 Az elsüllyedt templom 36 KByte |
Vivi: Én Bukarestben születtem, anyám és apám erdélyi. Onnan tudok magyarul... amennyit tudok. Egyik nagymamám, anyám anyja magyar volt, a nagyapám román. És az a helyzet volt, hogy összeváltak a szüléim, és a nagyszüleim neveltek. Amikor kisgyerek voltam, nagyanyám mindig beszélt velem magyarul. Azután túl mint 30 éve nem beszéltem...nem volt hol és kivel. Az első magyar filmjeimben, mikor csináltam magyar produkciót, láttam, hogy sokat értek és akkor kezdtem beszélni és visszajött, ami gyermekkoromba ment a ... komputerba. Így van a történet, hogy én tudok magyarul...egy cseppet. A nagymamám, mindig mondta, hogy akármilyen nyelvet meg lehet tanulni és ha tudsz még egy nyelvet, még egy könyvtárat kiolvastál. Ezek szerint a Filmfőiskolát Bukarestben végezted? Ott is tanítasz? Vivi: Tanítottam, 24 évet, 94-ig... de nem nekem való. Én akarok még tanulni. Nem vagyok arra, hogy tanító legyek. Nem is vagyok olyan ember, aki állok sok időt egyhelyben. Elég volt ez az experience. Mondjuk most van egy promóció, még egy operatőrosztályt kell végigvinni, bár már kollégák... valahogy. Van egy alapítvány, én vezetek, úgy hívják hogy: Fundation for Visual Art. Olyan... profi video-stúdió, kamera és vágó és minden, ezt adjuk ingyen a fiataloknak, akik akarnak csinálni valami mást a tévébe vagy olyasmit. Működik már az ötödik éve. Csak a felszerelést adjuk a reklámnak vagy akinek kell és vesszük a pénzet, és azzal a pénzzel segítjük a fiatalokat és csinálunk tovább filmet. És az megyen így. Hogy kerültél Gothár Péter filmjébe, a Részlegbe? Vivi: A Gothár filmbe kerültem egy más film után. Az volt az Ábel a rengetegben, rendezte Mihályfi Sándor. Azelőtt csináltam nagyon sok filmeket. De az mind román film volt. Vivi: Igen. Az Ábel 92-ben történt. És azelőtt csináltam 40 valahány román filmet. Az nem jelenti, hogy az összes filmek jók. Csak ez a számuk. Igazán nem is tudom, hogy kerültem a filmbe. Csak úgy, hogy jött Mihályfi Sándor Bukarestbe, az román produkció is volt, és nézett filmeket, de nem tudom mért engemet választott. Gothár tudta, hogy voltam Pestbe,... a laborba dolgoztam. Ő akart egy románt, egy ottani helyi operatőrrel akart forgatni erősen. Azután tudom, hogy látta az utolsó román filmet, amit én csináltam és találkoztunk Pesten egy kis kocsmába, és akkor 3 óra beszélgetés után kiderült a nagy koencidencia, hogy vagyunk születve egy évbe, egy hónapba, egy napba és egy órába. Nem volt ez a legfontosabb dolog, de valahogy ez nagyon furcsa. Nem egy napba csak, egy órába ! Mikor az utolsó kérdést tette, hogy hánykor születtél? Mondtam 12-kor, mondta, "nem lehet ez"... Csak ő másik városban. Kántorral hogy találkoztál? Vivi: Hát ezt se tudom. Jött most... hány hónapja? Kántor: Egy éve. Vivi: Egy éve. Nem emlékszek pontosan, de az alapítványnál még arról volt szó, hogy más operatőr csinálja... Kántor: Látásból már ismertük egymást, mert Pesten találkoztunk a Szemlén. Bukarestben elmentünk az alapítványhoz, mert van egy nagy archívuma. Az összes román színészről van egy tára... Vivi: Á, igen, mert nem csak videózunk, hanem csináltunk egy casting... az összes román színészekről, 1300 színészekről. Vén diákok csináltak az összes képeket, meg minden, ami kell hozzá. Kántor: Ajánlottad, hogy kit nézzek meg. Miért vállaltál el egy magyar főiskolás filmet? Vivi: Hát mi az? főiskolás vagy nem főiskolás? Két kategóriába vannak a filmek, jó és rossz. Csakhogy jó és rossz, nem tudod mindig először. Én nem is tudom, hogy egy filmiskolást csináltam. De valahogy jól néz ki, mert akkor még valahogy fiatal vagyok. Úgyhogy nem tudom mi az, filmiskolás film. Ez egy film, egy rövidebb film. Én nem dolgoztam úgy, mint egy iskolás. Azt hiszem, hogy komolyan dolgoztam. Mint egy nagy amerikai produkción. Csak az ritkán jön. Az nem is nagyon fontos, hogy nagy produkció vagy kis produkció. Sokszor egy olyan rövidfilm, mint ez, sokkal fontosabb, mint 10 azelőtti nagy film, amelyeket csináltam... nem lehet tudni. Azt soha nem tudom, mikor kezdek egy filmet, hogy milyen lesz a végén, jó vagy rossz. Ez volt az első szuper 16-os filmem. Azt is meg kell csinálni, nem fontos, milyen nagy a kocka. Csak kocka legyen és ne videó... jobb az nekem. Kántor: Soha nem dolgozott még videóra. Soha. Vivi: Nem. Nem tudom, nem szeretem, más világ. Ki tudja, az tudja... Vagy ki szereti... Én nem. Mi tetszett meg a forgatókönyvben? Vivi: Nagyon sok dolog volt, mi tetsszen és mi ne tetsszen. Először is az tetszett, ahogy ő mesélte és láttam a szemén, hogy bele volt menve... bele volt szeretve. Olyan ember, aki hisz valamiben. Második az, hogy olvastam és éreztem, hogy nem olyan klasszikus mese, hogy az összes dolog nem olyan fehér-fekete. Lehet bujkálni, keresni. Hogy vannak árnyékok, nincs minden kimondva, van benne játéklehetőség. A harmadik, és nagyon fontos ez is, hogy Maia Morgensternt szeretem régen, az első filmjét, mikor még diák volt, velem csinálta, Petrét szeretem, ismerem mind a kettő színészt. Így olyan emberek jönnek és játszanak a filmben, hogy nekem is ott kell legyek valahogy. Az az igaz, hogy szeretem a színészeket, és egy cseppet engem is szeretnek. Mindig jó barát voltam velük. Mindenkor kerestem a színésznek, hogy jó állapotban tudjon dolgozni, jó körülmények között. Én is csak rajtuk keresztül tudom megmutatni magamat. De nem csak ezért... igazán sok-sok jó barátom van a színészek között. Inkább, mint a rendezők között. Itt történt Magyarországon a reciprok, itt inkább a rendezők barátok. Azután hallottam, hogy Selmeczi György csinálja a zenét. Na, ha ez is ott van, én hogy hiányozhatok!? És ha valamit meg akarsz csinálni és elég sok érved van rá, hogy megcsináld... akkor? Az én diákjaim, mikor meséltem nekik erről... hát már nem diákok, már kollegák, de csak diákok maradnak nekem, kacagtak egy cseppet, hogy én egy diák-filmet csinálok. Mondtam is nekik, hogy ne kacagjatok, mert ez azt jelenti, hogy fiatal vagyok és hogy lesz még mit dolgoznotok velem, amíg félrelökdöstök és nyugdíjba küldtök. Milyen volt Kántorral dolgozni? Vivi: Nem mondom, hogy könnyű. Tettem a dolgomat hamar és így tettem őt abba a helyzetbe, hogy "na, innen vegyük?... akarod vagy nem akarod?" De nem éreztem a választ az arcán. Annyit beszélt nekem arról, hogy hogy akarja, mint akarja, hogy a hallgatása igen volt nekem. Egyszer-egyszer úgy nézett ki, hogy nem láttam a szemibe, hogy tetszik vagy nem teszik. Azt nem szeretem, hogy dolgozom valakivel és nem látom, hogy igen vagy nem. Az ugyanolyan találkozás, mint nő és férfi, mikor akarsz látni, hogy a férfinak meg az asszonynak is tetszik, hogy mit csinál a másik. Valahogy ez szerelem dolog... de a film is szerelem dolog. Biztos, hogyha úgy lett volna, mondta volna, inkább nem innen, inkább onnan. De könnyű dolog volt, ahogy volt minden más. Úgy nézett ki, nem tudom, hogy ez igaz-e, hogy nem kellett beszélni se magyarul, se románul, se angolul, mert értettük egymást. Sok nehézség volt a filmforgatáson, főleg anyagi nehézségek. Nagyon kicsi volt a stáb, az is nehézség volt... de végül is minden ilyenen túltettük magunkat. A végén az összes emberek, akik jöttek innen, Magyarországról vagy jöttek Bukarestből, mondták, hogy na, mint egy család voltunk. Aztán nagyon hamar dolgozott Laci is a vágóasztalon. Két hónap, három hónap mondjuk és a film kész volt. Kántor: Két és fél hónap alatt készült el a film. Vivi: Sietett, mert nagyon akarta, hogy a Filmszemlén lássák. Eddig három magyar rendezővel dolgoztál. Mi a különbség közöttük? Vivi: Mindenki más. Ilyen kérdésre nem akarok válaszolni. Dolgoztam 18 vagy 19 román rendezővel is. Más kultúra, más művészi szándékbeli különbségek... Ez az operatőri mesterségnek az átka, hogy valakinek a felesége vagy. És ha akarod, hogy a házasság működjön, egyszerre meg kell értsed a rendezőt, különben nem működik a házasság. Mi volt a technikai újdonság? Vivi: Nekem az, hogy 16-os volt. Ez a nagyítás volt nekem az első experiencem. Az operatőrnek van egy másik nagy szerelme, a fénymegadó. Akivel dolgoztam az összes három magyar filmeket, Deimanik Tamásné, Baba. Mondtam is a román fénymegadómnak, akivel már évek óta dolgozom, hogy most megcsalom egy kicsit Babával. Vele biztonságban voltam... biztonságérzetem volt, mert mindig tudtam, ha valami jó, mert láttam rajta. Baba is beletartozott a csapatba, a családba, mert ő is lelkesedéssel csinálta a filmet. Egy dolog biztos, hogy egy film jó vagy rossz, azt az Isten, vagy a közönség, vagy kritika megítéli. És az is biztos, hogy ezt a filmet mindenki lelkesedésből csinálta. Az összes, aki dolgozta, román vagy magyar, azok igen szerették csinálni. Ez nem jelenti azt, hogy ha valamit lelkesedésből csinálunk, biztos, hogy jó lesz a végeredmény. Nagyon nehéz dolog volt, hogy 16-osról kellett csinálni a nagyítást. Halványítás nélkül csinálni a kópiát. Sok baj lett volna, ha nem lett volna Baba. Csak mindent nagyon hamar kellett csinálni. De ahogy láttam, nem olyan rossz ez... tudom mondani... inkább jól néz ki a film. Van egy metódusa a labornak, amelyet már használtam A részlegben is, melyik a színt kiveszi. Nem látszik, hogy milyen a szín. Kántor: A Magyar Filmlaborban már a A részlegnél kísérletezett az ezüstkihagyásos módszerrel, ami azt jelenti, hogy az ezüstöt benne hagyja az anyagban a pozitív felnagyítása során és ettől az egésznek megváltozik a színvilága. Ez most a labornak is egy kísérlet volt, mert azt még ők se próbálták eddig, hogy 16-osról felnagyítják 35-ösre és benne hagyják. Ez még egy csavar ebben a folyamatban. Ehhez megcsináltuk a próbákat, ráadásul egy új nyersanyagra. Érdekes kísérlet volt ez mindenkinek, neki is és a Filmlabornak is. Szerencsére nagyon jól sikerült a próba. Ehhez persze teljesen másképp kellett világítani. Mivel kétszer keményedik az anyag, sokkal lágyabb szűrőket és szépiákat kellett használni. Tehát a díszlettervezőnek és a jelmeztervezőnek is el kellett mondani, hogy amit kitaláltunk, az hogy fog működni. Ennek megfelelően választottuk ki a ruhák színét is. Reméltük, hogy a piros szín majd mélybordó lesz a kiválasztás során. Mindenkinek másképp kellett gondolkoznia. Sokat segített a Filmlabor, hogy belement ebbe a kísérletbe, főleg azzal, hogy még engedményeket is adtak. Miután elmondtuk az ötletünket, a vezetők Pajzs Jenő és Aradi László nagyon készségesek voltak és maximálisan segítettek minket. Tetszik neked a film? Vivi: Ez olyan kérdés, hogy több mint 40 filmet csináltam... 90 %-ban biztos, hogy nem jó. De 40 gyermeked van, tudod mondani, hogy melyik a legjobb, legokosabb? Erre a kérdésre, sohase válaszoltam, mert mind az én gyerekem, mind én csináltam. Ha egy író ír egy könyvet, egy festő fest egy festményt, egy zeneszerző zenét szerez, és megkérdezed, hogy tetszik-e, azt mondja, hogy tetszik. Nem fogja azt mondani, hogy rosszat csinált. Akkor tetszik, ha látom, hogy valaki nézi, ha legalább egy ember nézi és látom, hogy érzi benne azt, amit én is éreztem akkor, amikor csináltam. Akkor jól érzem magam és mondom, hogy na, valami történt. Nem hiszek a szerző objektivitásában. Ha elolvasol egy forgatókönyvet, mi érdekel először? A történet, vagy az, hogy te hogy tudod majd megcsinálni? Vivi: A történet, de igazán abban is azt keresem, hogy a történetnek van-e érzelmi töltete. Amit én csinálok, az nem annyira fontos, csak az, hogy az emóció valahogy kijöjjön. Nem az fontos, hogy a filmbe én tudok csinálni egy nem-tudom-milyen világítást. Ez nekem olyan technikai hülyeség, hogy én milyen nagy vagyok a filmbe és a film rossz. Inkább mondom - magamba, - hogy, amit én akartam nem sikerült, de a film nagyon igazi. Az igazin azt értem, hogy nem mint mese igaz, hanem igaz érzelmeket közvetít. Tud hatni az érzelmekre. Nem kell feltétlenül, hogy naturális legyen a mese, az érzések, amiket közvetít, azok legyenek igazak. A részlegben sincs igazi mese. Ha kérdezlek, hogy mondd nekem, hogy mi a meséje?...hm?... egy asszony elmegy egy úton, de hogy mi az az út, azt nem lehet pontosan mesélni. De ott is az sikerült Gothár Péternek, ami itt Lacinak, mert ez is olyanfajta film, hogy aki akarja nézni, az belemegyen a játékba, és annak tetszik, de aki nem, az egy perc múlva kimegyen. És mondja, hogy rossz film. Nagyon delikátos dolog ez. Inkább érdekel engem az ilyesmi, hogy ilyenből hogy csinálunk filmet. Az American story very nice, azt is meg kell csinálni, mert meg kell élni, én nem mondom, hogy nem, de inkább az olyan filmek maradandók, mint ezek. Látom, hogy az a 40 film, amibe voltam, mivé lett és tudom, hogy melyik, amelyiket most is meg lehet nézni. Az az igazán jó, ha a néző nem kívülállóként nézi a filmet, hanem valóban együtt él a filmmel. Mi lesz a film sorsa? Kántor: Ez a kisjátékfilm az utolsó főiskolás filmem, ez a rendezői diplomafilmem. Levetítették a februári Filmszemlén és mivel a Magyar Televízió és a Duna Tv is beszállt költségekkel, ezen a két helyen biztosan bemutatják majd. Megpróbáljuk különböző játékfilmfesztiválokra benevezni. Áprilisban a Győri Mediawave-n, júliusban pedig Münchenben, a Filmfőiskolások Fesztiválján vetítik. Mi, akik készítettük, reméljük, hogy sokan meg fogják nézni. |
 Vivi Vasile Dragan (balról) 67 KByte |
