Presszó - benyomások egy bitang jó filmről

Hamisítatlan, ronda budapesti presszó valahol a belvárosban. Több évtized távolából itt felejtett berendezés; kerek, műmárványlapú, fényesfeketére festett, ámde letaposott fémlábú asztalok, műbőrrel bevont kockaülőkék, az asztalokon - már csak a barátságos hangulat megteremtése érdekében is - henger alakú, csupabütyök, kimoshatatlan üveg virágvázák. A fal a fordulóknál fényesre koptatott, az állványos alumínium hamutartó bűze messze terjeng, lehetőleg mindig olyan helyre állítva, ahol az ember óhatatlanul belerúg, hogy feldöntve, csörömpölve szétguruljon. A falnál kampós fekete fogas - mindig üres - hiszen ide éppen csak beugrani szokás, soha ki nem tisztított, hengeres, lehetőleg rózsaszínű szemetes edény, a pincér kezében feketéllő, peremes, kerek alumínium tálca a szennyes összeszedésére. Az újdonság csupán a hatalmas portálüveg, amely választóvonal kint és bent között, a távirányítással üzemeltethető TV, melynek zaja hol elnyomja a belső hangokat, hol kitölti a semmit, hol csak kiegészíti az úgy sem figyelünk egymásra beszélgetést. És a rögzített kameraállás jóvoltából - itt ülök én is. Egy törzsasztal egyik vendégeként a film egész ideje alatt, mozdulatlanul. És egy pillanatra sem unatkozom. Még csak nem is fészkelődöm. Kényelmesen megfigyelhetek mindent és mindenkit. Kihallgathatom a vendégek beszélgetését. Amire máskor talán csak lopva figyelnék, azt most jól megbámulhatom. Mindent megtudhatok. Néha talán hátrébb tolnám a székemet, hogy ne lógjak bele a törzsasztal vendégeinek arcába, hogy hallgatózásom ne legyen ennyire nyilvánvaló, vagy megszólítanám a presszó vezetőjét, hogy ….na, mit szól mindehhez.

A film három fiatal nő rendszeres találkozásainak története. Más-más típusok; az általában szerencsétlen kapcsolatokat vállaló, magát teljesen odaadó, és a teljes viszonzást elváró; az önmaga elől felületes szexuális kapcsolatokba menekülő és a tisztes úrinő típus. Gyakran járnak ide. Habár e találkozások majdnem mindig balul ütnek ki, keresik ezeket az alkalmakat; egy-egy őszinte beszélgetésre, kitárulkozásra, máskor egymás előtti kérkedésre, vagy egymás titkainak kikutatására. A beszélgetéseken áttűnik a külvilág is, feltárulnak a a kiegyensúlyozott hátteret nemigen biztosító, kényes családi kapcsolatok; egy válás kényelmetlenségei, egy szerencsejátékos testvér, aki az élet perifériájára sodródik, stb.

Társaságukba belép egy negyedik személy is, a Férfi. Jóképű, kedves, ámde szélhámos. A csábítás minden fortélyát tudja. Az egyik nő vezeti be a társaságba, de valamennyien rajtavesztenek. S bár valószínűleg tudják - mint a nők általában mindig -, kivel van dolguk, köd ereszkedik szemükre. Önmaguknak is hazudnak. Vállalnak egy olyan szerelmi négyszöget, amelyen feláldozni készülnek barátságukat, önbecsülésüket.

Ha törzsasztaluk szabaddá válik, mai létünk többi szereplőivel is találkozhatunk. A Professzor személyében a láthatatlan alvilág jelenik meg. Szövevényes, titkos kapcsolatai révén valamennyi "problémás ügy" elrendeződik. Mindenre vállal megbízást, mindenre talál megoldást. Ő a presszó igazi védője, nem pedig az egyszer csak felbukkanó alkalmi sarcoló. Feltűnik mai életünk másik jelensége is, a sértett önérzetű, ámde levakarhatatlan ügynök-vállalkozó is. Alkalmanként átrohan a színen az örök vesztes, a féltékeny fiatal férj, aki ügyetlenül próbálja meglesni a szemközti házba légyottra érkező feleségét. Az önbecsülését visszaadni próbáló, idősebb assszony segítsége már későn érkezik.

S ha megkérdezném a presszó vezetőjét, mi a véleménye minderről, lehet, hogy semmit nem válaszolna. Távolságot tart. Számára nem a presszó az igazi üzlet. Inkább csak lehetőség, helyszín az egyéb, a fekete üzletek számára.

Remek film – vagy inkább színház? – hiszen eszközei inkább az utóbbira hasonlítanak S a színház itt átvitt értelemben is értelmezhető. Eljátszott szerepeink világa? Hiszen a film rólunk is szól. Beszél barátságainkról, szerelmeinkről, árulásainkról, nyíltan nem vállalt magányunk és társra vágyódásunk eltitkolásának kifinomult változatairól. S a nézőtérnyi ember együtt él a filmmel. Nevetéseink mögött ott sejlik a felismert helyzetek átélésének keserűsége. Egy-egy nevetésünkkel saját életünk szennyesét is az asztalra boríthatjuk, hogy azután a presszó előtt reggelente elhaladó szemetes autó azt is magával vigye, mint az élet megannyi mocskát, hordalékát.