Sneé Péter

Kóstolódó ifjúság

Eric Rohmer: A nyár meséje (Conte d'été)


Melvil Poupaud,
Aurélia Nolin

50 KByte
A magyar nézõ, kit a hazai forgalmazás szakemberei nem kényeztettek el a francia filmmûvészet nagy öregjének, Erich Rohmernek alkotásaival, és valamiért Bikácsy Gergely méltatásait sem olvasta, A nyár meséje láttán aligha hiszi el, hogy készítõje régen betöltötte már a hetvenet. Képtelenség, tiltakozik, vén fejjel senki sem tudhat ennyit a huszonévesekrõl. Egy két évtizeddel öregebben is mennyire hajlamosak vagyunk megfeledkezni keresgéléseink áldott idejérõl, amikor még nem találtuk vagy nem fogadtuk el a célirányos kapcsolatteremtés formáit, és különbre vágytunk: tiszta szerelemre, a hátsó szándékok nélküli szavakra, melyekben talán megnyilatkozhat az a rejtélyes valami, amit jobb híján énünknek nevezhetnénk, ha egyszer fölbukkanna. A pózok, és kerülésükre tett aggályos erõfeszítéseink azonban nem engedték érvényesülni a titokzatos rejtõzködõt, és lassanként hozzá kellett szoknunk a köznapi véletlenekbõl, ügyetlen, napestig tartó beszélgetésekbõl, suta gesztusokból, állandósult félreértésekbõl kikerekedõ magunkhoz. Mennyi csalódás kell, és hányszor lövünk bakot, amíg formába törünk, amíg fölöltjük a nekünk szabott alakot, és elfogadjuk méreteit! Óriási füstgomolyagból lassan hamvadunk aszott kis csikké.

A nyár meséje is olyan, akár a többi Rohmer-film: sokat beszélnek, és nem történik semmi. Megint nyár, ezúttal San Malo szomszédságában, egy kis Bretagne-i üdülõtelepen, hol utolsó diáknyarát tölti Gaspard, mielõtt õsszel dolgozni kezdene. Barátjától kapta kölcsön a szobát, ahová csak gitározgatni és komponálni tér meg esténként. Napközben magányosan csatangol, vagy fürdik a tengerben. Minden idejét kitölti a várakozás. Nem beszéltek meg randevút Lénával, mindössze egy homályos ígéretet kapott, valamikor majd arra téved az imádott. Álmaiba gubódzik, és fennkölt képe, zárkózottsága felkelti egy pincérlány kíváncsiságát, eztán együtt sétálgatnak a parton. Hogy ne unatkozzék, Margo összeismerteti Solennel. Mielõtt azonban bármi kibontakozhatnék köztük, fölbukkan Léna is, így a magányának sanyarú levében fövõ fiatalember hirtelenjében arra ocsúdik, három lány között válogathat. Margó kedves és megértõ, de túlságosan belát a díszletek mögé. Solen ingerlõ szépség, viszont kevéssé értelmes, ráadásul "elvei vannak", Lénát pedig utoléri az eszményképek sorsa: nem annyira szép és vonzó, mint ahogy Gaspard képzeletében élt. A döntésre kényszerítõ helyzet, illetve saját érzelmi zûrzavara elõl Gaspard megszökik. Otthagyja a lányokat, a Bretagne-i nyarat, és elindul inkább magnetofont vásárolni a barátjához.


Melvil Poupaud,
Amanda Langlet

76 KByte

Ennyi a történet. Híján van drámai összetûzésnek, se csúcspont, se feloldó csattanó. Köznapi eset, megrázó tragikum vagy katarzis nélkül, éppen csak annyi, amennyin átesünk mind, és amirõl utóbb rendre megfeledkezünk. Ha eszünkbe juttatja is olykor egy festõi öböl, vagy sziklazátony képe, szégyenkezve gondolunk arra a nyápic alakra, akinek még ahhoz sem volt elég mersze, hogy kiverekedjen magának egy szerelmes éjszakát. És melyikünk emlékezne szívesen naiv õszinteségének rohamaira, vagy a hódítás és hódolás közismert cseleinek görcsös elvetésére, amibõl újabb és újabb játszmák születnek, tisztázatlan szerepekkel, és beláthatatlan következményekkel terhesen. Nincs gyõztes és legyõzött, miként diadalát maradéktalanul kiélvezõ és porig sújtott áldozat sem. Csak meghiúsult célok bosszantanak, teljesületlen remények keserítenek. Mégis ragyog a nyár, és nincs ok a kesergésre.

E semmi a minden. Bármilyen hihetetlen is a feszes cselekménybe tört (illetve felpuffasztott) sorsokhoz idomított kortársnak: c'est la vie, ilyen az élet. Miként hántotta le magáról a nézõi várakozásokkal megokolt, mûfaji követelményként elõadott akciós dramaturgiát Rohmer? Ki tudja, mindenesetre több kurázsi kellett hozzá, mint a formák divatos csavargatásához. Ráadásul fecsegõs semmittevései egyetlen pillanatra sem unalmasak. A kékharisnyák lélekömléseivel szemben láttukra nem csukódik le a szem, és monológjaik elõtt nem zárul be a fül. A dosztojevszkiji izgalmú - mert önvizsgálatra szolgáló - számvetés, valamint a tág lélegzetû fenséges háttér az izgõ-mozgó, gyónásba feledkezett figurákban forr össze. Ezekbõl a bõ secondnyi, kistotálnyi képkivágatokban felbukkanó alakokból kiizzik a lélek. S ha belefárad szemünk, vakítása ellen ott a lassú dagályú-apályú, méltóságos tenger. Micsoda ritmusváltások egyetlen jeleneten belül! Gaspard és társai nyugtalanul téblábolnak a moccanatlan víztükör elõtt. Alig gyõzi követni õket a kamera, hol erre hajolnak, hol arra, nincs egy pillanatnyi nyugtuk. Csupán akkor csitul e vad izgékonyság, ha sziluettjük a szárazulatra tapad. Egyszeriben meglassúdnak, sétájuk egyenletesebbé válik, esetleg megállnak vagy elhevernek, ekként igazodnak maguk is - figyelmen kívül hagyva a látszatot - az õselemek valódi lényegéhez. Az idõ múlását mindössze feliratok jelzik, ezt az ódon, tagoló filmes eljárást ma lenézik ugyan, de cifrább megoldásokra most nincs szükség, mivel az órák és napok fogyásának sincs jelentõsége. E korosztály megkapó idõtlensége voltaképpen idõnkívüliség, mint ahogyan elhelyezkedésük is téren kívüli. Tartózkodásuk esetleges, mindegy még, hogy merre járnak, az épített környezet legföljebb kulissza önmaguk keresésénél. Világuk nélkülözi a kitüntetett pontokat, emlékeik nem terhelik még a tájat, elvégre csak most gyûjtik a bélyeges tapasztalatokat, melyek révén tíz-húsz esztendõvel késõbb oly látszólagos magabiztonsággal tájékozódnak majd a megjárt és a valamiért elkerült helyek között.

Mintha velük rohanna a kamera, pedig csak svenkel, vagy kocsizik szerényen, s akként mutatja örökös ficergésükben a tépelõdõ, lomha lelkeket. Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés, és ez jár Gaspard fejében is, miközben eldõl éppen, mi lesz belõle. Énjének mely lehetõségeit ragadja meg, s melyeket hagy kényszerûen, vagy választásos alapon kiaknázatlanul. Semmi sem biztos, hiányoznak a lezárult kapcsolatok, a befejezett ügyek. Noha felhúzta a horgonyt, bármelyik lánnyal találkozhat még a fiú, õt is megkedvelhetik, vagy félrehajíthatják, hiszen sejtelme sincs, melyikükkel illik össze: az elszántan kacér Solennel, az érzékeny Margóval vagy a hisztérika Lénával? Augusztus elején, mikor - stílszerûen - elhajózik, még tart a nyár, akármi megeshet tehát. Ennek ellenére az az érzésünk, hogy a történet (ha ilyesfélérõl szólhatunk egyáltalán) lezárult, nem kóstolható végig újra az élet méze, és hüledezni sem lehet saját habozásunkon, mivel az ismétlés bájtalan, mesterkélt volna. Hõseinktõl idegen az affektált magakelletés, és az utálatos manír. Ártatlanságukat veszítették, jóllehet nem csináltak semmit.

Nevezetes aforizmája szerint a szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot, a kép pedig, hogy feltárja. Kortársaink az ellenkezõjéhez szoktattak minket. Rohmer puritanizmusa mellbevág. Sehol egy látványos akció, elmarad a jelképek és szimbólumok hadrafogása, az effektusok nem hivalkodnak durván, mellõztetik a sokkolás. Évtizedünk filmjei azt hazudják nekünk: kivételes, ünnepi pillanatokból áll az élet. Rohmer úgy tartja, hogy éppen az élet az, ami kivételes és ünnepi, nem egyes pillanatai. Vagyis heroikus cselekedeteink nem emelnek magasba, ellenkezõleg, tõlünk nyerik el méltó fényüket a tettek. Jellegzetes következménye ennek a vásznat beragyogó fény, amitõl kissé lazúrosak, enyhén túlvilágítottak a felénk csillanó arcok. Misztikus homály, borongós sötét helyett belátható távlatok fogadnak, nyoma sincs a tébolyult ezredvég lepusztult díszleteinek. Baj és bánat tétovaságunkból fakad, külvilági erõszak helyett a lélek felméretlen mélységeibõl tör elõ. Minden helyén áll, ha mi is. A nyár meséje szép.

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek