Korunk tankönyvművészete

Akárhogy is, ma mintha a tankönyvek jelképeznék szellemi életünket. Egy olyan keret, amelyből nem lehet és nem is szabad kitörni, amely előírja, hogy beleragadjunk a múlt eredményeibe és megoldatlan problémáiba. Egy "műfaj", amely semmiféle kreativitást nem vár millió és egy ismeret újraértékelő ismertetésétől, majd elsajátításától, egy eszköz, amely biztosítja a tudós műveltséget, s egyben felold a tudomány alkotó művelésének terhe alól.

A művészetben kissé nehezebb behatárolni ezt az irányt, de azért jól érzékelhetően létezik. Léteznie is kell, hiszen furcsa lenne, ha korunk épp ezen a területen nem törekedne biztosra. Egyesek kommersz-, mások fesztiválművészetnek nevezik, mindegy, a dolog lényege valamiféle puzzle-esztétikum: megvan, csak újra össze kell rakni. Igaz, ez se megy bizonyos képességek és tudás nélkül, csak épp a legapróbb katarzisélményig sem tud eljuttatni egy ponton túl már árulkodó kiszámítottsága miatt.

A francia filmművészet mintha már jó ideje inkább csak okítaná, de nem igazán művelné az eredetiséget, az újhullámosságot, az alternativitást. Ez önmagában még nem lenne baj, hisz elvileg fontos értékeket lehet így életben tartani egy új felvirágzásig. A probléma az, hogy a gyakorlatban egész más e kultúraorientált alkotások funkciója: egy sznob réteg művészeti igényét elégítik ki maradéktalanul, olyannyira, hogy az minden fogékonyságát elveszti a valódi, esetleg a semmiből megszülető avantgardista törekvések iránt.

Philippe Harel Tiltott nő című munkája amolyan kellemes, kétrétegű tananyag a titkolt férfi-nő kapcsolatokról és a profi művészfilmkészítésről. Fölöslegesen mégse bántanám, sőt legszívesebben egyáltalán nem bántanám. Két okból. Egyrészt filmje valóban szól valamiről, másrészt viszont elkerül minden fölösleges önreflektivitást, semmilyen teret nem szentel saját tehetsége igazolásának.

Egyszóval, Harel nagyon rokonszenvesen, már-már egyéni módon képviseli korunk "tankönyv"-művészetét. Most ennyire telik, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A sznobok kielégítéséhez ez talán kevés, a közönség egy másik rétege viszont borzasztó hálásnak tűnt a szerény, őszinte hangütésért, a mindenkit érintő téma körbejárásáért, és a kisebb modorosságok ellenére is örömmel élte bele magát a filmbe. A többség számára tartalmas másfél óra lehetett ez, még akkor is, ha utólagos végiggondolása egyértelművé tette, hogy szinte végig a közhelyek szintjén telt.

Harel nem Woody Allen, azt hiszem, nem is akar az lenni, pedig ha az epigonizmus kockázatát vállalja, s nem a valóságábrázolás egyfajta szociologikus szemléleti tradícióját, bizonyára nem sétál bele a közhelyszerűség csapdájába. Nem mindig érdemes úgynevezett "hétköznapi hősökről" mesélni. Főleg, ha szerelmi történetről, ráadásul házasságon kívüli kapcsolatról van szó. Természetesen nem az a baj, hogy Muriel egy utazási irodában dolgozik, François pedig ingatlanügynök, hanem hogy kispolgáriasságukat, arctalanságukat egy olyan viszony közben kéne felmutatniuk, melyet már pusztán "technikai" bonyodalmai s állandó erkölcsi próbatételei miatt is mindenki egyénisége kiteljesedésével él meg.

Lehet, hogy a rendezőnek nem tetszik ez a fajta romantika, de nem igazán jut más az eszébe, mint a történet elszürkítése. Mindent a sztereotípiákra redukál, s így lényegében maga keresi a közhelyeket. A 39 éves François egy buli után szedi fel a jóval fiatalabb Murielt, hazaviszi, másnap fölhívja, jön az első randevú, aztán az ebéd, a séta a parkban, a családi helyzet nyögdelős feltárása, a dologból nem lehet semmi, mégis folytatódik, a lánynak is van egy másik kapcsolata, sebaj, irány a szálloda valamiféle ártatlan vetkőzés szándékával, amiből persze észvesztő szeretkezés lesz, és kezdődnek a problémák, jönnek a kényszerhelyzetek, a hazudozások, a sértődések, a kibékülések, a féltékenykedések, a kicsinyes bosszúk, a szakítások és újrakezdések. S közben ezernyi telefon, az üzenetrögzítők állandó munkában.

Pontos, elgondolkoztató esettanulmány ez, mégsem tudja metaforikus szinten megragadni életünk ürességét, tartózkodó ridegségét, hétköznapi gyávaságát. A film egyrészt szándékosan kerüli a motivációk feltárását, a belső folyamatok mélyebb ábrázolását, másrészt viszont nem elég elidegenítő a szerkezete, végig felfedezhetők benne a lelkizés csírái. Harel képtelen következetes kegyetlenséggel kívülről láttatni hőseit, ám érdekes megfigyelései ellenére a lelkükbe sem igazán mer behatolni. Pedig a dialógusok milyen találóan jellemzik ezeket az idegtépően meddő, olykor mégis izgató helyzeteket! Néhány jel pedig kifejezetten drámai szituációra utal: Muriel hiába jön rá szinte azonnal, hogy nem játékról van szó, a szabadelvű szövegeket hangoztató François semmilyen formában nem meri vállalni a lányt, napi kedélyállapotától függően hol szexuális kielégülésre, hol a szerelem katartikus állapotának megidézésére használja fel. (Egyébként valószínűleg szereti.)

Harelt is valami bizonytalanság bénítja. Mindenáron szerzői filmet akar csinálni, ám a legkisebb hivalkodás nélkül. Ki is talál valamit, de ez a szerkezeti ötlet csupán gátlásait oldhatja fel, művészeti szempontból tökéletes alkotói tehetetlenséget eredményező kompromisszum.

Ha az elmondottak lényege elfogadható, akkor világos, hogy a rendező egyedül a narráció, az elbeszéléstechnika szintjén adhatott volna sajátos esztétikai minőségű értelmezést vagy drámai töltést az eseménysornak. De azzal, hogy mindent François (azaz a kamera) szemével láttat, a lehető legszűkebb formai keretek közé szorítja magát. Ráadásul ez egy mechanikus elv, végig követni kell. Vagyis? Vagyis hiába körvonalazódnak érdekes észrevételek, tragikus helyzetek a vásznon, egy formabontó - bár egyáltalán nem új - megoldás miatt mi csak a kocsi előtt suhanó párizsi utcákat, a helyszínek fontosabb részeit és Murielt láthatjuk (ha tükörbe néz, François-t is).

Philippe Harel rátalált egy olyan formai eszközre, amellyel egyszerre tudta garantálni munkája művészfilmes jellegét és közhelyszerűségét. Mégis ostobaság lenne nem észrevenni és nem továbbgondolni azokat a problémákat, amelyek ott lappanganak a Tiltott nőben. Attól, hogy ez a film valahol elhibázott, még nem üres, nem értéktelen, és bizonyára sokunkat segít szembesíteni magánéletünk zűrzavarával, és legyintgetés helyett tovább keresni a férfi-nő kapcsolatok, a családi élet korszerű értelmezését, józanul lazítva a szerelem megélhetőségének erkölcsi korlátait.