 Szergej Eizenstein 116 KByte |
Kezdjük a végével,
az ünnepelt halálával. Viktor Sklovszkij, az
író-alkotótárs, életének
utolsó percéig meg volt győződve arról,
hogy “Eizensteint meggyilkolták. Sztálin mérgeztette
meg, kínai teával". Mások meg állítják,
hogy Eizenstein öngyilkos lett. Ebben van valami, ha elfogadjuk,
hogy szándékosan okozott magának szívszélhűdést,
vagy legalábbis tudatosan ment elébe a szívinfarktusnak.
Nyikolaj Cserkaszov, az Iván cárt alakító
színészóriás mesélte, hogy
a Rettegett Iván forgatása közben figyelmeztették:
“Szergej Mihajlovics, mit akar? 1200 bojár megölve,
Iván rettenetes! Minek vezekel így?" Mire Eizenstein,
a művész megszállottságával
rávágta: “Sztálin többet is megölt
és nem vezekel. Hadd lássa csak, lehet, hogy ő
is vezekelni fog."
Nos, ebben tévedett. Eizenstein zseni volt, de nem tévedhetetlen. Szerjozsa, az elkényeztetett lett úrifiú (apja Riga főépítésze volt), rendkívüli karrier előtt állt a polgárosodás küszöbén lévő, kapitalizálódó Orosz Birodalomban, amelyre a családi háttéren kívül különleges képességei, kreativitása, sokoldalúsága, elképesztő memóriája, kifogyhatatlan fantáziája és telhetetlen tudásszomja predesztinálta. 19 éves korában azonban fordult vele a világ, “bepörgött" az “új élet - új művészet teremtésének" lázálmától. Az utópista eszmék azonnali valóra válásának hitében fanatikus propagandista lett belőle, bolsevikabb a bolseviknál - no persze csak a művészet “fegyverével". “Majd ő megmutatja, hogyan kell a forradalmat csinálni"-hevével, a NEP-korszak liberális lendületében, fantáziájának teljes aktivizálásával megalkotta első, korszakalkotó filmvízióit. S bár valójában ezek az avantgarde agitációs művek az elit műértőkre voltak szabva - ezt nyíltan vallotta is a “proletárforradalom" szolgálatába állt szerző -, a Patyomkin páncélosról mindenki tudja, hogy remekmű, az is, aki soha nem látta. Ezt a világ döntötte el, már bemutatása pillanatban, 1926 elején. Félelemmel vegyes, ájult rajongás fogadta mindenütt a művelt világban. A legtöbb európai fővárosban vetítették, már csak a sikk miatt is - kivéve nálunk. Készen volt a magyar fordítás, megjelentek az első reklámok, amikor a cenzúra letiltotta. (Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság tanulságos elemzését azóta több kötetben is publikálták.) Jellemző például a más orosz filmet sikerrel forgalmazó cég, Dr. Kollarits és Társai 1926-os bájos hirdetése: “A filmekben szereplő színészek a moszkvai Művész-Színház tagjai, akik nemrégiben a Potemkin című filmben, művészi szempontból emlékezetes világsikert arattak. Az orosz filmek rendezése közismerten annyira magas nívójú, hogy reklámra nem is szorulnak." A blokád ellenére a magyar kulturális életbe beszivárgó patyomkinlázról neves szerzők tanulmányai és cikkei tanúskodnak a húszas évek polgári lapjaiban, de sokatmondó az is, amit Demény Pál mesélt el néhány évvel ezelőtt: a baloldali szervezetek tömeges utazást szerveztek, a munkások hajóval mentek moziba Bécsbe! A diktátorok azonban sehol sem szeretik, ha mások “mutatnak utat" nekik. A Szovjetunióban a liberális NEP-nek rövid úton vége lett, gyanússá, károssá, sőt, bűnössé lett minden “eredetieskedés". “Formalista-individualista-idealista parazita kártevők" - e vádakkal illették a megátalkodott, önfejű alkotóművészeket, mielőtt elvitték őket. Márpedig Eizenstein hiába tett tiszteletköreiben minduntalan tanúbizonyságot rendíthetetlen hithűségéről - Amerikából például akkor rohant haza, amikor Sztálintól kézhez kapta a hazug, sunyi táviratot, miszerint “itt már mindenki úgy tudja, nem szándékozik hazatérni, ezért kilátásba helyezzük állampolgárságának megszűntetését" -, a rendezőfejedelem tehetsége, öntörvényű és kikezdhetetlen művészi ösztöne nem engedelmeskedett eszméinek. Kudarcot kudarcra halmozott. Minden új próbálkozását “elrontotta" azzal, hogy a “pártos eszmei mondanivalót" valahol mélyen igazzá, önmaga ellentétévé fordította át önfeledt képjátékaival, esztétikumával, stilizálásával. Hogy-hogy ő megúszta a megtorlást? Lágerbe küldték és kivégezték főnökeit (két filmminisztert is), akik “lazaságról" tettek tanúbizonyságot, amikor lehetőséget adtak Eizensteinnek (is) a kísérletezésre, elpusztították írótársait (köztük Iszaak Bábelt), ám a rendezőt csak átkokkal és munkaelvonással sújtották. Nem elsősorban világhíre okán (a terrorban ez másoknak sem jelentett életbiztosítást), sokkal inkább Sztálin, a főcenzor uralkodói szeszélyének és “filmelméleti" felfogásának köszönhetően. Az volt ugyanis a fixa ideája, hogy egy rendező csak kivitelezője annak, amit a forgatókönyvíró szavakba önt. Mert hisz szóból ért az ember, ugyebár. Eizenstein ugyan “szófogadatlan", de ő csak egy rendező. Adjunk neki még egy kis időt... És lám, Szergej Mihajlovics mintha a javulás útjára tért volna. A Jégmezők lovagja, az igen, tud ő “rendes" filmet is csinálni. Persze egy kicsit ebbe is bele kellett nyúlni, a végét, amikor a hős Nyevszkij lovag meghal, ráadásul a belső ellenség, az orosz legények aknamunkája folytán - azt ki kellett vágni. De a tendencia már jó. Hazafias. Hősies. És siker. Az egyetlen kasszasiker Eizenstein egész életművében. Idekívánkozik egy újabb idézet Az Est című lap egyik 1938-as számából: “A szovjet filmgyártásának reprezentatív rendezője volt Eisenstein, aki most már hosszabb idő óta nem dolgozott. A moszkvai Pravdá-ban olvastuk, hogy Eisenstein most történelmi film rendezésébe kezdett, amelynek címe: 'Alexander Newsky'. A film az Uralban játszódik, 163 főszereplője és tízezer statisztája van. Grandiózus főjelenetében hatezer lovas rohamozza meg a mongol hadakat." Ezek szerint még nálunk is mindent tudtak. Ám Eizenstein most is megkeserülte a dicsőséget. A diadalmenet közepén hirtelen levették a műsorról ezt a németellenes filmet, hiszen a Molotov-Ribbentropp-paktum megkötése után elvesztette az időszerűségét. Hogy aztán néhány hónapra rá visszaszerezze: a Szovjetunió megtámadása után azonnal Sztálin-díjat adtak érte. Nem volt benne köszönet, bár Eizenstein megköszönte. Íme egy történet, amelyet hárman, egymástól függetlenül, egybehangzóan leírtak, és amely pontosan érzékelteti azt a légkört, ami az ilyen ünnepélyes aktusok alkalmával uralkodott arrafelé. Még 1934-ben, az államosított szovjet film 15. évfordulójának díszünnepségén történt a Nagyszínházban. Borisz Sumjackij filmminiszter (egyike a későbbi áldozatoknak) büszkén olvasni kezdte a kitüntetettek névsorát. Sorban szólította ki először a “legmagasabbakat", a Sztálin-díjasokat, aztán az Akadémiaiakat, majd a Kiváló művészeket, egymás után a legismertebb szovjet filmeseket. Miközben a taps intenzitása egyre csökkent, érezhetően egyre nőtt a zavar és a feszültség a teremben. “Hogy-hogy? És ő, akinek a legtöbbet, a szovjet film megszületését köszönhetjük, nincs a kitüntetettek között? Csak nem...?" - néztek egymásra a kollégák. Aztán Sumjackij rátért a “legalacsonyabbak", az Érdemes művészek hosszú listájára, s itt, végre-valahára elhangzott: Szergej Mihajl... És kitört a tapsvihar. Tombolva szabadult fel a megkönnyebbülés a publikumból. Elképzelhetjük Sztálin bosszúságát, amikor titokban leskelődve (akkor nem is tudták, hogy jelen volt), páholyában elbújva észlelte ezt a szimpátiatűntetést a sokszor elátkozott rendező mellett. Eizenstein mellesleg a Rettegett Ivánért is kapott Sztálin-díjat - a generalisszimusz az I. rész fess és magabiztos, “igazságosan kegyetlen" uralkodó-alakjába látta bele magát, és tetszett meg magának. A II. rész kegyetlen, depressziós roncs-cárjában is nyilván magára ismert, amikor a Kremlben megmutatták neki. “Ez nem film, hanem szemétség' - ordította bőszülten a fültanúk szerint. Eizenstein meg pár órával később megkapta első szívinfarktusát... (A leforgatott jelenetek közül nem mindegyiket mutatták meg Sztálinnak. Az "inkvizíciót" például nem merték neki megmutatni, olyan nyílt utalás volt a korabeli terrorra. A vágóasszisztens rejtette el, és tőle került elő nemrégiben.) Az utókor pedig, Sztálin ide vagy oda, pártpolitikától s propagandától teljesen függetlenül, azóta is generációról generációra gyönyörködik Szergej Eizenstein fennmaradt munkáiban, legyen az a Sztrájk vagy a Rettegett Iván, az Október vagy a Jégmezők lovagja, a Régi és új vagy a Patyomkin páncélos... UTÓIRAT - REJTÉLLYEL Néhány évvel ezelőtt a nívós német nyelvű kulturális TV-csatorna, a 3Sat leadott egy filmet, ami nem is létezik. A filmtörténet legalábbis nem tartotta számon. Csala Károly filmgyűjtő kritikusé az érdem, hogy ezt annakidején “elkapta" videójával. Annyit tudtunk csupán, hogy a világkörüli tanulmányúton bolyongó Eizenstein és stábja (Grigorij Alekszandrov társrendező és Eduard Tissze operatőr) 1929-ben forgatott egy népszerűsítő-felvilágosító filmet “Asszonyok veszedelme - asszonyok öröme" (Frauennot - Frauenglück) címmel a zürichi szülészeti klinika felkérésére, csak az nem volt ismeretes, hogy pontosan mennyi maradt meg belőle, és ami a fő, vajon mekkora volt Eizenstein része benne, hiszen a film nem szerepel sem Eizenstein, sem Alekszandrov rendezők, de még az operatőr Tissze filmográfiájában sem. (Az orosz Filmlexikon 1986-os kiadása tesz először említést Tisszénél a filmről, mint az egyetlen rendezéséről. Azóta pedig már több, egymástól igen különböző szerkezetű és méretű példányt találtak a filmből Franciaországban, Németországban, Oroszországban és Svájcban. Mellesleg Magyarországon is bemutatták a "kulturfilmet", 1932-ben, kizárólag szakmai közönségnek.) Az ismert “eizensteinológus", Rosztyiszlav Jurenyev Eizenstein-monográfiájának első kötetében azt írja, hogy “Eizenstein kapott az alkalmon, hogy valakinek (sic!) a felkérésére készítsen egy népszerű-tudományos filmet a terhesség és a koraszülés higiéniájáról, ám megtudván, hogy pénz hiányában csak némafilmre van lehetőség, elutasította a megbízatást, Eduard Tissze operatőrre hagyva a némi haszonnal kecsegtető munkát... Tissze némafilmjét, a Női baj - női boldogságot 1929-ben mutatták be Svájcban, és sokáig vetítették különböző klubokban, egészségügyi- és felvilágosító központokban." Igen ám, csak az a “baj", hogy a 3Sat-on sugárzott film - bizony hangos! Van zenéje, mégpedig füllel hallhatóan eredeti, a főcím tanúsága szerint Martin Uhl szerzeménye, és van benne beszéd is, utólag felvett kommentár, no meg szinkron-, azaz a forgatáson a képpel egyidejűleg rögzített párbeszéd! A közel egyórás film egyébként felettébb érdekes: az illegális abortusz veszélyeit példázza, két, egymástól nagyon eltérő részben: egy izgalmas játékfilmes és egy oktató-tudományos ismeretterjesztő részben. A játékfilmes rész maga is három történetet, három szomorú esetet mesél el. Az elsőben a négygyermekes, nyomorgó anya javasasszonnyal véteti el ötödik magzatát. Látjuk vívódását a nehéz döntés előtt, majd a következményeket: mentők szállítják azonnali vérátömlesztésre. A második történetben egy fiatal leány ebédet visz kőműves vőlegényének. A fiú boldog, hogy szerelme az ő gyermekét hordja a méhében, örömében felhajt egy-két kupicával, és... a lány szeme előtt lezuhan az épületállványról. Az egyedül maradt leányanya kénytelen a legolcsóbb módon, titokban “egy ismerőssel" megszakíttatni nem kívánt terhességét. Hogy mi történik vele ezután, azt kitalálhatjuk az előző eset analógiájára. A harmadik történet albérletben lakó felszolgálólánya teherbe esik egy hivatalnoktól, akinek esze ágában sincs elvenni őt. A megejtett lány szeretne abortuszt végeztetni úgy, hogy senki ne tudja meg, de az orvos így nem vállalja. Közben, párhuzamos montázs-szerkezetben, felváltva követjük hol az szülészt, amint egy modern klinikán, higiénikus körülmények között végez életmentő tisztítást békésen alvó páciensén, hol meg az iszonyú kínokban vergődő hősnőnket, akit házilag operál egy sarlatán asszony. A műtétet a lány nem éli túl. A film második, tisztán tudományos része egy felvilágosító előadás az abortusz veszélyeiről, jobban mondva a terhesség-megszakítás követendő gyakorlatáról, szakszerű eljárásairól rajzokkal és vázlatokkal illusztrálva. Persze akadnak lebilincselő képsorok itt is, például a császármetszés meglepően nyílt bemutatása. A filmet a 3Sat bemondónőjének rövid bevezető információja előzi meg, amelyben többek között elhangzik, hogy a téma kényes volta miatt az akkori svájci cenzúra csak szakember-közönségnek engedélyezte a film bemutatását. Mi következik mindebből? Először is az, hogy Eizenstein nem utasíthatta vissza a filmet azzal, hogy “csak némafilmre van pénz", hiszen a film hangos, zajos, zenél és beszél. Ráadásul köztudomású, hogy a szovjet filmes stáb éppen azért járta a világot, hogy megismerkedjen a különféle hangosfilm eljárásokkal és technikákkal! (A csapatban egy ideig velük tartott az akkori szovjet filmfőigazgató, az 1938-ban kivégzett Borisz Sumjackij is.) Akkor meg miért utasította vissza Eizenstein az alkalmat, hogy megrendezze élete első hangosfilm-gyakorlatát? És visszautasította-e egyáltalán? Nem tudom. Mindenesetre csodálatos fényképek őrzik Eizenstein látogatását a zürichi klinikán, ami bizonyítja, a rendezőt nagyon is érdekelte a téma. (Mint bolsevik propagandista, öntudattal konstatálhatta, hogyan kullog a “Nyugat" a Szovjetunió után, ahol elsőként a világon engedélyezték és “államosították" az abortuszt a “nők felszabadítása" jegyében.) Az igaz, hogy “eizensteini rendezésről" nehéz beszélni e film kapcsán. Hiányoznak belőle a rá oly jellemző vágások, az “attrakciós", az “intellektuális" és más efféle montázsjátékok. Bár azért akadnak látványos jelenetek, a német expresszionista kamarajáték hangulatában. Láthatóak szép, lírai beállítások, hatásos átmenetek. Néhányukban, nekem úgy tetszik, érezni azért Eizenstein keze nyomát... Van benne valami az ő “brutális realizmusából". Ennek konkrét bizonyításához azonban alaposabb elemzése volna szükség. Térjünk vissza inkább alapkérdésünkhöz, honnan a megrögzött vélemény, miszerint Eizenstein elutasította a felkérést egy némafilm elkészítésére? És most jön az igazi meglepetés. Az 1936-os orosz filmkatalógusban van egy fejezet: “Nyilvános bemutatásra engedélyezett külföldi filmek". Írd és mondd négy darab van belőle: Péter (Petyka), az osztrák Hermann Kosterlitz által Budapesten forgatott amerikai vígjáték, Gaál Franciskával a címszerepben, a híres francia film, a Párizsi háztetők alatt René Clairtől, Kertész Mihály amerikai Marwin Blake árulása, és... (a katalógusban az első helyen szereplő) Női baj - női boldogság: “Népszerű-tudományos film 5 felvonásban, 1300 méter, a külföldi Preasens-Film gyártmánya, 1934. Rendező és operatőr: E. Tissze. Csak szakmai köröknek engedélyezve, engedélyszám: 5956" Persze, az is érdekes, hogy milyen kevés külföldi filmet játszottak, de ez nem meglepő azok számára, akik ismerik a Szovjetunió történelmét. Azzal a nem kevésbé izgalmas kérdéssel se foglalkozzunk most, hogy lám, a négy film közül kettőnek igen erős magyar kötődése van. Témánk szempontjából elsőként az évszám “szúr szemet": vajon hogyan sikerülhetett Tissze operatőrnek “külföldi filmet" forgatnia 1934-ben, amikor már vagy két éve, hogy a hosszú amerikai-és európai turnéról visszatért hazájába? (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a már emlegetett 1986-os szovjet filmlexikonban a helyes évszám van feltüntetve, legfeljebb a “dokumentumfilm" műfaji meghatározáson vitatkozhatnánk, mert, mint látjuk, nem színtisztán az. A zürichi amatőrszínház művészei játszanak benne.) Még furcsább, hogy az 1936-os katalógus némafilmnek mondja a Női baj - női boldogságot, a hangosfilmeket ugyanis mind külön jelölik, ez pedig jelöletlen, a többi némafilmhez hasonlóan. Miért... Miért forgalmazták 1936-ban némában ezt az 1929-es hangosfilmet? Nem fogják kitalálni. A meghökkentő magyarázat kiolvasható ama bizonyos 1936-os katalógus rövid filmismertetéséből: “A dolgozó nők helyzete a kapitalista országokban az abortuszt tiltó törvény miatt (illegális abortuszok és halálos következményei). Az abortusz gyakorlata a Szovjetunió kórházi ellátásában (az orvosi segítség szükséges formái, amelyek maximális biztonságot garantálnak a nőknek)." Erről van hát szó! Vagyis, a “külföldi" film második részének helyszínét áttették a Szovjetunióba, és kiderült: az illegális abortuszok tragikus esetei - a kapitalista Nyugat átka, az ideális higiéniai körülmények - a szovjet egészségügy vívmánya! Ily módon a modern, jól felszerelt zürichi klinika átváltozott szovjet poliklinikává. Ezt elővarázsolni nem kívánt nagy montázs-bűvészetet, elég volt a hangot a német nyelvű szöveggel levenni, a német feliratokat tartalmazó képeket pedig kivágni. (Jurenyev professzor valószínűleg ezt a “szovjetizált" változatot ismerte - ezt őrzi a mai napig az Orosz Állami Filmarchívum -, ennek alapján vonta le következtetéseit.) Mindezek után csak egy kérdés maradt: ki hamisította meg Eizensteinék filmjét? Csak nem ők maguk??? Születésnapi Eizenstein-összesünkben, most először Magyarországon, levetítjük az Örökmozgóban a szovjet változatot és az eredeti svájcit is. |
 Eizenstein és Tissze forgatás közben 104 KByte | |
 Eizenstein és Tissze forgatás közben 89 KByte | |
 Eizenstein és Tissze forgatás közben 121 KByte | |
 Szergej Eizenstein 101 KByte | |
 Női baj - női boldogság, 1929 82 KByte | |
 Szergej Eizenstein: Rettegett Iván 69 KByte | |
 Szergej Eizenstein: Rettegett Iván 70 KByte | |
 Szergej Eizenstein: Rettegett Iván 73 KByte |
