 Woody Allen és Mira Sorvino 174 KByte |
Woody Allenhez úgy járunk, mint kedvenc éttermünkbe. Már a belépés pillanatában lopva körülnézünk: változott-e a dekoráció, az asztalok elrendezése rövidebb-hosszabb távollétünk alatt, vagy minden maradt a régiben? Ez is, az is kelthet örömöt. Nyújthat biztonságot a szeretett környezet teljes változatlansága, de fel is frissülhetünk a megszokott kereten belüli apró, ügyes módosításoktól.
A Hatalmas Aphrodité főcíme is ilyen szemlélődési ("hallgatózási") terep. A betűtípus jól ismert, Allen több mint húsz éve ezt használja. A zene viszont meglepően bizsergeti fülünket: görögös muzsika, holott a Mester régóta csak amerikai klasszikusokat (Gershwin, Cole Porter, jazz) alkalmaz kíséretül. A várt és a váratlan elegye jólesően fokozza fel várakozásainkat. Woody vendéglője folyamatosan működik: időről-időre betérhetünk hozzá. Kevés filmalkotó őrzi annyira hosszú távon termékenységét, mint ő: 1982-ig 10 filmet rendezett, azóta pedig minden évben forgat, némelyikben két mű is kikerül a keze alól. A Hatalmas Aphrodité 1995-ben készült, az USA-ban azóta bemutatták az 1996-os opust is, s nyilván nem marad el az 1997-es sem. Az intézmény tartja színvonalát: kizárólag elsőrangú színészekkel dolgozik, produktumai élvezetesek, ha nem is mindig olyan emlékezetesek, mint az egy-két évtizeddel korábbiak, Az, hogy Allen ezúttal "görögben utazik", azaz mai New York-i szerelmi-erkölcsi komédiáját a görög tragédiák kórusával kommentálja, e parodisztikus kerettel fűszerezi, csak első pillantásra mellbevágó. Művészünk eddig is szívesen utalt tréfásan-komolyan a világkultúra nagyjaira (Shakespeare, Csehov, Bergman), sőt az Ödipusz-mítosz is felbukkant már- a New York-i történetek általa rendezett és játszott epizódjában. A narráció és a cselekmény közötti, főként az Annie Hall óta megszokott (és elvárt) sajátos vibrálást ezúttal - nagyrészt - a "magasztos" ógörög forma és az "alantas" modern tartalom ütköztetése szolgáltatja. A Kar, a Karvezető, Kasszandra sorra beleszólnak az amerikai sportriporter (végre ezt is eljátszhatja a sportrajongó Allen!), Lenny Weinrib életébe, hogy tanácsot adjanak, reagáljanak a történtekre. A sztoriban pedig az ad módot a "görögösítésre", hogy Lenny és felesége örökbe fogadnak egy kisfiút, s évek múltán a férfinak az a mániája támad: megkeresi gyermeke édesanyját. Ezen a ponton szikrázik fel a film. Eddig is okos volt (jól kifundált, jól szerkesztett) és rendkívül mulatságos. De valami hiányzott belőle. Az Annie Hall és a Manhattan rendezőjétől már az 1993-as Rejtélyes manhattani haláleset esetében is szokatlan volt, hogy mennyire nincsenek benne gazdagon megmintázott jellemek. Itt is ez a helyzet, Allen filmről filmre vándoroltatja ugyanazt a figurát (önmaga vászonra teremtett image-ét), de ez legalább figura. A többiek teljesen körvonal nélküliek, a színészek írói segítség nélkül játszanak. Aztán történik valami különleges ! A főhős, Lenny megtalálja kisfia valódi anyját. Linda (vagy Leslie? - a "hölgy" gyakran változtatja a nevét) húsból és vérből van, megjelenése fuvallatokkal telíti a filmet. Új közeg, új sors az alleni életműben. Színésznőnek készül(ne), de csak a pornóiparig, a prostitúcióig jutott el. Butácska, igencsak közönséges, hanghordozása nehezen elviselhető, de életenergiája elementáris, és alakja végtelenül megindító. Nem csoda, hogy egyszerre taszítja és megbabonázza Lennyt. Mira Sorvino alakítása átütő erejű, még a tévedésekre programozott Oscar-zsűrit is díjra késztette. A rendező is érezhette, hogy micsoda kincs van a kezében, teret enged Lindának (és Sorvinónak), jól teszi, ettől kezdve van sodrása filmjének. S ez a nőalak lesz belőle felejthetetlen. A többi (az intelligens "alapkitaláció", a kötelezően szuperszellemes dialógusok, nem is beszélve a túlzottan idillikus lezárásról) valószínűleg nem. A vendégnek - a hálátlannak! - sem az égetődik bele az emlékezetébe, ha kedvelt helyén a megszokott étkeket a megszokott módon tálalják fel neki. Hanem az ismert környezetben a sosem ízlelt finomság. |
 Woody Allen és Mira Sorvino 124 KByte | |
 Woody Allen és Helena Bonham Carter 124 KByte |
