Apokalipszis

David Fincher filmjének dramaturgiai váza nem hoz gyökeres újítást a mûfaj jól begyakorolt kliséihez képest. Pontosabban: nem maga az alapsztori csigázza fel az érdeklõdést, hanem a thriller-dramaturgia megszokott elemeinek ezúttal ismeretlen kauzális összefüggései, s mindenekelõtt az a rendkívül erõteljes, a nézõre csaknem fizikai értelemben vett súllyal nehezedõ képi világ, amely a sorozatgyilkosság sztoriját a vásznon megjeleníti.

A sakkfigurák elrendezése a klasszikus játszma nyitólépései szerint alakul. Egy nyugdíjba vonuló s egy vakmerõen ambíciózus ifjú nyomozó ered a titokzatos killer nyomába, az akciófilmek ki tudja, hányadik rezignált-szangvinikus párosaként. Brad Pitt és Morgan Freeman látványosan debütáló kettõse, ha lehet, még élesebbre húzza e kedvelt "pozitív-ellenpár" kontrasztját. A fekete bõrû Somerset - afféle apa-figura - s a jóvágású Mills mellett van persze szélsõségeket kiegyenlíteni hivatott nõalak is, az utóbbi feleségének személyében. És még egy - az elõbbiekkel teljesen egyenrangú - (fõ)szereplõ: a Város.

A Metropolis, amely már Fritz Langnál s a 30-as évek gengszterfilmjeiben is (majdnem-) címszerephez jutott; a Bûntér, Szodoma és Gomorra XX. századi mása. Sikátoraival, konkrét egyszersmind szimbolikus zsákutcáival, piszkos fényû bárjaival. Celluloidra rögzített nagyváros talán sohasem volt ellenségesebb és nyomasztóbb, mint a Hetedik fojtogató atmoszférájú képein, ahol a film noir stilizált világát hangsúlyozandó, mint horrorisztikus víziók jelennek meg az éppen aktuális bûn színhelyei. A reklámfilmes-videoklipes múltú Fincher különös pesszimizmussal láttatja a széthulló világot: sehol egy biztató fényeffektus, egy "egészséges" gépmozgás. Hollywoodi filmes számára szokatlan fogadalom: humornak, reménynek magját sem vetni el. Agresszív kamerával fényképezett, kurta snittekre szabdalt "városképeit" a sûrû, szürke esõfüggöny torzítja még kaotikusabbá; tûzlépcsõrõl fényképezett akciójelenet hátteréül fekete esernyõk haladnak el a mélyben, az Ismeretlen arctalan alakját víztócsa tükrözi. S hogy a filmbeli Város legnemesebb intézménye se mentesüljön a szennytõl, a vizuális hatáskeltés betetõzéseképp a brutalitás kockái ékelõdnek a könyvtár-jelenet barokk harmóniákkal kísért, zöld fényû asztali lámpás képsorába. Szentély s Pokol képei ütköznek itt frontálisan: a gyilkos Chaucer, Dante mûveibõl "merít" tetteihez. Fincher, miközben a fénydramaturgia s a gépmozgások által halmozza s felnagyítja a fekete filmek baljós effektjeit, a tér- és idõkonstrukcióval is kihúzza a lábunk alól a talajt: névtelen metropolisában egy hét leforgása alatt (újabb bibliai utalás!) játszódnak az események, az Idõbõl kiszakított bármely egymást követõ hét napon, a Föld bármely nagyvárosában. Hogy bizonyságot nyerjünk: a Bûn mindenütt jelenvaló.

S hogy ne feledjük: a Hetedik mindenáron az évtized thrillere akar lenni. ("Az emberek el sem fogják hinni, amit látnak. A körmüket rágják majd" - jósol biztos jövõt a pesszimizmus mozijának Arnold Kopelson producer.) Paradoxon, hogy éppen az antológia-jelleg s az egyébként elismerésre méltó rendezõi-operatõri eszköztár nyomán "ordít" ez a filmrõl - lételemei juttatják kifejezésre többszörösen az egyébként is nyilvánvaló alkotói szándékot. Pedig valószínû, hogy hasonló görcsösséggel markolnánk székünk karfáját egy kevésbé precíz thriller-leltár esetén is, s örömest díjaznánk néhány indirekt képi megoldást. Szellemi felfrissülésül, két vérfürdõ között. Nyugdíjba vonuló nyomozónk magányát s a vánszorgó idõvel párosuló feszült atmoszférát bizton átéreznénk a lassan ketyegõ metronóm látványa nélkül, s a Mills-házaspár életének kilátástalanságát sem kérdõjeleznénk meg a házuk közelében elfutó metrószerelvény okozta enyhébb földrengéseffektus hiányában. Mi több, a képek láttán akkor is megérintene bennünket a rendezõ Alien-interpretációjából (Alien 3.) transzponált nihilizmus, ha hõseink lemondásról és közönyrõl folytatott diskurzusa nem próbálna szavakkal is meggyõzni jelenlétérõl. Mert ugyan ki vár mélyreható filozófiát egy szuperthriller nyomozójától?

S egyébként is: a filmnek aligha van szüksége efféle mankóra. Fincher és látványtervezõi gondoskodnak róla, hogy vízióik önmagukért beszéljenek; valósággal tobzódnak a mészárlások eredményét rögzítõ naturalisztikus jelenetekben. Döbbenetünkbõl aztán újra és újra sodró erejû üldözés-képsorral ráznak fel, több száz százalékosan alkalmazkodva a mûfaj hõskorában megfogalmazott alaptörvényhez, miszerint "a közönség figyelmét mindvégig fenn kell tartani". (Bár a "törvényhozó" Alfred Hitchcock által képviselt vizuális eleganciát és lebegtetett feszültséget módszeresen kiirtották már a 90-es évek akció-thrillerei, a Hetedik fõcímének nyugtalanító grafikai megoldásai a Psycho atmoszféráját megelõlegzõ, ide-oda tolódó vízszintes csíkokat idézik e sorok írója számára. A szabálytalan mértani rend totális káosszá lett azóta - szögezik le a klipszerûen vágott fõcím nehezen rendezõdõ, széthullásra ítélt betûi.)

A világvége-hangulatú képek közel másfél órányi pressziója után nem bánjuk, hogy a fennmaradó idõben agytekervényeinket is megmozgató dramaturgiai fordulattal élnek az alkotók. Az esõ eláll, az átláthatatlan Város helyett kietlen pusztaság a zárójelenet "díszlete". Az önként jelentkezõ gyilkos öt fõbûn megtorlása után rendõri õrizetben óhajtja bevégezni küldetését. Vele együtt vártuk ezt a pillanatot, hogy fizikai síkról végre a "suspense" irányába, a pszichikum mezsgyéjére tevõdjön a küzdelem. Hogyan bûnhõdik az Irigység és a Harag? Idejekorán elszakítja-e Fincher az eddig dinamikus képekbe oltott feszültség szálát?

Nem szakítja el.

Még az utolsó filmkockával sem. Egy abszolút hollywoodi technikával megkonstruált film anti-hollywoodi befejezésével meri magára hagyni a nézõt a zárójelenetben. Jonathan Demme Oscar-díjas pszicho-thrillerében elhallgattak a bárányok, a világ rendje helyreállt. Itt mind a hét fõbûn megtoroltatott, mégis fényévnyire van tõlünk a legszerényebb happy end ígérete. Mert ha jól fontolóra vesszük, logikai hiba csúszik agyafúrt sorozatgyilkosunk szisztematikusnak tûnõ elméletébe: a bûnt nem csupán bûnös ellen fordítja végül. Meg kell hagyni: az alkotók idegtépõ percekkel kárpótolnak bennünket e dramaturgiai következetlenségért. Nem kétséges továbbá, hogy Fincher vizuális mohóságtól, kevélységtõl sem mentes Hetedikje - melyet stílszerûen november 7-tõl vetítenek a magyar mozik - még hosszú ideig a mûfaj sikerdarabja lesz. Egyike Hollywood "jól megcsinált" produktumainak, melyek kapcsán nem kísérti a kritikust sem irigység, sem harag.