták, mekkora keze, arca van Max von Sydownak. A színész, aki végül is eljátszotta a püspököt, fel is kiáltott: ez nem én vagyok!

A Fanny és Alexander után Ingmar csak egy filmet csinált, a Próba utánt. Aztán lecsukta a cinematographe-ját. Azóta nem is dolgoztam vele, de a kapcsolat még megvan.

Akkor megint „szabadfoglalkozású” lettem, és egy másik fantasztikus rendezővel, Andrej Tarkovszkijjal találkoztam. Nagy kulturális megrázkódtatás volt számára – abban az időben, amikor őt már jelentős rendezőnek tartották – Oroszországból átköltözni Svédországba. Ez az átmenet tulajdonképpen elég jól működött, de közben komoly nézeteltéréseink voltak olyan tekintetben, hogy az emberekben bízni kell. Számunkra, Svédországban ma azt nehéz megérteni, hogy egy gép hogyan lehet drágább, hogyan érhet többet mint az ember. Konfliktusaink ellenére nagyon érdekes volt vele a munka. Már a forgatás elején bejelentette, hogy 123 jelenetet csinálunk, és annyit is csináltunk, és minden egyes jelenet egy körülbelül tíz perces rövidfilm volt. Naponta egyet-kettőt tudtunk elkészíteni. A folyton mozgó kamerával vonultunk végig Svédországon. Na jó, nem egész Svédországon csak ahol dolgoztunk. Ez lett az utolsó filmje, az Áldozathozatal. Nem sokkal azután, hogy befejeztük, Tarkovszkij meghalt.

Nem voltak nyelvi problémáik?

– De igen. Volt egy tolmácsunk, és amikor én nagyon felizgattam valamin magam, és mondtam neki: „Na, ezt és ezt így nem lehet csinálni, hogy gondolod egyáltalán?”, akkor a tolmács közölte, hogy „én ezt nem tudom lefordítani!”. A tolmács nem könnyítette meg a dolgunkat. Olaszul próbáltuk megérteni egymást Tarkovszkijjal – nagyon döcögve – de legalább tudtuk, hogy miről beszélünk – ungefer.

– Mennyire különbözik Bergman és Tarkovszkij rendezési módszere?

– Két világ, nem lehet összehasonlítani. Bergmannak a színész az első, az ember és a tekintete. Egy órába is beletelik, amíg ő létrehozza azt a képet, amelyben úgy él a szem ahogy ő azt elképzelte. Tarkovszkij ötven méterre volt a kamerával, és amikor a színészek közelképet akartak, azt mondta: „tegyük hátrébb hetvenöt méterre!”, és a színészek ettől megőrültek. Volt egy angol színésznőnk, aki haza is akart menni, mert nem kapott premier plánt. Tarkovszkijnak a koreográfia volt fontos, hogy hogyan mozog a színész a képben. Bergmannál is fontos a kép, csak máshogy.

’85-ben telefonált nekem a Filmintézetből a direktor. Megkérdezte, hogy akarok-e ott dolgozni, mint producer. Ötven éves voltam. Amikor az Áldozathozatalt forgattuk, csizmában ácsorogtam a vízben, az irodám egy vagon volt – akkor azt kérdeztem magamtól, hát bolond vagyok én? Vágyódtam rá, hogy egy normális irodában lesz a munkahelyem. Ekkor kezdtem el a svéd filmintézetben producerként dolgozni. Fantasztikus volt, huszonhárom filmet is csináltunk egyszerre! Ilyen ma már nincs. Mint professzionális producer akkor jöttem először Magyarországra, amikor elkészítettük a Jó estét, Wallenberg úr! című filmet. Budapesten dolgoztunk három hónapig. S ha valaki nem tudná, itt fantasztikus színészek vannak. Alfred Nobelról szóló filmet is csináltunk Magyarországon.

A Jó estét, Wallenberg úr!-at hányan látták Svédországban?

– Körülbelül harmincezren. Szeretik, de túl komoly témájú. De a 25-30 év alattiak, nem tudják ki volt ő. Nem tudnak semmit, ami a negyvenes-ötvenes években történt. Talán még azt se tudják, hogy volt egy háború. Most vitatkoznak, volt-e holocaust, vagy nem. Rémes, hogy a gyerekeknek nincs történelem ismeretük. Mintha az iskolában sem tanulnának erről. Ezen nagyon fel tudom magam izgatni.

– Hogyan telnek Katinka Farago hétköznapjai?

– Van egy „magánvállalkozásom”, a Sundress, amely Svédország második legnagyobb társasága, 106 mozink van. Egyrészük úgynevezett moziház, amely öt-hét teremből áll. Nagyvárosi közönség-forgalmunk 40-50%, Svédországban 20-25%. Én vagyok az egyetlen személy a Sundressnél, aki közvetlenül dolgozott filmprodukcióval. Egy-két filmet minden évben csinálunk. Nagyon szeretek ellátogatni abba a régi stúdióba, ahol valamikor Stiller és Sjöström dolgozott. Próbáljuk életben tartani, de már nagyon elhasznált. Állandóan olvasom a forgatókönyveket, amelyek 99%-a nagyon rossz, és én nem olyan filmet akarok csinálni, amelyet narkotikumok bűze leng be – ilyet már rengeteget láttunk. A leghosszabb ideig én foglalkozom a készülő filmmel. A premier után is sok dolgom van, akkor próbáljuk más országokba eladni, fesztiválokra kivinni. A magánéletemről annyit: van két unokám – nagyon fontos, két cicám – az is fontos, és a férjem...

– Ha jól tudom, a férje is filmszakember?

– Ő televíziós producer volt, most már nyugdíjas, de októberben Bergmannal fog dolgozni. Tánc, opera, zene – ezekben a műfajokban mozgott. Most Bergman producere a televízióban. Úgyhogy Bergman még a „családban” van.

A szakma jelenti a hétköznapokat is?

– Végülis, igen. Nagyon praktikus olyan valakivel élni, aki érti miről van szó. Nem minden ember szereti, ha a felesége elmegy három hónapra: „szervusz, telefonálok!”. Tudja, hogy rémes, mert engem nem fog addig látni. Szóval, nagyon sokat dolgozunk. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, akkor nagyon nehéz volt, ingáztam ide-oda. Most már harminc évesek a lányok, és azt mondják: „jó hogy nem voltál egy hétköznapi anya”. O.K., de akkor nem így gondolták. Tudják, mi az, sokat dolgozni, tudják mi a pénz értéke, mert akkor abszolút nem volt sok belőle. Megtanulták tisztelni az életet.

– A gyerekei is a filmes szakmában dolgoznak?

– Az egyik lányom, igen. Ő vágó. A másik azt mondta, nem akar cirkuszban élni. Ő ügyvéd.

– Van kedvenc filmje?

– A legutolsó kedvenc filmem, Nyikita Mihalkov Csalóka napfénye. Amikor láttam, azt mondtam, hogy a Csalóka napfényt látni, és...

– Milyen érzés olyan filmen dolgozni, ami nem a kedvére való?

– Nem lehet mindent szeretni. Morálisan mégis elfogadható volt minden film, amiben dolgoztam, ha kevésbé sikerült is.

A cég elvárja az anyagi megtérülést, hogy amit befektettek, az visszajöjjön?

– A pénznek vissza kell jönnie. Privát pénz. Nagyon jól megértjük egymást a cégfőnökkel. Jó szerződéseket köt. Én szerzem a támogatókat, a filmintézetet, a televíziót... A kockázat így nem olyan nagy. Szóval, még nem volt nagy katasztrófa. De semmi nem kiszámítható. Nem is csináltam milliós költségvetésű filmeket. Készítünk egy jó filmet, vagy art filmet, és aztán próbálunk komédiát vagy olyasvalamit csinálni, amire bejön a pénz és aztán azzal finanszírozzuk a „kis filmeket”. Mert én még mindig azt hiszem, hogy a film az művészet. Nekem fontos, hogy ez így legyen, de érzem, hogy ez nem korszerű gondolkodásmód ebben az üzleti szellemű világban. A legjobb az a fajta kombináció, ha a film nagyon szép, és az emberek bemennek rá a moziba. Ilyen nincs sok. Most csináltam egy filmet, októberben jött ki. A címe Tik-tak. Fiatal, 35 évesrendező készítette, nagyon tudja a szakmát. Fantasztikus recenziókat kaptunk, és az öt csillagos értékskálán négyesre érdemesítettek szerte az országban. Sok pénzt költöttünk marketingre. Nincs nagy név a filmben, ez egy kis modern film a mai Svédországról. Ötvenötezer ember jött el megnézni – és az semmi. Nem értjük. Mi, a Sundress, fesztiválokra megyünk és meg tudjuk mutatni – nem azt, hogy van egy új Bergman, de –, hogy van más alkotó is Svédországban Bergmanon kívül. De az emberek nem kíváncsiak, hanem sznobok. Bizonyíték kell nekik, pecsét. Nem tudják pontosan, hogy ez mi, és az, hogy mi ilyen sok jó kritikát, és értékelést kaptunk, azt hiszem – és ez rémes –, elidegeníti őket. Félnek, hogy ez „művészieskedés”. Aztán aki megnézi, azt mondja, „ó, milyen jó! Fantasztikus milyen modern filmet lehet csinálni!”. Három „svéd Oscart” kaptunk: legjobb film, legjobb rendezés, legjobb színész. Ezután három héten keresztül kicsit növekedett a nézettsége. Ugyan még mindig megy 12-14 kópiával, de csak lassacskán fogadják be. De ez nemzetközi probléma.

– Az Ön filmjeit is vetítik a tévében?

– Igen. A tévé sokszor érdekelt a produkcióban anyagilag, és ezért a pénzért egyszer-kétszer sugározza is. A Tik-takra is kértem tőlük pénzt, de a forgatókönyvből szerintem nem értettek egy szót se, ezért nem akarták. Most, hogy már látják mekkora sikere van, fogják vetíteni televízióban is – dupla pénzért.

(Katinka Farago a szombathelyi közönséghez fordul) Most egy werkfilmet akarok megmutatni Ingmar Bergmanról, amely egy évvel ezelőtt készült, amikor egy televíziójátékot, a Dúl-fúl és elnémult forgatta.

– Ez egy általa írt darabnak a tévéfelvétele. Az Ötödik felvonás című könyv három darabjának egyike, a magyar címe: Dúl-fúl és elnémul amely idézet Shakespeare Macbeth-jéből – magyarázza Kúnos László, műfordító. Ez a darab a családi krónikának egy nagyon emlékezetes szereplőjéről szól, arról a bizonyos Karl bácsiról, aki nagyon sokszor felbukkan, és aki félig bolond, félig géniusz. A némafilm korszakában, valamikor a húszas években, föltalálja a hangosfilmet. Elmennek turnézni. Találmányának lényege, hogy miközben a vásznon látszik a némafilm, a vászon mögött ott ülnek a színészek, és mondják, illetve csinálják a hangokat. Tél közepén, valahol az Isten háta mögött, az egyik ilyen előadáson rövidzárlat lesz, nincs villany. A közönség összegyűlik a színpadon gyertyákkal, és befejezik a darabot. A mozi átalakul színházzá. Röviden ez az a darab, amely felvételének ez a werkfilmje.

– Azt gondolom, nagyon szépen mutatja be, hogyan dolgozik, milyen szeretnivaló Bergman, és milyen szépen beszél a színészekkel, hogy minden apró és nagy dolog egyformán lényeges a számára. Úgy gondoltam, érdekes lesz látni Bergmant a gyakorlatban, rendezés közben. Manapság ide-oda cikáznak a kamerával, nem mernek odaállni és várni. Jelenlegi operatőre az egyetlen, akinek Bergman megengedi, hogy benn maradjon a stúdióban. Ő le tud állni a kamerával, és várni. Érzéke van ahhoz, hogy ráhangolódjon arra, hogy most történni fog valami. Áll a kamerával, és vár, és vár, és vár... Videofilmre forgatni nem olyan költséges. Így szép werkfilmet lehet csinálni. Ha az ember a televíziót nézi: soha nem áll meg a kép. Minden mozog – ez a jó a videoklipben, de nem mindig és nem mindenhol.

– Ismeri-e Katinka Farago a színészekre haragos Bergmant, agresszív Bergmant? Ebben a filmben ilyet nem láttunk.

– Ezt színészekkel nem is fogod látni. Ameddig csak lehet, türelmes velük. A színészeknek abszolút biztonságot kell teremteni. Akkor tudják a legtöbbet adni, ha biztonságban érzik magukat. Ez az ő filozófiája.

– Milyen színészeket szeret Bergman, önállóbbakat, írányíthatóbbakat?

– A tehetséges színészt szereti. Nem tudok mást mondani, mert erről van csak szó.

– Mit jelent a tehetség?

– Vártam ezt a kérdést. Nem tudom, mi az, hogy tehetség, de azt tudom, hogy érzem, amikor ott van. Nincs recept. Az iskolában nem lehet megtanítani a tehetséget. Az van. Mert lennie kell. A technikát meg lehet tanulni, de az iskola nem fog tehetséget adni. A tehetséges színész – fantasztikus. Mi megtanultuk Bergmantól, hogy mindig jól kell bánni a színészekkel, mert nagyon nehéz színésznek lenni. Egyedül, a kamera túloldalán, olyan, mintha meztelenül állna az ember. Ezt nekem nagyon nehéz magyarul elmondani. Nem kell helikopter, meg pezsgő, nem ezek a hülyeségek kellenek nekik, mint az amerikai sztároknak. Csak az, hogy érezzék, szeretjük, tiszteljük őket és a legjobbat akarjuk nekik.

Egy történet: Budapesten dolgoztunk, hideg volt, fújt a szél. Rém hideg volt. A színészek egy teherautó platóján álldogáltak. Sokan nézték a forgatást. Egy apró termetű nénike folyton kávét hozott nekünk, a svéd csoportnak és meleg dolgokat adott. Fölnézek a teherautóra, a színészeken nem volt se kabát, se semmi, majdnem megfagytak ott fönn. Akkor elkezdtem picit kiabálni, hogy ez miért van így... stb. Ők meg vannak fizetve – jött a válasz. Hát teljesen át voltak fázva! Akkor hogy fog játszani, ha így rezeg az ember?! Ezekre a kis dolgokra is gondolni kell.

Valószínűleg az a titka Bergman és a színészek közötti kapcsolatnak, hogy ők nagyon bíznak Bergmanban. Általában ott ül a felvevőgép mellett. Soha nem beszélnek a „művészet”-ről. Apró dolgokról van szó. Bergman egyszer mondta is, hogy a művészetet az íróasztalánál végzi, és utána „kimegy dolgozni”. Soha nem hallottam a stúdióban úgy beszélni, ahogy fiatal rendezők szoktak, hogy „így a művész”, meg „ők úgy gondolkodnak”, és „minden olyan nehéz”... Soha.

Bergman régen is előjátszott a színészeinek?

– Hogy vezeti őket, viszonylag új fejlemény – talán csak húsz éve, nem tudom pontosan megmondani. De nem fantasztikus, hogy amikor a werkfilmet csinálták 79 éves volt? És ide-oda dobja magát, ugye?! Fontosnak tartottam, hogy lássák, hogyan bánik a színészekkel, mennyire közel van hozzájuk, megérinti, megfogja őket.

Már mindent tudnak Bergmanról szellemi értelemben, intellektuálisan, de hiába, ha nem tudják azt is, hogy ő ember, aki a földön jár. Egy élő, valóságos ember.

– Azok a feliratok, amelyek svédül olvashatók a werkfilmben, az eredeti változatban is láthatóak majd?

– Nem, csak itt. Amikor a film kész volt, megmutatták Bergmannak, és ő akarta a feliratokat. Bergman fél attól, hogy senki nem ért semmit, mert fiatalkorában állandóan azzal kritizálták, hogy nem lehet érteni. Most idős korára nagyon fontos neki, hogy mindenki mindent pontosan értsen. Bergman pályafutása elején csinált két filmet, amelyet senki nem nézett meg. Mindenki kiabált, hogy ez diákmunka, túl komplikált. Az én mamám, aki akkor jött Svédországba, amikor a Bergman kezdett, a negyvenes évek közepén, soha meg nem nézett egy Bergman filmet sem. Bergman mindig is az intellektuális nézőnek jelentett valamit. Amikor megcsinálta a Jelenetek egy házasságbólt, hirtelen egész Svédország imádta őt. Emberek elváltak, vitatkoztak, az esti lapok csak erről írtak, egyszercsak ott volt mindenki konyhájában.

Aztán jött a Varázsfuvola – előtte senki nem értette ezt az operát. Amikor már elhatározták, hogy megcsinálja a televíziónak, akkor én még csak a zenéjét ismertem. Koppenhágábann adták, lementünk Sven Nykvist operatőrrel. Elaludtunk... Előbb egy picit én, aztán Sven. Nem értettem egy szót se. Mit csinálnak? Mi ez? Ki bolondozik velünk? Elolvastuk Bergman forgatókönyvét, és minden világos lett. Nagyon egyszerű eszközökkel csinálta meg. Gyönyörű. A kisgyerekek imádják. Ott ültek, és nézték. Azután jött a Fanny és Alexander, ami szintén nagy siker volt. Bergman csak idősebb korában lett a közönség körében népszerű. Az Úrvacsorát senki nem nézte meg, mert túl fekete volt és túl komplikált. A svéd kritika ’55 után kezdte megérteni, hogy ő valaki. Akkor kapott Cannesban Aranypálmát az Egy nyáréjszaka mosolya. Aztán megcsináltuk A hetedik pecsétet, ami nehéz film. Nem értették, de jegyezték a filmet, mert tudták, hogy muszáj. A kritikusok mindig arra vártak, mikor tudják megölni őt. Próbálták is. Azt hiszem ezért nem akar Bergman már filmet forgatni – nem tudom. Most már persze nem mernek rosszat írni róla.

– Mit gondol egy nő Bergmanról?

– Sok nő nagyon szereti őt. Ezt nem egészen értem. Fantasztikus ember, nagyon szépen érti a nőket – azt tudom. De úgy, mint embert? Engem nem varázsolt el. Nem vonzódtam hozzá szexuális értelemben. Azt találtam benne rendkívül vonzónak, hogy ő egy olyan férfi, aki pontosan érti a női gondolkodást – és ilyen férfiből nincs sok.

– Viszont ’65-ben megszakadt a kapcsolat, amikor Ön gyereket szült, és két évig nem beszélt Önnel.

– Az egy professzionális valami volt. Ez így igaz. De, hogy tud valaki – aki Bergmannal dolgozik – elmenni, és azt mondani neki, nem akarok dolgozni, mert gyereket szülök és otthon akarok lenni? Hogy lehet ez?!

– Bergmannak előrébb való a munka, mint a megértés?

– Előbb mindig a munka. Mindig.

Munka közben Bergman ugyanilyen vígkedélyű amint láttuk a werkfilmen, vagy inkább nagyon koncentrált?

– Ez egy módszer. Amikor csináltuk a Csendet, és van az a jelenet, amikor Ingrid Thulin fekszik az ágyban, és meghal, és meghal, és meghal..., ugye? A stúdióban egész nap a legrosszabb zene ment egy popcsatornán, és mindenki majdnem megőrült. Bergman imádta. Ingrid Thulin táncolt, és már mindenki mosolygott. Sokat nevettünk. Aztán Bergman tapsolt egyet, hogy „most vesszük!”, és akkor, pontosan akkor a az egész stúdió koncentrál. Ez a munkamódszere. Nem lehet nyolc órán keresztül koncentrálni. Az nem jó senkinek. Sokat nevetünk, de azt is tudjuk, hogy amikor ő int – akkor ennek vége.

– Ismerte azokat, akiktől még Bergman tanult?

– Egyszer találkoztam Sjöströmmel. Alf Sjöberggel pár hétig dolgoztam is. Mindenki ott maradt abban a régi stúdióban, ahol Sjöström, Garbo dolgozott. Amikor mi, az ötvenes években, csináltuk ezeket a filmeket, akkor sokan ott voltak még a húszas évekből. Jöttek a Time Magazine-tól, New Yorkból, és interjút akartak készíteni azokkal, akik Garboval dolgoztak. Például a raktáros néninvel... Az újságíró szerette volna, hogy mondjon valamit erről a fantasztikus nőről, mire a néni azt felelte: „Én? Hát, mint mondjak róla? Itt állt, és folyton cigarettázott!” – aztán otthagyta az riportert.

– Az Ön szülei miért pont Svédországban kötöttek ki?

– Ott nem volt háború. A papám azt hitte, onnét át tud menni Hollywoodba, mert a barátai mind kijutottak. De neki soha nem lett annyi pénze, hogy Hollywoodba mehetett volna.

– Pedig, ha ez sikerült volna, akkor lehet, hogy Ön most egy hollywoodi producer lenne.

– Lehet... Lehetett volna. De így is jó.

* * *

Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely, 1998. március 20-22.

BERGMAN 80

Konferencia és filmnapok a nyolcvanéves Ingmar Bergman művészetéről

Lejegyezte éssszerkesztette: Sulyok Máté

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek