Börtöntárgyakból filmkockák

Tbiliszi, 1924. január 9. - Jereván, 1990. június 24.
BÁL A FILMRENDEZŐNÉL. Ezzel a címmel nyitották meg Moszkvában a kiállítást, amivel tizenötéves kitaszítottság után Szergej Paradzsanov újra berobbant a művészeti életbe, valamikor a nyolcvanas évek elején. Egy egész új nemzedék akkor hallott róla először, holott volt ő már világhírű annak előtte is.

Már a kezdet sokat sejtető volt. A háborút megússza, helyette felváltva jár a tbiliszi Vasútmérnöki Főiskolára és a helyi konzervatóriumba énekelni. Kicsit később átveszi a Moszkvai Zeneakadémia ének tanszaka, bár most sem elégszik meg ennyivel, látogatja a balettiskolát is. 1945-ben azonban mindezt otthagyja a Filmművészeti Főiskola rendezőkurzusa kedvéért, ahol nem kisebb mesterhez kerül, mint az ukrán "népies" Igor Szavcsenkóhoz, majd annak halála után a szintén ukrán filmköltő, Alekszandr Dovzsenkóhoz. Már 1951-es vizsgamunkája, a Moldvai mese feltűnést kelt folklorisztikus jellegével, amelyben a vitézségről ábrándozó pásztorfiú alakját maga készítette bábuval "játszatja" valódi külső környezetben, így teremtve különös harmóniát a természetesség és a színpadiasság között. (Első hosszú filmjében, az 1954-es Andriesben ugyanezt a mesét eleveníti fel, élő szereplőkkel.)

Néprajzi-és portréfilmek után (Dumka, Aranykezek, Natalja Uzsvij — mindhárom 1957-ből), állítólag jellegtelen, sematikus műfilmek következtek, de ezeket azóta sem látta senki, úgyhogy ideje ellenőrizni a hajdani sommás ítéleteket: Az első legény ("kolhozvígjáték", 1958), Ukrán rapszódia (karriertörténet, háborús emlékekkel és szerelemmel, 1961), Egy virágszál a kövön (a donyeci sztyeppén virágzó bányászváros "terem" a lelkes ifjúmunkások keze nyomán, 1962).

Aztán jön a nagy felfedezés, az Elfelejtett ősök árnyai, ez a lenyűgöző hucul "Rómeó és Júlia"-történet 1964-ből. "Freskók az emberiség életéből" — határozza meg a műfajt maga a szerző. A film egyszerre romantikus-festői és népiesen szürrealista, lírai stílusáról ódák és tudományos értekezések születtek, a tömérdek nemzetközi díjról nem is beszélve. "A drámai szituációval teli, színpompás kosztümökkel gyönyörködtető film a szerelemről szól, és messze röpít minket Szovjet-Oroszországtól - a klasszikus Oroszországba" — lelkesedik például a francia Le Figaro.

A siker persze nem könnyítette meg a művész életét. 1966-ban leállítják a Kijevi freskók forgatását "a nagy honvédő háborúhoz való hazug és misztikus-szubjektív hozzáállás" okán. A néhány perces próbajelenet azonban, csodák csodája, torzó mivoltában is a tökéletes befejezettség érzését kelti, kikristályosodik a rendező senkihez sem hasonlítható, utánozhatatlan stílusa.

Paradzsanov pedig átteszi a székhelyét Ukrajnából szülőföldjére, a Kaukázusba, ahol ezúttal képzőművészeti kisfilm-tanulmányokat készít (Akop Ovnatanjan és a Niko Piroszmanisvili első változata, 1967). Közben hozzálát nagy tervéhez, a XVIII. századi híres örmény énekmondó, Szajat-Nova életét költi át festői filmpantomimmé. Ám ezt a próbálkozását is megkeserüli. Elkeseredett levelet ír Baszkakovnak, a nagyhatalmú filmminiszternek: "Két hónapos meghosszabbítás után, augusztus 16-ára kijelöltek egy forgatási napot, amely azonban kudarcba fulladt. Követelem, hogy azonnal állítsák le a filmet, és én a magam részéről végleg kivonulok a filmgyártásból. Elég nekem a "Kijevi freskók" kudarca és Tarkovszkij üldözése. Paradzsanov."

Arra még futotta erejéből, hogy összevágjon egy pozitív kópiát a Szajat Novából, mi már azonban csak a Szergej Jutkevics által "kijavított" és megcsonkított "kiadását" ismerjük, amit 1969-ben A gránátalma színe címmel forgalmaztak. A szűkszavú, szimbólumokkal, bibliai és történelmi utalásokkal zsúfolt filmlátomást nehéz pontosan megfejteni, mégis lebilincsel. Michelangelo Antonioni írja róla: "Vannak filmek, amelyeket sehogy sem tudok végig megérteni. Csak azt mondhatom róluk, hogy szépségük elvarázsol. Hiszen a szépség és az egyszerűség nem mindig azonosak. Például A gránátalma színe Paradzsanovtól (véleményem szerint korunk egyik legnagyobb rendezője) is lenyűgöz tökéletességével. De ennek a filmnek a szépsége, amely hatalmába kerít, és teljes egészében elnyel minket — egyáltalán nem az egyszerűség."

Paradzsanov "szabálytalan" életmódja és művészete egyre jobban kihívja a hatalom gyűlöletét, mígnem megszületik az ürügy is, hogy lehetőleg egyszer`s mindenkorra "kivonják őt a forgalomból". "Szovjetellenes magatartás" vádjával (nem elég "pártosak" és szocialista realisták a filmjei), amelyhez később még hozzáveszik a garázdaságot, a csempészést, no meg "erkölcstelen" életmódját, letartóztatják. A világszerte elismert művész 1973 decemberétől 1977 decemberéig volt szigorított börtönben, aztán "csak" évekre eltiltották mindenfajta munkától. "Ez a legtermékenyebb korszakom, ekkor születtek a legzseniálisabb filmjeim" — hangoztatta később, nem kis öngúnnyal. A kegyetlen megaláztatás, az erőszakos kísérlet, hogy megfosszák szabad akaratától, szellemétől, kirekesztése a szakmából — nem vezetett "eredményre". Paradzsanov valóban szünet nélkül alkotott elzártan is. Fejben megírta, majd utólag lejegyzetelte forgatókönyveit, mellette pedig folyamatosan gyártotta különös tárgyait, szabadon szárnyaló fantáziája furcsa megtestesüléseit, a benne megelevenedő, végtelen film sajátos "kockáit", amely összeköti őt a külvilággal, rabságát a szabad élettel.

S lám, a giccsparódia és önirónia mókáival csillogó papír-rongy-fotó-cserép-üveg-toll-kavics-domborművek által tovább nő Paradzsanov dicsősége. "Paradzsanov nem kollázsokat, függönyöket, bábukat vagy valami olyasmit készít, amit designnak nevezünk. Nem. Ez valami egészen más. Ez emelkedettebb, ez igazi művészet. Mi a gyönyörűséges benne? A közvetlensége. Amit kigondol, azt nem tervezi meg, nem számítja ki, nem szerkeszt. Az ötlet és a megvalósulás között nincs különbség. Az az érzelmi töltet, amely az alkotófolyamat alapja, nem szivárog el, míg eljut az eredményig, egyszerűen nincs vesztesége. Az ötlet útja tisztán, ősi eredetiségében, naivitásában vezet a kiteljesedésig."

A nagy pályatárs, Andrej Tarkovszkij ír így ama szenzációt keltő első Paradzsanov-kiállításáról. Megállapítása mélységesen igaz Paradzsanov egész (magán)életére is. Amikor tizenötéves kényszerszünet után leforgatja A szurámi vár legendáját, elámul a világ. A filmben nyoma sincs a hosszú hallgatásnak, olyannyira artisztikus, árad belőle a szabad lélegzet, a szerzői gondolat és kifinomult kifejezése. Levon Grigorjan, Paradzsanov barátja és elemzője is azzal magyarázza a csodát, hogy "művészetében lényegében nem volt kihagyás. Folyamatosan alkotott, de ami a legfontosabb, hogy önmaga maradt — fényes, megismételhetetlen egyéniség, forró alkotásvággyal, bármilyen tövises úton vezette is a sors."

Utolsó két remekműve szerencsére már "köztulajdon". A szurámi vár legendája című filmrege a magát befalazó harcos keleti vándortémájára épül (1984), az Asik-Keribben pedig Lermontov Démonját varázsolta vászonra (1988). (Ebbe megint belerondított a hatalom, megtiltották az eredeti cím használatát, mondván: "túlzottan eltér a klasszikus eredetitől".)

Felfedezésre vár viszont a grúz naiv festő képeiből vizionált Arabeszkek Piroszmani témára című filmfantáziája (1986), no meg az épphogy csak elkezdett nagy álom, az önéletrajzi Vallomás fennmaradt töredéke (1989). Ünnepi sorozatunk video-portréfilmjeiben pedig láthatjuk őt magát, és hallhatjuk hangját is a páratlan dokumentumfelvételeken.

Évfordulója csak két év múlva lesz. De akkor talán hozzáférhetetlenek lesznek a ritka, ismeretlen filmek és ez a mindenütt nagyon várt kiállítás. Az V. kerületi Örmény Kulturális Központ megnyitása és a Budapesti Őszi Fesztivál viszont méltó alkalmat és keretet nyújtanak a világ eddigi legteljesebb Paradzsanov-szemléjére...