Georg Seesslen - Ferdinand Jung

A szerzői film halott. Hiszünk-e az újban?

Vita a német filmről

17 KByte Ami ma a német filmben történik, egyrészt eufóriát, másrészt kellemetlen érzéseket vált ki. Felesleges is mondani, hogy az eufória gazdasági, a rossz érzés kulturális természetű, és a két álláspont képviselői pontosan olyan távol állnak egymástól, mint a művészet és a gazdaság maga. Az utóbbi évek fejleményei - a német film kulturális támogatása helyett gazdasága ösztönzése, a tévé növekvő befolyása a grémiumokban, a célkitűző és gazdasági hatalmak centralizálása és a többi - látszólag ugrásszerűen mentek végbe, mindez mégis egy hosszú folyamat eredménye. Hogy a jelenlegi kultúrpolitika most csendben eltemetheti a német szerzői filmet, épp annak a következménye, hogy az átalakítás koncepciója csak mélyítette a válságot, és kimondottan károsnak bizonyult.
Persze az Új Német Film győztesei ellen mindig is föl kellett lázadni vagy legalábbis meg kellett próbálni leszakadni róluk. Az Új Német Film veteránjai különös egyesülési stratégiájuk folytán már a hetvenes évek végétől akadályozták a német film továbbfejlődését. Nem engedték szóhoz jutni a következő nemzedéket, és most sem engednek teret az ebben a szakmában elengedhetetlen, többé-kevésbé gyümölcsöző generációs konfliktusnak sem. Ehelyett a képzés újabb és újabb lehetőségeit teremtik meg, amelyek a gazdaság érdekeinek kedveznek, ahelyett, hogy a filmkultúra számára döntően fontos önigazgatást támogatnák.
A veteránok "blokkjával" szemben elég kevés lehetőségük marad az újabb filmkészítőknek, hogy új utakat találjanak, ha nem akarják egyszerűen őket utánozni. Nem marad más, mint a populisztikus dac, a zátonyra futott filmkultúrával szemben a lehetséges szövetséges keresése: a nyitás a széles közönség felé. Másrészt tovább folytatódik a Harum Farockitól Robert Bramkampig terjedő radikális "gondolati-mozi", vagy a ragaszkodás a történethez és a régióhoz, például Christian Wagnernél, Hiemernél, Gietingernél és másoknál. És végül marad még a tiszta individualizmus, amely legalább megkísérli az egész kultúra fejlődését figyelmen kívül hagyni. A magányos mesterek Achternbuschtól Kristlig, Straub/Huilletig, de ők mindig is kívülállónak számítottak a német filmben.
Az utóbbi évek nyilvános vitái elfedték azt a folyamatot, amely az ország jelen gazdasági-politikai helyzetében a lehető legtermészetesebb dolognak látszik, nevezetesen, hogy a film kulturális támogatását felváltotta a profitközpontú stratégia. Csak így válik érthetővé, hogy a német filmek piaci részesedésének növekedését a kultúra sikereként könyvelik el, anélkül, hogy egyszer is utána gondolnának, milyen filmekkel érték el a német közönség filmnézési szokásainak ezt a figyelemreméltó eltolódását. A német film lényegében csak négy kategóriában sikeres anyagilag: a vígjátékok, a bestsellerek filmfeldolgozásai, a "feelgood movie" (köznapian: giccs), és a filmes pop-merchandising (?) területén. Minden más műfaj adaptálási kísérleténél (rendőrfilm, road movie, stb.) nagyobb az esély a bukásra, mint a sikerre.
Az ebben a helyzetben kialakuló filmgyártásnak egyszerűen semmi köze sincs a film-média gazdagságához, fejlődési lehetőségeihez, sokoldalúságához. Akárcsak az Adenauer-korszak mozija, szociológiai szempontból rendkívül érdekes, és utólag egy sor bizarrságot felfed, amelyet ma nem vehetünk észre, mert a filmkultúra egészében olyan csúnyán korrupt. Az utóbbi időben a német film ünnepelt "sikere" gazdasági szempontból is puszta látszatként, "potemkino"-ként lepleződött le, mert a legsikeresebb német filmek sem teljesítik a nemzeti filmgyártás két fontos feladatát: exportjuk nem jár profittal és a kulturális imázs számára sem jelentenek jópontot. A német film sikere egyrészt öncélúságára, másrészt, bármilyen paradoxul hangzik, az amerikai forgalmazók német piacon kifejtett áldásos tevékenységére vezethető vissza. Ez a szerény siker gazdasági szempontból még inkább relativizálódik, ha azokkal a hatalmas összegekkel hasonlítjuk össze, amivel a filmgyártást támogatják.
Naivság lenne azt hinni, hogy egy általános vita, a helyzet megtárgyalása világosságot hozhatna, legalább az őszinteség minimumát. Nem várható el, hogy valaki elvileg megkérdőjelezze azt a rendszert, amely minden ambivalenciájával együtt is biztosítja az ő egyéni túlélését, és a teljes alávetéstől a különböző kompromisszum fajtákon át a fondorlatos felforgatás (talán látszólagos) lehetőségéig annyiféle stratégiát kínál.
A német film nem lehet jobb
A gazdasági és kulturális filmtámogatás összekeveredése - amely a film-, média- és tévétámogatás összemosódásával párosul - többszörösen kódolt politikai okokra vezethető vissza. Egy nemzeti "képtermelés", mint szubvencionált iparág az európai kontextusban nem működőképes. A médiaállomások indirekt támogatása viszont éppen ellenkezőleg a tortaszelet növelését szolgálja az európai gyártási előbb vagy utóbb várható összekapcsolódásában. Igy felmerül a gyanú, hogy a német film gazdasági sikere mögött nem a gazdaság és a rossz ízlés összefonódásának önmegerősítő áramköre áll, hanem a nemzeti piac érdekérvényesítő kampánya az európai médiapiacra.
Az Északrajna-Westfáliai Filmalapítvány például már 1991-es megalapításakor a szerzői film halálát és az ipartámogatást tekintette programjának. Érdekstruktúráját tekintve teljességgel őszinte: a szövetségi állam és a WDR tévétársaság elosztják maguk között a tőkét és a kompetenciát. Úgy tűnik - már csak a 45 millió márkás volumen miatt is -, hogy ez a jövő modellje. A szövetségi állam igyekszik megszerezni a hardwert és a saját médiaállomását támogatja, a tévétársaság pedig azonnal lecsap a szoftwerre és a tehetségre. Vajon az érdekek ilyen leosztásánál nem optikai csalódás-e azt hinni, hogy létrejöhet egy politikailag ellenálló és esztétikailag fejlődőképes film? A német film problémája nem a mainstream film feltörésében, hanem a politikai, gazdasági, kulturális hatások szerencsétlen keveredésében áll. Pontosabban úgy tűnik, hogy a gazdasági és kulturális szempontú támogatás keveredése nemcsak egy álcázási technika része, hanem a gazdaság és a politika összefonódását mutatja, a "beszéljünk csak Németországról" jelszó jegyében. Akárcsak az Adenauer- korszakban, a politika most is hasznot húz a német film provincialitásából. S mindez egy populáris mitológia részévé válik. A német film, ha mást nem is tud, legalább hangosan és érthetően azt mondja: mi. Ijesztően nő azoknak a kollégáknak és kolleganőknek a száma, akik beletörődnek ebbe a folyamatba.
Felmerül a kérdés, hogy a gazdasági és művészeti támogatás szétválasztása elképzelhető-e még. Ismét a német filmtörténethez kell tanácsért fordulnunk. Már az Új Német Film megjelenésének idején felmerült az önszerveződő esztétikai termelés koncepciója. Az utóbbi évek nemcsak populáris trendfordulatot és személyes pálfordulásokat hoztak,nemcsak a producerek szövetségét a gazdasági-politikai centralizáció új szervezeteivel, hanem hanyatlani, sőt feloszlani látszanak mindazon intézmények, amelyek egykor az önigazgatás mellett elkötelezték magukat. Természetesen e szervezetek nagy része - kezdve a Filmverlag der Autoren lehangoló történetével - nagyban megkönnyítette mindezt. Felmorzsolódtak az ideológiai csatározásokban, és paradox módon semmi sem volt olyan romboló hatású az önszerveződésekre, mint a siker. Sokan azt hiszik, hogy az önigazgató szervezetek még mindig élnek, holott soha nem kínáltak más alternatívát, mint a személyes túlélést a grémiumokban és az üzleti világban. Mindez egy intendáns-modellhez vezet, mint Berlin/Brandenburgban, vagy a filmirodák és filmalapok kényszeregyesüléséhez, mint Hamburgban (vö. Epd. Film 97/7. 12.o) Ez ismét a filmkultúra centralizációjára utal, amelynek következményeként a gyártás már nem kezdeményez, csak végrehajt. A legújabb német film vonzódását a vígjátékokhoz gyakran hasonlítják össze a "régi", UFA-s német film lelkületével. Talán ez is összefügg a megváltozott gyártási körülményekkel, a fájdalommentes középszerűségre törekvéssel. Ilyen módon a kör bezárul: nemcsak a filmkészítők rohangálnak támogatások után, hanem a pénzügyi támogatók is üldözik a nagy neveket. Nothing succeeds like success. Így aztán van egy támogatási rendszerünk, amely jól bevált kapitalista módon privatizálja a profitot és szocializálja a veszteséget. És közben állandóan gazdasági sikerről és kulturális értékekről papol. Ugyanakkor a pénzek elosztása teljességgel átláthatatlan, mint ahogy a hatalom elosztása is.
A Kohl-korszak mozija
A tőke, a csillogás és a művészet közötti ellentmondás hozzátartozik a mozi immár több mint százéves történetéhez. Éppen ez teszi a dolgot rendkívül izgalmassá: mindig a művészi törekvés segíti ki a filmet a kommercializálódás válságából, és mindig a kommersz emészti fel a művészi és társadalomkritikus impulzusokat. Ez történik minden egyes film esetében. És ez történik minden nemzeti filmkultúrában, valamint nemzetközi méretekben is. Hollywoodon, Bombay-n, Hongkongon innen és a trash-movie világán túl, a multimédiális piaci stratégiák és a tévé-kompatibilitás földjén már sehol sem létezik olyan film, amely létrejöhetne az állami támogatás valamelyik formája nélkül. Olyan ez, mint a beton: minden azon múlik, hogy mit készítenek belőle. Egy kultúrának jó, tehát új és izgalmas filmeket kell létrehoznia. Erre kell törekednie. Rossz, tehát középszerű és jószándékú filmet tömegével lehet termelni.
Minden ország filmgyártása a maga módján reagál ezekre az ellentmondásokra. A kilencvenes évek német filmje pontosan úgy, ahogy a német társadalom a politika által felvetett problémákra: egyre növekvő rossz közérzettel. Manapság divatos az ötvenes évek moziját "Adenauer mozijaként" lesajnálni. A mi gyerekeink viszont minden bizonnyal a 80-as, 90-es évek német filmjét fogják "Kohl mozijának" nevezni, és remélhetőleg dőlnek majd a röhögéstől.
Ez egy új középosztály mozija, amelynek problémái a szakmai karrier és nem a munkanélküliség körül forognak. Konszenzus-mozi: nem rosszabb és nem jobb, mint amit az UFA csinált. Proli mozi, ami a zabálásról, ivásról és hányásról szól, autóról és tévéről, az örömökről a lázadás helyett. A provokáció mozija, amely a klasszikus akadémikus műveltségű polgárságot támadja, amely tulajdonképpen már nem is létezik. Az utolsó európai kultúrmaradványok elfecsérlésének mozija. Kifinomult irodalmi mozi, ami mindent filmre visz, ami felkerült a Spiegel bestseller-listájára és ami nem Amerikából jön. Intellektuális mozi, amely megrészegül a saját fennköltségétől. Mozi, amely Hollywoodról álmodik, ahogy még Hollywood sem álmodott saját magáról. Röviden: egy olyan mozi, amely nem találhat sem közvetett, sem közvetlen utat a jelenlegi társadalmi valósághoz. És még a kivételek sem erősítik a szabályt...
Igen, a szekér ismét felfelé megy. A német filmeket szereti a közönség. Pontosabban a német film bizonyos fajtáját. Képregények filmváltozatait, amelyeket magukkal visznek, amikor a diák-lakóközösségből az új polgári otthonba költöznek, "mindenből egy kicsit"-komédiákat (egy kis boldogtalansággal, egy pár homokossal, egy pár négerrel), a bestsellerek megfilmesítését, amelyeket éppen el akartak olvasni, mint A csenden túl, Az élet olyan, mint egy építkezés, Knocking on Heaven's Door. A rossz, középszerű, unalmas filmeket, amire senki nem szól egy szót sem, mert megzavarná az új konszenzust. Mert örülhetünk, ha a német film legalább valami kicsi szimpátiát felkelt. Mert a filmekben már nincs mit nézni és megérteni. És a végén a német film a saját érzelmi és politikai impotenciáját árusítja ki, mint pl. a Rossiniben.
Mindeközben egyáltalán nincs hiány tehetségekben. Van elég német rendező, színész, férfiak és nők egyaránt, operatőrök és mások, akik vihetik valamire Hollywoodban, és van elég német filmművész is, akik művészetüknek és a tudatlan nyilvánosságnak köszönhetően mennek tönkre. Van néhány egészen kellemes szórakoztató, aki érti a mesterségét, néha kicsit bolondos talán, de nem igazán zavarja a konszenzust.
Ma a német filmnek minden eszközével tiltakoznia kellene az ellen, ami ebben az országban történik. Mint például az angol, francia, olasz film teszi, ahol minden ideológia, minden felemelt mutatóujj nélkül egyszerűen látható, hogy egy szerelmi történet egészen másképp alakul aszerint, hogy a hősnek van állása vagy nincs, hogy márkás bútorokkal berendezett régi lakásban lakik vagy egy Trabant-városban. Hogy elfogadja-e, ami történik, vagy sem.
(Löwensohn Enikő fordítása)

36 KByte

35 KByte

21 KByte

18 KByte

17 KByte	Ami ma a német filmben történik, egyrészt eufóriát, másrészt kellemetlen érzéseket vált ki. Felesleges is mondani, hogy az eufória gazdasági, a rossz érzés kulturális természetű, és a két álláspont képviselői pontosan olyan távol állnak egymástól, mint a művészet és a gazdaság maga. Az utóbbi évek fejleményei - a német film kulturális támogatása helyett gazdasága ösztönzése, a tévé növekvő befolyása a grémiumokban, a célkitűző és gazdasági hatalmak centralizálása és a többi - látszólag ugrásszerűen mentek végbe, mindez mégis egy hosszú folyamat eredménye. Hogy a jelenlegi kultúrpolitika most csendben eltemetheti a német szerzői filmet, épp annak a következménye, hogy az átalakítás koncepciója csak mélyítette a válságot, és kimondottan károsnak bizonyult. Persze az Új Német Film győztesei ellen mindig is föl kellett lázadni vagy legalábbis meg kellett próbálni leszakadni róluk. Az Új Német Film veteránjai különös egyesülési stratégiájuk folytán már a hetvenes évek végétől akadályozták a német film továbbfejlődését. Nem engedték szóhoz jutni a következő nemzedéket, és most sem engednek teret az ebben a szakmában elengedhetetlen, többé-kevésbé gyümölcsöző generációs konfliktusnak sem. Ehelyett a képzés újabb és újabb lehetőségeit teremtik meg, amelyek a gazdaság érdekeinek kedveznek, ahelyett, hogy a filmkultúra számára döntően fontos önigazgatást támogatnák. A veteránok "blokkjával" szemben elég kevés lehetőségük marad az újabb filmkészítőknek, hogy új utakat találjanak, ha nem akarják egyszerűen őket utánozni. Nem marad más, mint a populisztikus dac, a zátonyra futott filmkultúrával szemben a lehetséges szövetséges keresése: a nyitás a széles közönség felé. Másrészt tovább folytatódik a Harum Farockitól Robert Bramkampig terjedő radikális "gondolati-mozi", vagy a ragaszkodás a történethez és a régióhoz, például Christian Wagnernél, Hiemernél, Gietingernél és másoknál. És végül marad még a tiszta individualizmus, amely legalább megkísérli az egész kultúra fejlődését figyelmen kívül hagyni. A magányos mesterek Achternbuschtól Kristlig, Straub/Huilletig, de ők mindig is kívülállónak számítottak a német filmben. Az utóbbi évek nyilvános vitái elfedték azt a folyamatot, amely az ország jelen gazdasági-politikai helyzetében a lehető legtermészetesebb dolognak látszik, nevezetesen, hogy a film kulturális támogatását felváltotta a profitközpontú stratégia. Csak így válik érthetővé, hogy a német filmek piaci részesedésének növekedését a kultúra sikereként könyvelik el, anélkül, hogy egyszer is utána gondolnának, milyen filmekkel érték el a német közönség filmnézési szokásainak ezt a figyelemreméltó eltolódását. A német film lényegében csak négy kategóriában sikeres anyagilag: a vígjátékok, a bestsellerek filmfeldolgozásai, a "feelgood movie" (köznapian: giccs), és a filmes pop-merchandising (?) területén. Minden más műfaj adaptálási kísérleténél (rendőrfilm, road movie, stb.) nagyobb az esély a bukásra, mint a sikerre. Az ebben a helyzetben kialakuló filmgyártásnak egyszerűen semmi köze sincs a film-média gazdagságához, fejlődési lehetőségeihez, sokoldalúságához. Akárcsak az Adenauer-korszak mozija, szociológiai szempontból rendkívül érdekes, és utólag egy sor bizarrságot felfed, amelyet ma nem vehetünk észre, mert a filmkultúra egészében olyan csúnyán korrupt. Az utóbbi időben a német film ünnepelt "sikere" gazdasági szempontból is puszta látszatként, "potemkino"-ként lepleződött le, mert a legsikeresebb német filmek sem teljesítik a nemzeti filmgyártás két fontos feladatát: exportjuk nem jár profittal és a kulturális imázs számára sem jelentenek jópontot. A német film sikere egyrészt öncélúságára, másrészt, bármilyen paradoxul hangzik, az amerikai forgalmazók német piacon kifejtett áldásos tevékenységére vezethető vissza. Ez a szerény siker gazdasági szempontból még inkább relativizálódik, ha azokkal a hatalmas összegekkel hasonlítjuk össze, amivel a filmgyártást támogatják. Naivság lenne azt hinni, hogy egy általános vita, a helyzet megtárgyalása világosságot hozhatna, legalább az őszinteség minimumát. Nem várható el, hogy valaki elvileg megkérdőjelezze azt a rendszert, amely minden ambivalenciájával együtt is biztosítja az ő egyéni túlélését, és a teljes alávetéstől a különböző kompromisszum fajtákon át a fondorlatos felforgatás (talán látszólagos) lehetőségéig annyiféle stratégiát kínál. A német film nem lehet jobb A gazdasági és kulturális filmtámogatás összekeveredése - amely a film-, média- és tévétámogatás összemosódásával párosul - többszörösen kódolt politikai okokra vezethető vissza. Egy nemzeti "képtermelés", mint szubvencionált iparág az európai kontextusban nem működőképes. A médiaállomások indirekt támogatása viszont éppen ellenkezőleg a tortaszelet növelését szolgálja az európai gyártási előbb vagy utóbb várható összekapcsolódásában. Igy felmerül a gyanú, hogy a német film gazdasági sikere mögött nem a gazdaság és a rossz ízlés összefonódásának önmegerősítő áramköre áll, hanem a nemzeti piac érdekérvényesítő kampánya az európai médiapiacra. Az Északrajna-Westfáliai Filmalapítvány például már 1991-es megalapításakor a szerzői film halálát és az ipartámogatást tekintette programjának. Érdekstruktúráját tekintve teljességgel őszinte: a szövetségi állam és a WDR tévétársaság elosztják maguk között a tőkét és a kompetenciát. Úgy tűnik - már csak a 45 millió márkás volumen miatt is -, hogy ez a jövő modellje. A szövetségi állam igyekszik megszerezni a hardwert és a saját médiaállomását támogatja, a tévétársaság pedig azonnal lecsap a szoftwerre és a tehetségre. Vajon az érdekek ilyen leosztásánál nem optikai csalódás-e azt hinni, hogy létrejöhet egy politikailag ellenálló és esztétikailag fejlődőképes film? A német film problémája nem a mainstream film feltörésében, hanem a politikai, gazdasági, kulturális hatások szerencsétlen keveredésében áll. Pontosabban úgy tűnik, hogy a gazdasági és kulturális szempontú támogatás keveredése nemcsak egy álcázási technika része, hanem a gazdaság és a politika összefonódását mutatja, a "beszéljünk csak Németországról" jelszó jegyében. Akárcsak az Adenauer- korszakban, a politika most is hasznot húz a német film provincialitásából. S mindez egy populáris mitológia részévé válik. A német film, ha mást nem is tud, legalább hangosan és érthetően azt mondja: mi. Ijesztően nő azoknak a kollégáknak és kolleganőknek a száma, akik beletörődnek ebbe a folyamatba. Felmerül a kérdés, hogy a gazdasági és művészeti támogatás szétválasztása elképzelhető-e még. Ismét a német filmtörténethez kell tanácsért fordulnunk. Már az Új Német Film megjelenésének idején felmerült az önszerveződő esztétikai termelés koncepciója. Az utóbbi évek nemcsak populáris trendfordulatot és személyes pálfordulásokat hoztak,nemcsak a producerek szövetségét a gazdasági-politikai centralizáció új szervezeteivel, hanem hanyatlani, sőt feloszlani látszanak mindazon intézmények, amelyek egykor az önigazgatás mellett elkötelezték magukat. Természetesen e szervezetek nagy része - kezdve a Filmverlag der Autoren lehangoló történetével - nagyban megkönnyítette mindezt. Felmorzsolódtak az ideológiai csatározásokban, és paradox módon semmi sem volt olyan romboló hatású az önszerveződésekre, mint a siker. Sokan azt hiszik, hogy az önigazgató szervezetek még mindig élnek, holott soha nem kínáltak más alternatívát, mint a személyes túlélést a grémiumokban és az üzleti világban. Mindez egy intendáns-modellhez vezet, mint Berlin/Brandenburgban, vagy a filmirodák és filmalapok kényszeregyesüléséhez, mint Hamburgban (vö. Epd. Film 97/7. 12.o) Ez ismét a filmkultúra centralizációjára utal, amelynek következményeként a gyártás már nem kezdeményez, csak végrehajt. A legújabb német film vonzódását a vígjátékokhoz gyakran hasonlítják össze a "régi", UFA-s német film lelkületével. Talán ez is összefügg a megváltozott gyártási körülményekkel, a fájdalommentes középszerűségre törekvéssel. Ilyen módon a kör bezárul: nemcsak a filmkészítők rohangálnak támogatások után, hanem a pénzügyi támogatók is üldözik a nagy neveket. Nothing succeeds like success. Így aztán van egy támogatási rendszerünk, amely jól bevált kapitalista módon privatizálja a profitot és szocializálja a veszteséget. És közben állandóan gazdasági sikerről és kulturális értékekről papol. Ugyanakkor a pénzek elosztása teljességgel átláthatatlan, mint ahogy a hatalom elosztása is. A Kohl-korszak mozija A tőke, a csillogás és a művészet közötti ellentmondás hozzátartozik a mozi immár több mint százéves történetéhez. Éppen ez teszi a dolgot rendkívül izgalmassá: mindig a művészi törekvés segíti ki a filmet a kommercializálódás válságából, és mindig a kommersz emészti fel a művészi és társadalomkritikus impulzusokat. Ez történik minden egyes film esetében. És ez történik minden nemzeti filmkultúrában, valamint nemzetközi méretekben is. Hollywoodon, Bombay-n, Hongkongon innen és a trash-movie világán túl, a multimédiális piaci stratégiák és a tévé-kompatibilitás földjén már sehol sem létezik olyan film, amely létrejöhetne az állami támogatás valamelyik formája nélkül. Olyan ez, mint a beton: minden azon múlik, hogy mit készítenek belőle. Egy kultúrának jó, tehát új és izgalmas filmeket kell létrehoznia. Erre kell törekednie. Rossz, tehát középszerű és jószándékú filmet tömegével lehet termelni. Minden ország filmgyártása a maga módján reagál ezekre az ellentmondásokra. A kilencvenes évek német filmje pontosan úgy, ahogy a német társadalom a politika által felvetett problémákra: egyre növekvő rossz közérzettel. Manapság divatos az ötvenes évek moziját "Adenauer mozijaként" lesajnálni. A mi gyerekeink viszont minden bizonnyal a 80-as, 90-es évek német filmjét fogják "Kohl mozijának" nevezni, és remélhetőleg dőlnek majd a röhögéstől. Ez egy új középosztály mozija, amelynek problémái a szakmai karrier és nem a munkanélküliség körül forognak. Konszenzus-mozi: nem rosszabb és nem jobb, mint amit az UFA csinált. Proli mozi, ami a zabálásról, ivásról és hányásról szól, autóról és tévéről, az örömökről a lázadás helyett. A provokáció mozija, amely a klasszikus akadémikus műveltségű polgárságot támadja, amely tulajdonképpen már nem is létezik. Az utolsó európai kultúrmaradványok elfecsérlésének mozija. Kifinomult irodalmi mozi, ami mindent filmre visz, ami felkerült a Spiegel bestseller-listájára és ami nem Amerikából jön. Intellektuális mozi, amely megrészegül a saját fennköltségétől. Mozi, amely Hollywoodról álmodik, ahogy még Hollywood sem álmodott saját magáról. Röviden: egy olyan mozi, amely nem találhat sem közvetett, sem közvetlen utat a jelenlegi társadalmi valósághoz. És még a kivételek sem erősítik a szabályt... Igen, a szekér ismét felfelé megy. A német filmeket szereti a közönség. Pontosabban a német film bizonyos fajtáját. Képregények filmváltozatait, amelyeket magukkal visznek, amikor a diák-lakóközösségből az új polgári otthonba költöznek, "mindenből egy kicsit"-komédiákat (egy kis boldogtalansággal, egy pár homokossal, egy pár négerrel), a bestsellerek megfilmesítését, amelyeket éppen el akartak olvasni, mint A csenden túl, Az élet olyan, mint egy építkezés, Knocking on Heaven's Door. A rossz, középszerű, unalmas filmeket, amire senki nem szól egy szót sem, mert megzavarná az új konszenzust. Mert örülhetünk, ha a német film legalább valami kicsi szimpátiát felkelt. Mert a filmekben már nincs mit nézni és megérteni. És a végén a német film a saját érzelmi és politikai impotenciáját árusítja ki, mint pl. a Rossiniben. Mindeközben egyáltalán nincs hiány tehetségekben. Van elég német rendező, színész, férfiak és nők egyaránt, operatőrök és mások, akik vihetik valamire Hollywoodban, és van elég német filmművész is, akik művészetüknek és a tudatlan nyilvánosságnak köszönhetően mennek tönkre. Van néhány egészen kellemes szórakoztató, aki érti a mesterségét, néha kicsit bolondos talán, de nem igazán zavarja a konszenzust. Ma a német filmnek minden eszközével tiltakoznia kellene az ellen, ami ebben az országban történik. Mint például az angol, francia, olasz film teszi, ahol minden ideológia, minden felemelt mutatóujj nélkül egyszerűen látható, hogy egy szerelmi történet egészen másképp alakul aszerint, hogy a hősnek van állása vagy nincs, hogy márkás bútorokkal berendezett régi lakásban lakik vagy egy Trabant-városban. Hogy elfogadja-e, ami történik, vagy sem. (Löwensohn Enikő fordítása)
36 KByte
35 KByte
21 KByte
18 KByte