Kõháti Zsolt

Idõzíthetõ histéria

Beregi Oszkár naplójegyzete a némafilmrõl, Az arany ember forgatásáról.

1919. I.20.

85 KByte Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában a Beregi-hagyaték Fond 100/73-as tételeként egy keményfedelû, gépelt színdarab-szövegkönyv található. A belsõ címoldal kitépve, a mû vélhetõleg nem Beregi Oszkár valamelyik szerepét tartalmazza. E füzet lapjainak beíratlan hátoldalára 1918/19-es följegyzéseket rótt az akkor már neves színmûvész ceruzával, tollal, nehezen olvasható, nagy betûivel. Idézetek ezek, olykor ismeretlen forrásokból, de fõként a korszak általános horderejû és/vagy személyes érvényû eseményeit rögzítik naplószerûen. A helyesírás némi korrekcióival, a nyilvánvaló elírásokat kiigazítva, a szerzõ stílusjegyeit maradéktalanul megõrizve adjuk közre a becses dokumentumot.
Elõadták az "Arany ember" filmet.¹ Én nagyon élveztem. Nem azért, mert alakításommal meg lettem volna elégedve, ennyire még nem jutottam. A filmezést különben is legfõképpen azért szeretem, mert látom hibáimat.² Mi, színészek sajnos csak ilyenkor látjuk magunkat, ilyenkor vesszük észre, hogyan is kellett volna csinálni! Mikor elõször láttam magamat filmen,³ megrémültem. Hogy lehet, hogy ez a nézõknek tetszik?! Néha egy-egy villanás, amikor azt merem magamnak mondani, na ez jó, de különben, az egész, jaj, de röstellem! Pedig az Arany embert egyik legjobb filmrendezõnk, Korda Sándor csinálta a Corvin filmtársaság számára, és a díszleteket Márkus László, a kitûnõ tervezõ rajzolta, a szerepeket nagyon jó színészek - Lenkeffy Ica, Berki Lili, Makay Margit, Fáy Szeréna, Rajnay, Bartos, Kürti József, Horváth Jenõ - játszották, de hát hol van ez az én elképzelésemtõl! Különben is, úgy látom, a filmen másképp kell a színésznek játszani, mint a színpadon. Egyelõre. Mert lehetetlennek tartom, hogy ne tökéletesedjen a film technikája! A világítás elégtelenségérõl nem is szólok. A legjobb rendezés mellett is ki vagyok szolgáltatva a világosítónak és a fotografusnak. Ha a reflektorok - ördög vitte volna el, aki az ívlámpákat kitalálta - nem jó helyen állnak, nem ismerek magamra, ha a fotografus lassan forgatja a felvevõgép fogantyúját, rohanok, ha gyorsan forgatja, cammogok, a fejemet úgy kapkodom mintha vitustáncom lenne, vagy úgy, mint valami holdkóros. De hát ez nem fontos. A közönségnek tetszik, és így a vállalkozó szempontjából minden rendben van. És a közönségnek tetszik.
Minden elõadás zsúfolásig megtelik, sõt még tapsolnak is. Furcsa érzés, sohase tudok tõle szabadulni. Lenn ülök a nézõtéren, látom magamat a színpadon, sõt már megpróbáltam - nem meggyõzõdésbõl - tapsolni magamnak.
A tájfölvételek igazán minden dicséretet megérdemelnek. Az al-dunai rész majdnem olyan szép, mint a valóság. A fotografus - Farkas⁴- minden dicséretet megérdemel. De hogy így dolgozhattunk a Dunán, azt nekem köszöni a vállalat. Még nem volt vége a háborúnak. De engem már fölmentetett a Nemzeti Színház. Szóval én folytathattam a mesterségemet, csináltuk az Arany embert, az idõ jónak ígérkezett, és Kordának és Márkusnak az az ideája támadt, hogy az al-dunai részeket csináljuk az Al-Dunán, a Vaskaput Vaskapunál. Igen ám, de nem elég leutazni és fotografálni, más is kell oda. A csodálatos sziklafalak között hajóra is van szükség, még pedig nem a mai gõzhajóra, nem is a slepperre, amin ma szállítják a terheket a Dunán, de olyanra, amilyen akkor volt a gabonahajó. De hát Korda barátomnak minden egyszerû és minden lehetséges. Utazzon le Orsovára a segédrendezõ, és szerezzen egy régi gabonaszállító hajót. Ha nincs, építtessen egy mai uszályra megfelelõ tetõt, ahogy azt Jókai a regényében megírta, hogy mire lemegyünk Orsovára, minden meglegyen. A segédrendezõ - Szöreghy Gyula⁵- le is utazik Orsovára elõre, hogy mindent elõkészítsen, mert a társulat ellátása sokba kerül, és a felvételekkel sietni kell. (Ez különben nem szokása Kordának. Õ szivarozik, gondolkodik, és ha hangulata van, dolgozik. Jó, hogy nem színész, akit nem kérdeznek, van-e hangulata vagy sem, felgördül a függöny, vagy megszólal a rendezõ "Fölvétel ! Kész! Mehet!" vezényszava, és a színésznek játszani kell, ha van hangulata, ha nincs. Megsúghatom, hogy: van! Az igazi színésznek van hangulata, mindig van, akkor jut transzba, amikor akar, és akkor kapcsolódik ki, ha akar. Idõzíthetõ histéria. És minél igazabb színész, annál igazabban érez, persze csak pillanatokra. De errõl majd máskor. Most a vaskapui munkáról mesélek. Leutazott tehát a segédrendezõ Orsovára, és néhány nappal késõbb elutaztunk mi is, a rendezõ, a fotografus és a szereplõk közül azok, akiknek a Szent Borbálán dolguk lesz. - Hogy idõt és költséget takarítsunk meg, persze vonaton utaztunk. Megérkezünk Orsovára, a segédrendezõ vár az állomáson. "Minden rendben?" "Hajó nincs." "Hajó nincs?" "Hát akkor minek jöttünk le?" "Ne dühöngj"- mondom Kordának, "menjünk le a Dunához." És úgy, meg sem mosakodva indultunk a vízhez. A szereplõk a poggyászokkal a szállodába vonultak.
Leérünk a Dunához, végigmegyünk a parton, és keresünk hajót, illetve színpadot, amelyiken majd dolgozunk. Sehol semmi használható. "Ugy-e mondtam, hogy nincs" - mondja a segédrendezõ. "Menjen innen, maga ökör, lehív ide ebbe a gõzkazánba (igazán jogosan nevezik Kazáni szorosnak) az egész társulattal, és nincs hajó, utazhatunk vissza." Ezt persze nem gondolta komolyan. Az igazi rendezõ mindig segít magán. De hát most igazán nagy a baj. Veszekedés közben észre se vette (Korda), amit én megláttam, és elkiáltottam magam: "Megvan!" "Mi? hol?"" "Itt a Szent Borbála", és odamutatok egy valóságos, az Arany ember korából ott árváskodó ócska gabonahajóra. "Jó vicc"- mondja a segédrendezõ, "ezt én is láttam, de ez lukas, azért van a parton, mert a feneke korhadt, és vízzel van tele." Most már én mondtam valami cifrát a segédrendezõnek. Megnézzük a hajót. "Kié ez az uszály?" "A Mefteré." "Menjünk oda." "Én már voltam, nem lehet, nem adják." "Ne meséljen annyit, vezessen a Mefterhez." Odaérünk. "Ki itt a legfõbb ?" "Zsengeri úr."⁶ "Zsengeri? Zsengeri! Ilyen nevû nevû fiúval én együtt jártam iskolába, az apja iskolaigazgató volt" - morfondérozok. De már oda is értünk. Bejelentenek. Szemben állunk. "Te vagy az, Zsengeri?" "Te vagy az, Beregi? Mit csinálsz te Orsován?" "Én a ti ócska gabonahajótokat akarom kölcsönkérni, amelyik lenn fekszik a Dunán." És elmondjuk a bajunkat és a kérésünket.."Nem lehet, ki van zárva, életveszélyes, ez különben is muzeális darab, és legfõképp én evvel nem is rendelkezhetem." "Hát nem te vagy itt a Mefter-fõnök?" "De én vagyok, ellenben ez nem rám tartozik, mi ezt a hajót csak õrizzük, bár már elsüllyedt volna." Sok beszéd után végre megtudjuk, hogy evvel a muzeális darabbal a központ rendelkezhetik csak, Budapesten. Mégpedig személyesen Domony Móric.⁷ "Légy szíves, hívd fel most azonnal Domony Móricot." "De.." "Nincs de, hívd fel, az én felelõsségemre, ha hiba, vállalom." Domony Móricot és a felesége családját, Kornfeld elnök igazgató úrékat régtõl fogva ismerem, nem volt tehát túl nagy merészség, és végre is a helyzet parancsol. És Zsengeri felhívja Budapestet, a Meftert, Domony Móricot.
Én már biztosra veszem az engedélyt, és a részletekrõl beszélek, mit fizetünk, meddig tart, amíg vízre lehet bocsátani, milyen gõzhajót bocsáthat rendelkezésre, amelyik vontassa a gabonahajót, hogy a sziklás partok elvonulhassanak elõttünk, ami persze a filmen úgy látszik, hogy emberek és lovak vontatják a hajót a Vaskapu sziklái között..--- Jön Budapest és jön a Mefter és jön Domony Móric. ---- A kagylót és veszem fel. "Halló, itt Beregi." "Halló itt Domony, mi az, hát nem Orsova hívott?" "De Orsova, én beszélek, Beregi, innen, Orsováról, a Mefter-irodából." "Mi baj?" "Semmi baj, azért hívtalak fel, hogy adj engedélyt Zsengerinek, hogy egy ócska gabonahajót pár napra kölcsön adjon", és elmondtam egész odisszeánkat. "Küldd a telefonhoz Zsengerit. "Átadom a kagylót, de minthogy soká tart a beszélgetés, újra én veszem kezembe a telefonkagylót, és ott helyben elintézem, hogy a mûhely itt, Orsován kijavítja a hajót. Kölcsön kapunk azonfelül egy kis propellert, amelyikre ráakaszthatjuk a mi gabonahajónkat, vontatóköteleket, amelyekkel emberek és lovak vontatják a hajót a parton, szóval mindent elintéztünk, és mehettünk a szállodába mosakodni.
Amíg a javítások tartottak, megtettük az elõkészületeket a fölvételre, és három nap múlva megkezdtük a munkát. A szállodáról (sic!) a propellerre költöztünk, ott fõztünk a hajón, és dolgoztunk, amíg csak le nem szállt a nap. Felejthetetlenül szép volt minden. A perzselõ nap tüzét se éreztük, annyi szépség tárult percrõl - percre elénk, a színes sziklák, melyek vörös, szürke, kék, sárga, zöld színben ragyogtak, egy-egy repedésbõl zöld folyondárok csüngtek lefelé, vagy soványka földbe kapaszkodó gyökerekbõl szökkent fölfelé egy-egy fa, amint a napfényben csillogott a víz, minden olyan szép, hogy Jókai tollára volna szükségem, hogy leírjam a Vaskapu gyönyörûségeit. Nagy ritkán borult volt az ég, és ilyenkor lassabban ment a munka, de amikor egyszer hirtelen vihar keletkezett, és megeredt a zápor, és Korda és a fényképész be akarták szüntetni a felvételeket, az én kérésemre mégis csak folytattuk, hogy legyen a filmen valódi vihar és valódi esõ, nem pedig kannából öntött víz a felvevõ lencse elõtt, és nem exhauster csinálta szél. A fölvételek szépen sikerültek, és most, hogy az egész Vaskapu képet magam elõtt látom, újra átélem a Robizoniádát, amit átéltünk ott Orsova körül, amikor a Duna másik oldalán, fönn a hegyen, ott állt szuronyos fegyverrel a román határõr.
És most itt ülök, és nézem az elsõ magyar nagyfilmet, és elképzelem, hová fog fejlõdni a nagy tehetségû magyar színészek, rendezõk, díszlettervezõk, fényképészek és vállalkozók agyában és kezében a magyar film! -

121 KByte

114 KByte

138 KByte

114 KByte

113 KByte

85 KByte

Jegyzetek

1. Beregi Az arany ember megfilmesítése (1918) elõtt a regény színpadi változatában elõször Kadisa szerepét játszotta 1895-ben, majd a Nemzeti Színház új betanulásában Tímár Mihályként lép a közönség elé 1917. december 7-én, s vidéken is vendégszerepel ebben a minõségében. Vö.: Somorjai Olga (Összeállító): Beregi Oszkár (szerepkatalógus). Magyar Színházi Intézet. Budapest (1983).

2. Érdekes megfigyelni, hogy az elmélet kortárs szakembere, Hevesy Iván A filmjáték esztétikája és dramaturgiája c. kötetében (Athenaeum, Budapest, 1925., 120 old.) a fölvett jelenet megismételhetõségére s így a színészi játék korrigálhatóságára helyezi a hangsúlyt, míg a színész - pl. Szentgyörgyi István is - egyszer s mindenkorra megörökített hibáit veszi észre a filmszalagon, ellentétben a színházzal, ahol a csorbát egy másik elõadáson ki lehet köszörülni. (Emlékeim. "Providentia" Nyomdai Mûintézet, 1923. 77. old.).

3. Ez alighanem a Janovics Jenõ dr. rendezésében készült Ártatlan vagyok c. film (1916) vetítésén történhetett.

4. Farkas Miklós

5. Szöreghy Gyula játszott is a filmben.

6. Zsengeri F. Pál Regensburgban tevékenykedett mint a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság ellenõre és ügynöke, az orsovai illetékes Popescu György volt, de talán a nyári szabadságolások miatt vagy más okból Zsengeri helyettesítette. Vö.: Magyarország tiszti czím-és névtára 1918. A Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal kiadása, XXXVII.évf., 315. old.

7. domonyi Domony Móricz dr. igazgató, miniszteri tanácsos. Ko., 314. old.

85 KByte	Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában a Beregi-hagyaték Fond 100/73-as tételeként egy keményfedelû, gépelt színdarab-szövegkönyv található. A belsõ címoldal kitépve, a mû vélhetõleg nem Beregi Oszkár valamelyik szerepét tartalmazza. E füzet lapjainak beíratlan hátoldalára 1918/19-es följegyzéseket rótt az akkor már neves színmûvész ceruzával, tollal, nehezen olvasható, nagy betûivel. Idézetek ezek, olykor ismeretlen forrásokból, de fõként a korszak általános horderejû és/vagy személyes érvényû eseményeit rögzítik naplószerûen. A helyesírás némi korrekcióival, a nyilvánvaló elírásokat kiigazítva, a szerzõ stílusjegyeit maradéktalanul megõrizve adjuk közre a becses dokumentumot. Elõadták az "Arany ember" filmet.¹ Én nagyon élveztem. Nem azért, mert alakításommal meg lettem volna elégedve, ennyire még nem jutottam. A filmezést különben is legfõképpen azért szeretem, mert látom hibáimat.² Mi, színészek sajnos csak ilyenkor látjuk magunkat, ilyenkor vesszük észre, hogyan is kellett volna csinálni! Mikor elõször láttam magamat filmen,³ megrémültem. Hogy lehet, hogy ez a nézõknek tetszik?! Néha egy-egy villanás, amikor azt merem magamnak mondani, na ez jó, de különben, az egész, jaj, de röstellem! Pedig az Arany embert egyik legjobb filmrendezõnk, Korda Sándor csinálta a Corvin filmtársaság számára, és a díszleteket Márkus László, a kitûnõ tervezõ rajzolta, a szerepeket nagyon jó színészek - Lenkeffy Ica, Berki Lili, Makay Margit, Fáy Szeréna, Rajnay, Bartos, Kürti József, Horváth Jenõ - játszották, de hát hol van ez az én elképzelésemtõl! Különben is, úgy látom, a filmen másképp kell a színésznek játszani, mint a színpadon. Egyelõre. Mert lehetetlennek tartom, hogy ne tökéletesedjen a film technikája! A világítás elégtelenségérõl nem is szólok. A legjobb rendezés mellett is ki vagyok szolgáltatva a világosítónak és a fotografusnak. Ha a reflektorok - ördög vitte volna el, aki az ívlámpákat kitalálta - nem jó helyen állnak, nem ismerek magamra, ha a fotografus lassan forgatja a felvevõgép fogantyúját, rohanok, ha gyorsan forgatja, cammogok, a fejemet úgy kapkodom mintha vitustáncom lenne, vagy úgy, mint valami holdkóros. De hát ez nem fontos. A közönségnek tetszik, és így a vállalkozó szempontjából minden rendben van. És a közönségnek tetszik. Minden elõadás zsúfolásig megtelik, sõt még tapsolnak is. Furcsa érzés, sohase tudok tõle szabadulni. Lenn ülök a nézõtéren, látom magamat a színpadon, sõt már megpróbáltam - nem meggyõzõdésbõl - tapsolni magamnak. A tájfölvételek igazán minden dicséretet megérdemelnek. Az al-dunai rész majdnem olyan szép, mint a valóság. A fotografus - Farkas⁴- minden dicséretet megérdemel. De hogy így dolgozhattunk a Dunán, azt nekem köszöni a vállalat. Még nem volt vége a háborúnak. De engem már fölmentetett a Nemzeti Színház. Szóval én folytathattam a mesterségemet, csináltuk az Arany embert, az idõ jónak ígérkezett, és Kordának és Márkusnak az az ideája támadt, hogy az al-dunai részeket csináljuk az Al-Dunán, a Vaskaput Vaskapunál. Igen ám, de nem elég leutazni és fotografálni, más is kell oda. A csodálatos sziklafalak között hajóra is van szükség, még pedig nem a mai gõzhajóra, nem is a slepperre, amin ma szállítják a terheket a Dunán, de olyanra, amilyen akkor volt a gabonahajó. De hát Korda barátomnak minden egyszerû és minden lehetséges. Utazzon le Orsovára a segédrendezõ, és szerezzen egy régi gabonaszállító hajót. Ha nincs, építtessen egy mai uszályra megfelelõ tetõt, ahogy azt Jókai a regényében megírta, hogy mire lemegyünk Orsovára, minden meglegyen. A segédrendezõ - Szöreghy Gyula⁵- le is utazik Orsovára elõre, hogy mindent elõkészítsen, mert a társulat ellátása sokba kerül, és a felvételekkel sietni kell. (Ez különben nem szokása Kordának. Õ szivarozik, gondolkodik, és ha hangulata van, dolgozik. Jó, hogy nem színész, akit nem kérdeznek, van-e hangulata vagy sem, felgördül a függöny, vagy megszólal a rendezõ "Fölvétel ! Kész! Mehet!" vezényszava, és a színésznek játszani kell, ha van hangulata, ha nincs. Megsúghatom, hogy: van! Az igazi színésznek van hangulata, mindig van, akkor jut transzba, amikor akar, és akkor kapcsolódik ki, ha akar. Idõzíthetõ histéria. És minél igazabb színész, annál igazabban érez, persze csak pillanatokra. De errõl majd máskor. Most a vaskapui munkáról mesélek. Leutazott tehát a segédrendezõ Orsovára, és néhány nappal késõbb elutaztunk mi is, a rendezõ, a fotografus és a szereplõk közül azok, akiknek a Szent Borbálán dolguk lesz. - Hogy idõt és költséget takarítsunk meg, persze vonaton utaztunk. Megérkezünk Orsovára, a segédrendezõ vár az állomáson. "Minden rendben?" "Hajó nincs." "Hajó nincs?" "Hát akkor minek jöttünk le?" "Ne dühöngj"- mondom Kordának, "menjünk le a Dunához." És úgy, meg sem mosakodva indultunk a vízhez. A szereplõk a poggyászokkal a szállodába vonultak. Leérünk a Dunához, végigmegyünk a parton, és keresünk hajót, illetve színpadot, amelyiken majd dolgozunk. Sehol semmi használható. "Ugy-e mondtam, hogy nincs" - mondja a segédrendezõ. "Menjen innen, maga ökör, lehív ide ebbe a gõzkazánba (igazán jogosan nevezik Kazáni szorosnak) az egész társulattal, és nincs hajó, utazhatunk vissza." Ezt persze nem gondolta komolyan. Az igazi rendezõ mindig segít magán. De hát most igazán nagy a baj. Veszekedés közben észre se vette (Korda), amit én megláttam, és elkiáltottam magam: "Megvan!" "Mi? hol?"" "Itt a Szent Borbála", és odamutatok egy valóságos, az Arany ember korából ott árváskodó ócska gabonahajóra. "Jó vicc"- mondja a segédrendezõ, "ezt én is láttam, de ez lukas, azért van a parton, mert a feneke korhadt, és vízzel van tele." Most már én mondtam valami cifrát a segédrendezõnek. Megnézzük a hajót. "Kié ez az uszály?" "A Mefteré." "Menjünk oda." "Én már voltam, nem lehet, nem adják." "Ne meséljen annyit, vezessen a Mefterhez." Odaérünk. "Ki itt a legfõbb ?" "Zsengeri úr."⁶ "Zsengeri? Zsengeri! Ilyen nevû nevû fiúval én együtt jártam iskolába, az apja iskolaigazgató volt" - morfondérozok. De már oda is értünk. Bejelentenek. Szemben állunk. "Te vagy az, Zsengeri?" "Te vagy az, Beregi? Mit csinálsz te Orsován?" "Én a ti ócska gabonahajótokat akarom kölcsönkérni, amelyik lenn fekszik a Dunán." És elmondjuk a bajunkat és a kérésünket.."Nem lehet, ki van zárva, életveszélyes, ez különben is muzeális darab, és legfõképp én evvel nem is rendelkezhetem." "Hát nem te vagy itt a Mefter-fõnök?" "De én vagyok, ellenben ez nem rám tartozik, mi ezt a hajót csak õrizzük, bár már elsüllyedt volna." Sok beszéd után végre megtudjuk, hogy evvel a muzeális darabbal a központ rendelkezhetik csak, Budapesten. Mégpedig személyesen Domony Móric.⁷ "Légy szíves, hívd fel most azonnal Domony Móricot." "De.." "Nincs de, hívd fel, az én felelõsségemre, ha hiba, vállalom." Domony Móricot és a felesége családját, Kornfeld elnök igazgató úrékat régtõl fogva ismerem, nem volt tehát túl nagy merészség, és végre is a helyzet parancsol. És Zsengeri felhívja Budapestet, a Meftert, Domony Móricot. Én már biztosra veszem az engedélyt, és a részletekrõl beszélek, mit fizetünk, meddig tart, amíg vízre lehet bocsátani, milyen gõzhajót bocsáthat rendelkezésre, amelyik vontassa a gabonahajót, hogy a sziklás partok elvonulhassanak elõttünk, ami persze a filmen úgy látszik, hogy emberek és lovak vontatják a hajót a Vaskapu sziklái között..--- Jön Budapest és jön a Mefter és jön Domony Móric. ---- A kagylót és veszem fel. "Halló, itt Beregi." "Halló itt Domony, mi az, hát nem Orsova hívott?" "De Orsova, én beszélek, Beregi, innen, Orsováról, a Mefter-irodából." "Mi baj?" "Semmi baj, azért hívtalak fel, hogy adj engedélyt Zsengerinek, hogy egy ócska gabonahajót pár napra kölcsön adjon", és elmondtam egész odisszeánkat. "Küldd a telefonhoz Zsengerit. "Átadom a kagylót, de minthogy soká tart a beszélgetés, újra én veszem kezembe a telefonkagylót, és ott helyben elintézem, hogy a mûhely itt, Orsován kijavítja a hajót. Kölcsön kapunk azonfelül egy kis propellert, amelyikre ráakaszthatjuk a mi gabonahajónkat, vontatóköteleket, amelyekkel emberek és lovak vontatják a hajót a parton, szóval mindent elintéztünk, és mehettünk a szállodába mosakodni. Amíg a javítások tartottak, megtettük az elõkészületeket a fölvételre, és három nap múlva megkezdtük a munkát. A szállodáról (sic!) a propellerre költöztünk, ott fõztünk a hajón, és dolgoztunk, amíg csak le nem szállt a nap. Felejthetetlenül szép volt minden. A perzselõ nap tüzét se éreztük, annyi szépség tárult percrõl - percre elénk, a színes sziklák, melyek vörös, szürke, kék, sárga, zöld színben ragyogtak, egy-egy repedésbõl zöld folyondárok csüngtek lefelé, vagy soványka földbe kapaszkodó gyökerekbõl szökkent fölfelé egy-egy fa, amint a napfényben csillogott a víz, minden olyan szép, hogy Jókai tollára volna szükségem, hogy leírjam a Vaskapu gyönyörûségeit. Nagy ritkán borult volt az ég, és ilyenkor lassabban ment a munka, de amikor egyszer hirtelen vihar keletkezett, és megeredt a zápor, és Korda és a fényképész be akarták szüntetni a felvételeket, az én kérésemre mégis csak folytattuk, hogy legyen a filmen valódi vihar és valódi esõ, nem pedig kannából öntött víz a felvevõ lencse elõtt, és nem exhauster csinálta szél. A fölvételek szépen sikerültek, és most, hogy az egész Vaskapu képet magam elõtt látom, újra átélem a Robizoniádát, amit átéltünk ott Orsova körül, amikor a Duna másik oldalán, fönn a hegyen, ott állt szuronyos fegyverrel a román határõr. És most itt ülök, és nézem az elsõ magyar nagyfilmet, és elképzelem, hová fog fejlõdni a nagy tehetségû magyar színészek, rendezõk, díszlettervezõk, fényképészek és vállalkozók agyában és kezében a magyar film! -
121 KByte
114 KByte
138 KByte
114 KByte
113 KByte
85 KByte