 62 KByte |
Drága jó nagymamám mesélte még, hogy a húszas évek elején, a pótérettségijére készülve élte át első igazán nagy moziélményét. A film, amelyet a szigorú szülői tiltás ellenére, bátyja, Józsi bácsi által “gardírozva” egy körúti moziban volt szerencséje suttyomban megnézni, egy magyar film volt, ezzel a rideg címmel: Lengyelvér. Bevallom, amikor már töpörödött öreganyóként mesélt erről az életre szóló élményéről, a furcsa hangzású cím nekem semmit sem mondott. De még a főszereplő “Petrovics Szveti” neve sem, akiről nagymamám azt is elmesélte, hogy évekig volt belé reménytelenül szerelmes. Meglehetősen bambán nézhettem rá míg mesélt, hiszen el sem tudtam képzelni, hogy a hangtalanul pergő képsorok, a némán tátogó emberek miként lehetnek ekkora hatással egy emberre... Láthatatlan örökség Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy szinte minden mai ember számára a némafilm egyet jelent a klasszikus amerikai burleszkekkel, Chaplinnel, jó esetben a Patyomkin páncélossal és néhány korai német remekművel. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa! Jó tíz esztendővel ezelőtt, amikor a Filmintézetben először kezdtek komolyabban foglalkozni a némafilmek restaurálásával - kiváltképpen az addig szinte teljesen mostohán kezelt magyar filmtermés megmentésével -, magam is megdöbbentem, hogy az a kis törmelék, ami ránk, az utókorra maradt, mekkora építményt sejtet. A vetítéssorozat után valósággal a hideg rázott, amikor az 1962-ben kiadott hatkötetes filmográfiát lapozgatva az egykori némafilmek címei között tallóztam... Századunk, egymás közt is tolakodó kultúráinak szégyene, hogy ma már képtelenség tökéletesen feltárni egy nemzet némafilmkultúráját, bármilyen országban próbálkozzanak is ezzel a nehéz feladattal! Mi, magyarok például sosem fogjuk megtudni, hogy pontosan hány játékfilmünk is készült a század első harminc esztendejében. Mint ahogyan talán már látni sem fogjuk néhány egykori filmsikerünket, mondjuk a Liliomfi első filmváltozatát, a tízes évek emblematikus ponyváját, a Mesék az írógépről címűt, (Szomaházy regényéből Korda Sándor készített filmet 1916-ban), vagy nagymamám kedvencét, a kétrészes Lengyelvért, Petrovics Szvetivel... Egy stílus pusztulása Vajon ki gondolná, hogy a Hősök terén majd’ száz esztendeje halálos nyugalommal szemlélődő Gábriel arkangyal nagyobb biztonságban volt századunk viharai során, mint az a többszáz némafilm, amit a szecesszió és az art deco korában készítettek? Kertészék, Kordáék és a többiek talán álmukban sem gondolták volna, hogy első filmjeik pusztulását elsősorban a hasznavehetetlenség fogja okozni. Hiszen a hangosfilm, megszületésével és elterjedésével nem csupán kiszorította némaságra ítélt édestestvérét, hanem alapvetően más technikai követelményeivel jóformán lehetetlenné is tette azok vetítését. Ez idő tájt, vagyis a harmincas évek elején az állástalan tapőrök és mozizenészek legalább annyira mindennapos figurák voltak a világ nagyvárosaiban, mint az élelmes vállalkozók, akik szinte azon melegében felvásárolták a filmkölcsönzőktől a néma kópiákat, hogy a filmnyersanyagot újra felhasználva cipőfűzőt, fogkefét és más prózai termékeket készítsenek a konzervált művészetből. Az elégedett hulladékhasznosítókon kívül boldognak mondhatták magukat azok a művészek is, akiknek sikerült gyorsan átmenekülniük a hangosfilm ladikjára. Így a szomorú történet egy-kettőre véget is ért, hiszen már az első vulkánkitörés-szerű hangosfilmsikerek úgy betemették a némafilm korszakát, mint egykor Pompeit a Vezúv... Filmek feltámadása Az idén, már 27-dik alkalommal tartották meg a világ legkiválóbb filmrégészei a némakorszak legnagyobb és leginkább figyelemre méltó alkotásainak második premierjét, a világ filmarchívumainak fesztiválját, amelyen az egykori némafilmek eredeti fényükben és pompájukban tündökölhettek több évtizedes Csipkerózsika-álmukból felébresztve. Ez alkalommal az egyik legrégibb olaszországi kultúrközpont, Bologna adott otthont a nemzetközi találkozónak, amelyen számos nemzet filmrestaurátora büszkélkedhetett el gondos és lelkiismeretes munkájával egymás és a régi filmek iránt érdeklődő bolognaiak előtt. Az utcasarkokon látható plakátok, a harminckét oldalas, kétnyelvű programfüzet és a reggeltől estig tartó ingyenes vetítések lehetővé tették ugyanis, hogy a város lakói is részt vehessenek a fesztiválon. A központ egyik sikátorában található Fulgor mozi süppedős foteljeit minden reggel kilenckor elfoglalták a filmbarátok, s az egy órás ebédszünettől eltekintve akár este kilencig ülhettek a hűvös nézőtéren, hogy onnan még átszaladhassanak a főtér másik oldalára, a híres bolognai egyetemnek évszázadokon át otthont adó Cortile dell’Archiginnasio patinás épületébe, illetve annak reneszánsz udvarára, ahol filmélményekkel tarkított napjukat megkoronázhatták a fesztivál legfantasztikusabb csemegéivel. A rendezvénytől némiképp függetlenítve a város főterén, fél évezredes épületek szuggesztív gyűrűjében is folytak vetítések, amelyek valóban városnyi embertömeget vonzottak oda. Stílushűség Néhány ismerősen hangzó filmcím és egykori sztár neve mellett a filmelőadások legnagyobb vonzereje a korhű előadásmód volt. Gian Luca Farinelli, a fesztivál egyik fő szervezője különösen ügyelt, hogy a filmeket az eredeti felvételi sebességgel vetítsék, ez ugyanis nagyon fontos szerepet játszik az eredeti dramaturgia feltámasztásánál. A hangosfilm elterjedésekor nemzetközi egyezményben szabályozták a film lejátszási sebességét, ezért az egyenletes hangvisszaadás érdekében azóta világszerte másodpercenként 24 képkockát pergetnek a vetítőgépek. A Fulgor csodamasinái természetesen kivételek, sajnos sem ezekkel, sem kezelőivel nem sikerült megismerkednem a hihetetlenül nagy forgalom miatt. A fesztivál technikai főnökét azonban néhány percre el tudtam csípni, így kifaggattam néhány trükkről, amelynek gyakorlati lebonyolításán már napok óta törtem a fejem. Szilárd meggyőződésem volt például, hogy az 1927-es Fekete szirén kópiájának szélére számítógépes CD-t vezérlő kódot exponáltak, hogy adott időben tudják megszólaltatni az eredeti zenei betétszámokat: a film női főszereplőjének, Josephine Bakernek korabeli hanglemezeit. Kiderült, hogy nagyot tévedtem: szó sem volt computerről és CD-ről! Egyszerű VHS videóról játszották be a filmhez az eredeti zenei betéteket, csakúgy, mint A bagdadi tolvaj esetében, amit 140 percen keresztül kerek 20 kockás másodpercenkénti képsebességgel vetítettek le. Ennél valamivel gyorsabban pergett a vetítőgépen a Szépségdíj című francia film, amelynek rendezője Augusto Genina 1913-tól negyven éven át folyamatosan készítette alkotásait. Ebbe a hangosfilm hajnalán született némafilmjébe ő is beillesztett egy dalbetétet, amelyet az art deco- (magyarul bubi)frizurás Luise Brooks a film végén énekelt el, a legnagyobb megdöbbenésünkre. A szépségdíjjal szinte egy időben hangosították meg Párizsban a néhány évvel korábban forgatott Káin és Artyom című szovjet filmdrámát, amelyet még restaurálás alatti, félkész állapotában láthatott a Cortile dell’Archiginnasio közönsége. Mivel az “Il Cinema Ritrovato”, vagyis “Az újra felfedezett mozi” fesztiváljának rendezői minden tekintetben az eredetiségre törekedtek, ez alkalommal is az első, néma változatot vetítették le. Zenei kísérete fantasztikusan jól illeszkedett a Volga-menti kisváros polgárainak megrázó történetébe. A néhol népi orosz, néhol klezmer-ízű muzsika egy holland trió tehetségét dicséri, maguk a zenészek írták a partitúrát és a zenekíséretről is maguk gondoskodtak. Hegedű, tangóharmonika és dob együttese festette alá a naturalista a filmet, amelynek rendezője szemmel láthatóan sokat tanult Eizensteintől és Dziga Vertovtól. A sokáig külföldi filmek cenzurális átvágásával foglalkozó Pavel Petrov-Bitov témaválasztása figyelemre méltó, hiszen történetének pozitív hőse egy egyszerű zsidó cipész, akit a filmben egyébként egy Gál Emil nevű színész keltett életre. De még ennél is érdekesebb az, hogy a Cseka rettegett “filmcenzoraként” ismert Petrov-Bitov munkája sem úszta meg a cenzúrát. A film feliratait idegen nyelvre átültető nyugat-európai cégek ugyanis csínján bántak az eredeti szöveggel, és több helyen alaposan megváltoztatták. Ehhez hasonló, egykori cenzori tevékenységeket egyébként a fesztivál külön vetítéseken is bemutatott. Levetítették például a híres Ködös utak egyik tekercsét, amelyet a különböző történelmi korokban más-más szöveggel szinkronizáltak, vagy egyszerűen durván kivágtak belőle egy-egy jelenetet. Külön egy órás összeállítást készítettek a fesztiválszervezők azokból a cenzúrázott filmrészletekből is, amelyeket az elmúlt évtizedekben Olaszországban egyházi, vagy politikai nyomásra vágtak ki a játékfilmekből. Hangok és színek Aki kíváncsi a napjainkban újra megszülető némafilm-kultúrára, annak feltétlenül érdemes megjegyeznie egy másik nevet is: Antonio Coppoláét. Csodálatos partitúráival és zongorajátékával ő tette teljessé a filmek dramaturgiáját, s juttatta el ezzel a közönséghez az alkotók mondanivalóját. Rajta kívül természetesen még számos muzsikus és zenész is közreműködött, azonban a legtöbbet ennek a római komponistának és soktagú zenekarának köszönhet a fesztivál és az ámuldozó közönség. Ne felejtsük el azonban, hogy közös munkájuk mit sem ért volna, ha a restaurátorok és filmtechnikusok hada nem dolgozott volna olyan lelkesen és fáradhatatlanul a hónapokig tartó felújításokon és a végterméken: a fesztiváli kópiákon. Német, olasz, angol, francia, holland, belga, cseh és ki tudja még hány nemzet archívumának ismeretlen szakemberei küzdöttek meg az egykori sikerfilmek mai sikeréért. Szinte valamennyi kópián látszott, hogy a felkutatott roncsokból néhol kockánként állították össze újraalkotói azt a filmszalagot, amelyről óvatosan elkészítették a negatív másolatot. Ez sem lehetett könnyű feladat, hiszen olyan speciális fénytörésű folyadékban másolták át, amely igaz, hogy a filmnek jót tesz és a karcok nagy részét láthatatlanná teszi, de az egészségre nagyon ártalmas! A nemzetközi összefogással, több ország archívumainak restaurátor-műhelyeiben és laboratóriumaiban készült felújításoknál külön odafigyeltek az eredeti filmszalag vegyi úton történő “effekt-színezésére”, az úgynevezett “virázs” átmentésére is, melynek lényege, hogy egy-egy jelenet során egy szín dominál. Ezekből a színező eljárásokból a maguk idején többfélét is kifejlesztettek, külön vegyszerrel tudták például megfesteni és árnyalni a sötét részeket, külön anilines fürdőbe merítéssel pedig a kép fehér és világos részeit. Ez utóbbi egyébként nem csupán a dramaturgiai hatást fokozta, de csökkentette a vetítés során előforduló kellemetlen villogásokat is. A két eljárást annak idején természetesen egyszerre is tudták alkalmazni, s ezzel számunkra is egészen elképesztő hatásokat értek el. A fesztivál legérdekesebb darabjai azok a korai filmtekercsek voltak, amelyeken a harmadik színezési eljárást, az úgynevezett “patronos színezést” alkalmazták elődeink. Ez a szakmában legritkábban alkalmazott műveletek egyike volt, mivel a képet többféle festék és vegyszer segítségével voltaképpen kiszínezték. A sziszifuszi munkához külön sablon-filmszalagokat készítettek, ezeknek minden egyes kockáján kivágták azokat a részeket, amelyeket egyszínűre akartak festeni. Az így született szalagokat a fekete-fehér pozitív filmre ráfektetve olyan festőmasinákon bocsátották keresztül, amelyek csak a megfestendő felületeket színezték ki. Színorgiáról persze szó sem lehetett, hiszen minden szín kedvéért külön sablonfilmet, azaz patront kellett készíteni. Elképesztő munka lehetett! Még Wolfram Elemér, a híres filmtudor is ezt írta erről az eljárásról a húszas évek végén született tanulmányában: “Nyilvánvaló, hogy ezen eljárás végtelen hosszadalmas, a legnagyobb elővigyázat mellett is kevésbé pontos, továbbá nagyfokú anyagpazarló volta miatt nem nagy népszerűségnek örvend.” A némafilmek látványát jelentősen
befolyásoló színezési eljárások mindegyikével
találkozhattunk a fesztivál során, s Wolfram Elemért
igazolandó, mi is megállapíthattuk, hogy a virázs
népszerűsége mellett szinte eltörpült a patronos
színezésé, amely valóban pontatlannak bizonyult azon a
rövidke francia revüfilmen is, amelyben a fürgelábú
Josephine Baker világszerte bálványozott idomai minduntalan
kivillantak a barna festék alól. Más filmek esetében, ahol
csak a virázs jutott szerephez, gyönyörűen tündököltek ma
is az élénk színek a néma-korszak színezési törvényeinek
megfelelően: “szobát: világosbarna sepiával, napsütéses
tájat: aranysárga naranccsal, lámpafényt: sötét naranccsal,
tüzet: erős arany-vörössel, tengert, holdfényes esti képet,
havasi tájat: ferricián kékkel” (Wolfram Elemér: A
filmdráma fejlődése, művészete, jövője, Légrády
testvérek kiadása, húszas évek).
Egy “igazi” férfi élete A fesztivál többéves hagyományát követve ez alkalommal is láthattuk egy-egy művész restaurált életművét. Retrospektív vetítésről természetesen szó sem lehetett, hiszen Douglas Fairbanks és Stefano Pittaluga filmes munkássága ma már sajnos nem dokumentálható a teljesség igényével. Egy-két kivétellel fennmaradtak ugyan filmjeik, néhány munkájuk azonban ma már nincsen élvezhető állapotban. Ennek persze az ellenkezője is igaz: Doug (ez volt Fairbanks beceneve a hollywoodi filmvilágban) alkotásai közül egynek, az 1929-ben készült A vasálarcosnak még a “muszterei” is fennmaradtak. Ezekből, a részint sikertelenül végződött felvételekből, amelyeket a filmgyár archívuma megőrzött, szintén láthattunk egy csokorra valót. A különböző szögekből felvett jeleneteken látható volt, hogy az akkor már 45 éves Fairbanks nem képes első próbálkozásra megoldani azokat a “kunsztokat”, amelyek ennek és korábbi filmjeinek is vázát alkották. A vasálarcost forgatva egészen biztosan ő is tisztában volt azzal, hogy kezd kiöregedni korábbi szerepköréből. Talán ezért is kanyarította úgy a történetet a forgatókönyv megírásakor, hogy a végén ő is meghaljon. Ez volt az első ilyen filmje, éppen ezért Fairbanks önmagáról, halandó mivoltáról alkotott véleményeként is felfogható. A vasálarcos egyébként 1954-ben érte meg első ízben a feltámadást, amikor az eredeti változatot kissé átalakították: jeleneteit néhol megkurtították, és (horribile dictu!) kiegészítették Fairbanks 1921-ben forgatott A három muskétás című filmjének néhány snittjével. Ennek a változatnak készültekor Doug alighanem forgott a sírjában. Fia azonban nem tiltakozott a durva amerikai “ízű” beavatkozás láttán, sőt hangját kölcsönözve szinkronizálta édesapját a film elején látható prológusban, amelyet az 1929-es ősbemutatón még az öreg Fairbanks hangja kísért viaszlemezről. Az “acélpenge-testű hős”, ahogyan korának kritikusai nevezték Fairbanks-et, világszerte bálványozott kedvenc volt a húszas években. Feleségével, Mary Pickforddal még a Szovjetunióba is eljutottak, s egy ottani komikussal filmet is forgattak. Karrierjének voltaképpen a hangosfilm vetett véget, jóllehet, akkor már inkább producerként ismerte őt a világ. Griffith és Chaplin társaságában ugyanis ő vetette meg az alapját a ma is működő United Artists filmgyárnak, amely jelentős szerepet játszott az amerikai filmipar fejlődésében. Fairbanks mégis a filmszerepeinek köszönhetően lett halhatatlan, hiszen ő volt az első színész, aki dublőr nélkül, maga játszotta el hajmeresztő mutatványait a kamera előtt. Most lepergetett életművében szinte megszámlálhatatlan az életveszélyes helyzet, s bennük csak minimális a filmtrükkök nyújtotta segítség. Számos nagy filmjét időrendben nézve jól látható színészi talentumának fejlődése is és az a szomorú tény is, hogy filmjei jóformán egyébről sem szólnak, mint különféle halálugrásokról. Talán épp ennek és a nemzetközi elismerésért folytatott küzdelmének köszönhető, hogy a Robin Hooddal az élen filmre vitte szinte valamennyi közismert regényt, amelyben lehetőleg ötpercenként vívhatott vagy menekülhetett seregnyi üldözője elől. Első önálló filmje 1915-ben készült és A bárány címet viseli. Jóformán élvezhetetlen a bárgyú történet miatt, s ez alól sajnos nem kivétel az a néhány korai filmje sem, amelyek szintén szerepeltek életmű-sorozatában. Mai véleményünk persze mit sem változtat az akkori valóságon: Douglas Fairbanks senior igenis sztár volt a maga idejében. Filmjeire a világ minden mozijában tódultak az emberek, az élelmes házimozi-cégek pedig még azon melegében gondosan kivágták belőlük a lényegtelennek ítélt lírai jeleneteket, hogy az így “született” ős-akciófilmeket 9 és fél milliméteres házimozi-méretben árusíthassák a trafikokban. Doug minden bizonnyal még ezen is keresett valamicskét, bár nemigen volt rá szüksége, hiszen volt annyi pénze, hogy 1920-ban feleségét egy hollywoodi palotával lephesse meg. Mary persze kihasználta a lehetőséget, óriási vendégségeket rendezett a 22 szobás épületben, amelynek harmincméteres úszómedencéjében olyan nagyságok lubickolhattak együtt, mint Anna Pavlova, Chaplin, Chevalier, Valentino és még ki tudja, ki mindenki. Messze földön híres társadalmi életüket szerencsére filmen is megörökíthették, így júliusban a bolognai Fairbanks-életmű bemutatót néhány régi amatőrfilm is színesíthette. Fairbanks legszínesebb filmje tagadhatatlanul az 1924-ben készült A bagdadi tolvaj volt, amelyet annak idején ugyan fekete-fehérben mutattak be, felújítói mégis a virazsirozást imitáló, színezett formában készítették el az új kópiát. Jó okuk volt erre, hiszen a több mint kétórás film cselekménygazdagsága és eredeti zenéje megkívánta ezt a kegyes csalást. A rendező és a forgatókönyvet álnéven jegyző Fairbanks hihetetlen tömegeket mozgatott a gigantikus díszletekben, amelyekhez hasonlót azóta talán csak a Walt Disney Pictures produkált - rajzfilmen. Bolognában bemutatott életmű-sorozatát utolsó filmje, a Don Juan magánélete című Korda Sándor produkció zárta. Kissé már őszen, pocakosan láthattuk viszont benne a világhírű filmatlétát, akinek ez alkalommal végre a hangját is hallhattuk, hiszen ez a film már 1934-ben készült, Angliában. Hiába volt sikere Don Juanként, nem tudta elviselni, hogy kiöregedett a hősszerelmes szerepkörből. Magányosan és csalódottan járta a világot, hiszen magánélete csődbe jutott: elvált Marytől és ez anyagilag is kissé megrendítette. Bánatára azonban hamar gyógyulást talált egy londoni szépasszonynál, aki rendszeresen elkísérte Amerikába és világkörüli útjaira, így például Budapestre is. Munkakedve is feltámadni látszott: 1939 januárjában bejelentette, hogy két és félmilliós nemzetközi tőkével új filmgyárat alapít, amely a következő évben egyszerre három filmet is készít. Ezek közül az egyik A vasálarcos hangos változata lett volna... A következő esztendőt azonban már nem érhette meg: szívroham végzett vele 1939 decemberében. Pittaluga-parádé Ha Douglas Fairbanks Bolognában látott filmjeiről teljes képet akarunk adni, meg kell említenünk egy háromperces riportfilmet is, amelyet 1931-ben készítettek Rómában. Megilletődött embereket és egy fekete autót látunk, amelyből Fairbanks száll ki. Egy suta hangosító fiú azonnal odapattan és mikrofonját a világhírű filmember arca elé tartja. A jelenlévők visszafogottan ünneplik nagynevű kollégájukat, s amikor az megszólal, kiderül, hogy miért is a visszafogottság. A “Fairbanks látogatása a Cines-Pittaluga telepen” című, egyik első hangos olasz híradóesemény szomorú hangulatának oka Stefano Pittaluga halála. A furcsa nevű ember munkásságáról nem
sokat ír a magyar nyelvű szakirodalom. Az olasz viszont annál
többet, mivel Pittaluga személyében még ma is az olasz film
újjáélesztőjét tisztelik. Mint annyi európai államban, ott
is jelentősen visszaesett a filmipar az első világháborút
követő években. Pittaluga volt az, aki a húszas évek
közepétől szívós és kitartó munkával újjászervezte a
nagy múltú olasz filmgyártást, később pedig, a harmincas
évek elején ugyancsak ő indította meg Olaszországban az
első hangosfilm felvételeket. A “Filmkirályként”
becézett ambiciózus üzletember emlékének az idei bolognai
fesztiválon is szenteltek néhány percet: olyan
dokumentumfilmeket vetítettek le, amelyek a hangosfilmezés
hőskorában az általa alapított gyártelepen készültek, vagy
nagyszabású fasiszta nagygyűléseket és más korabeli
aktualitásokat mutattak be.
Egyik ámulatból a másikba... Conrad Veidtnek is számos, nagysikerű némafilmjét újították fel az elmúlt években, mégsem szerepelt külön sorozatként a programban, bár megérdemelte volna. Szuggesztív egyénisége különösen a néma korszakban hatott újdonságként a filmvásznon. Ezerarcú színészként tartották számon, akiről köztudott volt a maga idején, hogy játékstílusának sem rendező, sem producer nem szabhat határokat. Ebbéli képessége különösen a fesztivál első napján bemutatott A Schellenberg testvérek című drámában vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hiszen az 1926-os filmben mindjárt kettős szerepben láthattuk. Az általa megformált két figura annyira homlokegyenest különböző egyéniség volt, hogy aki lekésett a film főcíméről, talán nem is vette észre, hogy az igazságot képviselő idősebb, józan és mértéktartó testvért ugyanaz a színész kelti életre, mint a fiatalabb, kapzsi és élveteg Schellenberg-fiút. “Conny” (őt ezzel a becenévvel illette a filmvilág) egészen fiatalon, mindössze húsz esztendősen lépett először a Deutsches Theater nagy múltú deszkáira, ahol a világhírű Max Reinhardt igazgatta első lépéseit. Kezdeti sikereit Shakespeare, Szophoklész, Pirandello és Schiller drámáinak kisebb szerepeiben, valamint száz márkás gázsiját azonban nem sokáig élvezhette, mivel a következő évben kitört világháború a frontra szólította. Ezután évekig a tilsiti és libaui frontszínházakban szórakoztatta a német katonákat fokozatosan fejlődő játékával, amelyet 1917-től kezdve filmen is kamatoztathatott. A békekötéskor már híres berlini színész volt, jobbnál jobb film- és színpadi szerződésekkel ostromolták a rendezők, akik azt is tudták róla, hogy a frontszínházi három év, a mindennapi fellépések rutinos színésszé képezték, és így kollégái közül ő a legterhelhetőbb és legmegbízhatóbb színész. Sikert sikerre halmozott, s mivel egyénisége és játékstílusa annyira eltért az akkor divatos filmstílusoktól, mindenütt odafigyeltek rá. Berlin legfoglalkoztatottabb színésze lett, annyira hogy egy napon úgy döntött: a színpadot elhagyja a film kedvéért. Kritikusai már akkor megállapították róla: “a Dr. Caligariban adott alakítása jelentős állomása az egész modern filmjátszásnak.” A húszas évek elején már nem csak Berlinben vállat szerepeket, hanem egy-egy film kedvéért átrándult Párizsba, Stockholmba, Bécsbe is. 1926 februárjában, az akkor még csak két éve működő Magyar Híradó operatőrei Budapesten is megörökítették a világhírű német színészt, amint szavalóestjére érkezik fővárosunkba. Még ugyanabban az évben elkészítette A prágai diák általa híressé vált második filmváltozatát, majd áthajózott Amerikába, ahol például A nevető emberben is játszott. A bolognai fesztiválszervezők ennek a filmnek a vetítését különös figyelemmel készítették elő. A város főterén, a Piazza Maggiorén kifeszített óriásvászon alatt a Franciaországból odatoborzott zenekar már jóval sötétedés előtt javában hangolt, amikor a civil lakosság és az odasereglett turisták kezdték elfoglalni helyeiket a rögtönzött nézőtéren. Az olasz, francia és amerikai közreműködéssel restaurált filmhez Gabriel Thibaudeau szerzett csodálatos, 18. századot idéző muzsikát, hangfoszlányai már jóval az előadás előtt betöltötték a reneszánsz teret. Tíz órakor hatalmas tapsvihar köszöntötte a műsorközlőt, aki néhány műhelytitkot árult el a film restaurálásáról. Így tudtuk meg, hogy a közelmúltban elkészült kópia voltaképpen a film Európában forgalmazott változata, amely pontosan 92 méterrel rövidebb, mint az eredeti, amerikai verzió. A 3010 méteres film, 22 képkockás másodpercenkénti vetítéssel így is majdnem két óráig tartott. Victor Hugo világhírű regénye, A nevető ember olyan nagy könyvsikernek számított a húszas években, hogy címével többször is találkozhatunk a filmtörténetben, ráadásul nem egy esetben magyar színészek közreműködésével! A Piazza Maggiorén látott változatot 1928-ban nálunk, az Omnia, a Capitol és a Forum mozi is műsorára tűzte, így a korabeli kritikákból tudhatjuk, hogy a filmet és Conrad Veidt játékát a hazai műértő közönség is igen nagyra értékelte. Egy évvel később készült filmjei közül Az utolsó előadás című misztikus dráma szerepelt még a fesztivál programjában. Főcíme két meglepetést is tartogatott számunkra. Az egyik a rendező, Fejős Pál neve volt, a másik, a két háború közötti magyar hangosfilmekből ismert Pártos Gusztávé, ő alakította a színigazgatót az artisták világában játszódó filmben. “Conny” ezúttal is a főszerepet játszotta, ekkor azonban már egyetlen filmjével sem tudta túlszárnyalni korábbi sikereit. A közönség megszokta már, hogy a hősfiguráktól az intrikusig a férfitípusok egész sorát kelti életre kosztümben és modern köntösben egyaránt. Sokat emlegetett mozgása sem hozta már lázba a nézőket, akik számára járása fogalommá vált. Európából kivándorolt színésztársaihoz hasonlóan ő is Amerikában halt meg 1943-ban. Örök sikerek Conrad Veidt neve szerencsére olyan sűrűn szerepelt a fesztivál programjában, hogy Az utolsó előadást közvetlenül a színész első hangosfilmje követte, amelyet Németországba visszatérve forgatott még ugyanabban az évben, 1929-ben. Igaz, hogy Az asszony nélküli ország címet viselő, meglehetősen furcsa témájú és hangvételű drámának csak csekély részét vették fel hangos kamerával, mégis az akkori idők szokásához híven, megfelelő zenekísérettel az egész filmet utólag meghangosították. A korabeli kritikák is kiemelik, hogy a művelet nem sikerült tökéletesen, mert a zenekíséret hangereje meglehetősen elnyomja a dialógusokat. A film, amelynek kocsmai jelenetében váratlanul Huszár Pufi joviális alakja is felbukkan, nem zavaróan ugyan, de hiányos. A vetítést megelőző kommentárból megtudhattuk, hogy a film néhány tekercse elveszett a háború viharában, mégsem éreztük magunkat becsapva, hiszen a történet így is tökéletesen érthető. S ez számunkra is megnyugtató, hiszen a Magyar Filmintézet szintén őriz archívumában jó néhány olyan háború előtti magyar filmet, amely tökéletesen élvezhető, bár egyes részletek, néha jelenetek hiányoznak a kópiákból. Szintén nagy sikerrel játszották mozijaink a húszas évek elején a Panoptikum című német filmet, melyet az újságok annak idején ilyen egyszerűen reklámoztak: “Nem kisebb színésztrió kezében nyugszik a három főszerep, mint Emil Jannings, Conrad Veidt és Werner Krausséban, s ez már maga is biztosíték, hogy ez a film a legművészibb eszközökkel készült.” (Színházi Élet, 1928.) Azonban nem csupán ők és az expresszionista eszközökkel dolgozó rendezők, Paul Leni és Leo Birinski tettek meg mindent a film sikeréért, hanem a hetvenöt évvel későbbi restaurátorok is, akiknek több romos állapotú kópiából sikerült az egykori teljes filmet és annak valamennyi virazsirozott színét eredeti pompájában megőrizniük. Fontos dramaturgiai szerepet kapott ugyanis a színezés, hiszen három különböző stílusú történetet láthattunk egy keretbe ágyazva: egy fiatal költő álmodja meg a vásári bódéban kiállított három viaszfigura élettörténetét. Így kel életre egyetlen filmben Harun al Rasid bagdadi kalifa keleti meséje, Rettegett Iván korának könyörtelen és tragédiába torkolló drámája és Hasfelmetsző Jack modern, kommersz krimitörténete. A Panoptikum Bolognában látott kópiáját nem a háború és a sok hányadtatás, hanem a gazdasági világválság kurtította meg. Az 1923-as filmtervet anyagi okok miatt nem sikerült az alkotóknak tökéletesen megvalósítaniuk. Ezért nem kerülhetett bele a végleges változatba a film elején is látható negyedik viaszfigura, Rinaldo Rinaldini, a haramiák kapitányának epizódja, és ezért nem teljes a harmadik történet, Hasfelmetsző Jack rémálomszerű drámája sem. Az utóbbit a rendezők elnagyoltan és a két másik történethez mérten csak meglehetősen röviden tudták megoldani. A Panoptikum költőjét játszó Wilhelm Dieterlét jóformán egyik kritika sem említi, pedig ő is a Reinhardt-iskolában nőtt világhírű színésszé és rendezővé. Néhány évvel később forgatott X abbé titka című misztikus bűnügyi filmjét, (maga játszotta a címszerepet is!) szintén láthattuk a bolognai Archimedia fesztiválon. Nem hagyott olyan mély nyomot bennünk, mint a világhírű Schatten, vagyis az Árnyak, amelynek, a lehetőségekhez mérten tökéletesen restaurált kópiája első ízben került közönség elé. Az Árnyak virazsirozását is elejétől végéig átmentették, így a színeket megközelítően olyannak láthattuk, mint az 1923-as premier közönsége. Magát a filmet azonban nem, mivel a rendező, Arthur Robison eredetileg semmiféle magyarázó főcímfeliratot nem mellékelt művéhez. Merész, expresszionista döntését egy szaklapban így indokolta: “A címnélküli film az én ötletem, mert én a címet idegen testnek érzem a filmen, amely csak arra szolgál, hogy megmagyarázza a nézőnek, mit akar az alkotó látványaival bemutatni.” (Die Weltbühne) Nem tudni, milyen érzelmeket válthatott ki a korabeli közönségből a cím nélkül bemutatott film, a forgalmazó sem lehetett túl elégedett az eléje dobott történettel, ha már 1928-ban, egy felújítás során meglehetősen frappáns, árnyjátékokkal és más trükkökkel készült főcímet ragasztott a film elejére, melynek meseszövése továbbra is közbenső feliratok nélkül, a fantasztikusan karakteres és meghökkentően játszó színészekre volt bízva. Még ugyanabban az évben készítette Karl Grune németországi pályafutásának egyik legnaturalisztikusabb drámáját, amely nálunk Robbanás címen vált ismertté. Az eredetileg Sújtólég címmel bemutatott szerelmi tragédia a bányászok életébe enged bepillantást, sok helyütt igen érdekes, föld alatti felvételekkel gazdagítva. Az egyes források szerint Losoncon született - később német, angol filmek készítője - rendező hetedik filmje volt ez, amelyben az akkori idők igényeinek megfelelően különös figyelmet szentelt az élénk és az érzelmeket jól kifejező utólagos színezésnek. Igényessége odáig terjedt, hogy felváltva használta mindkét féle virazsirozási eljárást, s így még inkább sikerült elkülönítenie a bányában és a föld felszínén játszódó jeleneteket. Néhány esetben ráadásul a kézi színezést is előszeretettel alkalmazta, asszisztensei kockánként festették a színt a kép egyes, általa fontosnak ítélt részleteire. Életre szóló élmény Ugyanilyen vegyes színezési eljárást alkalmaztak a fesztivál legérdekesebb és legnagyszerűbb filmjének, a Pompei utolsó napjai című kétrészes történelmi drámának rendezői is, akik 1926-ban forgatott filmjükkel a tízes évek világszínvonalú olasz filmgyártását is megpróbálták felülmúlni. A közel két és fél órás filmet Antonio Coppola partitúrája, valamint a vezénylete alatt muzsikáló umbriai szimfonikus nagyzenekar tették emlékezetessé. A legnagyobb elismerés azonban a restaurátorokat illeti, akik emberfeletti erőfeszítéssel dolgoztak a kópia elkészítésén. Precízen, lelkiismeretesen restaurálták a film minden egyes kockáját, még az ötven százalékban sérült kockákról sem mondtak le. Az archív filmhez szokott nézők bizonyára észrevették, hogy a felújított változatot ebben az esetben is több régi, helyenként ugyancsak megviselt kópiából állították össze. A végleges változat elkészítésénél gondosan arra törekedtek, hogy az a lehető legteljesebb legyen. Akkor is kiegészítettek egy-egy képsort, ha a rendelkezésre álló filmanyag kétféle volt, az egyik maszkos színezésű (polikróm), a másik pedig virazsirozott (monokróm). Figyelmük még a képek közötti magyarázó feliratok eredetiségére is kiterjedt. Olyannyira, hogy ha egy-egy feliratból csak néhány kocka maradt meg, annak restaurálására nem az egyszerűbb, “kimerevítő” eljárást alkalmazták, hanem a megmaradt néhány kockát másolták le annyi példányban, amennyi az adott felirat olvashatóságához elegendő. Így sikerült elkerülniük a kimerevítéssel együtt járó kellemetlen hatást, amikor a nézőnek az az érzése támad, hogy megállt a képkocka a vetítőgép kapujában és mindjárt meggyullad... A Pompei utolsó napjai láttán csak azok csodálkoztak az olasz némafilm rendezők nagyvonalúságán, akik sosem hallottak még az olasz filmtörténet hatalmas történelmi tablóiról, amelyek java még a tízes évek derekán készült. Ezekről az ókori vagy középkori, több ezer statisztát mozgató látványos drámákról azóta könyvtárnyi irodalom született, melynek tanúsága szerint a gigantikus, műkő díszletekben felvett olasz tömegjeleneteket gyakran még az amerikai filmesek is szájtátva nézték. Az olasz filmgyártás első korszakában, melynek hirtelen fellendülésére és hihetetlen sikereire megdöbbentő hanyatlás következett, olyan filmek születtek, mint a Pompei utolsó napjainak első, 1913-ban készült változata, vagy az ugyancsak római korban játszódó, 1912 és 1914 között forgatott Cabíria. Igényesen elkészített díszletek, nagyszabású kivitelezés, látványos tájfelvételek és mozgalmas tömegjelenetek jellemezték e kor filmjeit. Elég csak a címűket felsorolni, máris el tudjuk képzelni, milyen óriási szenzációnak számíthatott a maga korában: a Quo Vadis?, A megszabadított Jeruzsálem, a Spartacus, a Trója eleste, az Antonius és Kleopátra, a Julius César összeesküvése, a Néró és Agrippina, A karthágói rabszolga... Az ókori témákon kívül a filmírók -
köztük az olaszok egyik leghíresebb költőjének, Gabriele
d’Annunziónak nevével is találkozhatunk - természetesen
más korokban játszódó műveket és nagy témákat is filmre
vittek ezekben az években, elkészítették a Siegfriedet,
a Giocondát, a Parsifalt és a Krisztust
is.
A bolognai Cortile dell’Archiginnasio
épületének több évszázados udvarában este tízkor került
sor az 1926-os Pompei-film vetítésére, amely számunkra,
magyarok számára még külön meglepetést is tartogatott.
Férfi főszerepét ugyanis az a Victor Varconi játszotta, akit
a tízes években, nagyanyáink még Várkonyi Mihályként
ismertek és szerettek, és akit a hazai filmtörténet az első
magyar férfisztárként emleget. A Kisvárdán született színészt 1913-ban láthatta első ízben filmen a hazai közönség a Sárga csikó című népszínműben, ezt még Kolozsváron készítette Janovics Jenő dr. és egy francia rendező vezényletével. Egy töredékes kópia szerencsére fennmaradt a filmből, amelyben a jó megjelenésű, tehetségesen játszó színésznek akkora sikere volt, hogy a következő közel hét esztendő alatt több mint harminc filmben kapott főszerepet. Külföldön is szép sikereket aratott velük, ami nem csoda, hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar némafilm is ekkoriban élte virágkorát. 1920-ban először Németországban az Ufánál, majd Bécsben, a Sascha filmgyárnál írt alá szerződést, ahol már vezető szerepeket bíztak rá világhírű partnerek oldalán. Három évvel később régi álma vált valóra, amikor amerikai szerződést ajánlott neki a legismertebb hollywoodi filmember, Cecil B. DeMille, aki ilyenformán Várkonyit az első Amerikában szereplő magyar filmszínésszé avatta. Életrajzírói erről az időszakáról a Nem elég magyarnak lenni című könyvükben azt írják, hogy Várkonyi egy DeMille-lel folytatott beszélgetés alkalmával elpanaszolta a világhírű filmembernek csalódottságát, hogy nem juttatják megfelelő szerepekhez Hollywoodban. Bejelentette, hogy nem hajlandó tovább várni az ígérgetések beteljesedésére, elfogad egy olasz ajánlatot, amelyben egy nagy történelmi film főszerepét kínálják neki. Ez volt a Pompei utolsó napjai, amelynek felvételei Várkonyi visszaemlékezései szerint csigalassúsággal készültek. A rendezők hol az időjárást kifogásolták, hol pedig a fényviszonyokat. Az olasz munkatempót nem ismerő külföldi színészek, Várkonyi, Korda Mária és a Németországból szerződtetett Bernhard Goetzke meglepődtek az alkotók anyagi nagyvonalúságán, amiről hamarosan megtudták, hogy voltaképpen nem is jelent akkora összeget, mint amekkorát ők gondoltak, hiszen Olaszországban a statisztéria napidíja jóformán fillérekbe került. A magyar főszereplőt azonban annyira megbecsülték, hogy a mesés gázsi mellett a filmekért egyébként igen lelkesedő Duce még egy lovagkereszttel is meg akarta ajándékozni. Amikor aztán végre valahára elkészült a film, olyan hangos nemzetközi sikert aratott, hogy DeMille azonnal táviratozott Várkonyinak: mihamarább szálljon hajóra... Szegény Várkonyi ekkor még nem is gondolhatta, hogy világsikere már csak néhány évig tart. Rá is az egykori némafilmsztárok szomorú sorsa várt: nimbuszát nem sikerült a hangosfilmen megőriznie. Amerikai hangosfilmek ritkán szerepeltetett epizodistája lett, a sikertelenség esztendeiben még tanítással is megpróbálkozott, és a későbbi magyar kolónia már legfeljebb csak mint a New York-i rádió bemondóját ismerhette. Derékba tört fényes karrierjét 85 évesen fejezte be Santa Barbara-beli otthonában, 1976-ban. Epilógus Sokunkat talán éppen a Pompei-film ébresztett rá a némafilmek megőrzésének és súlyos anyagi ráfordítást igénylő restaurálásának fontosságára. A csodálatosan felújított kópián Pompei és egy hihetetlenül virágzó kultúra pusztulását látva mindnyájan úgy éreztük: nem szabad hagynunk, hogy a néma-korszak filmöröksége végképp elpusztuljon. Farinelliékkel, Coppoláékkal és a sok száz ismeretlen filmrégésszel együtt nekünk is mindent meg kell tennünk, hogy filmtörténelmünk legszebb darabjait megtaláljuk, bárhol is vannak dobozba zárva a nagyvilágban. El kell követnünk mindent, hogy elődeink munkáját az utánunk következő generációk is eredeti ragyogásában élvezhessék. Ha mindez sikerül, talán valóra válhat az én régi álmom is: beülhetek végre a vetítőbe és megnézhetem nagymamám kedvencét, a Lengyelvért és egykori szerelmét, Petrovics “Szvetit”. |
 31 KByte | |
 Josephine Baker 43 KByte | |
 Pavel Petrov-Bitov: Káin és Ártyom (1925) 39 KByte | |
 Douglas Fairbanks 75 KByte | |
 Douglas Fairbanks Raoul Walsh: A bagdadi tolvaj (1924) című filmjében 140 KByte | |
 A Pittaluga görlök 69 KByte | |
 Conrad Veidt Paul Leni: A nevető ember (1928) című filmjében 44 KByte | |
 Conrad Veidt Paul Leni: A nevető ember (1928) című filmjében 73 KByte | |
 34 KByte | |
 Victor Varconi Carmine Galleno és Amleto Palermi: Pompei utolsó napjai (1926) című filmjében 42 KByte |
