„A háború utáni szlovén film a partizán epopeiákhoz menekült, később pedig egyeduralkodóvá vált benne a szlovén klasszikusok földolgozása."

„ Röviden: olyan emberre volt szükségünk, aki nem individualista, hanem egy a sok közül - igen, egy szlovén Jedermann kellett nekünk! -, valaki, aki nem » játssza az eszét« , aki a filmjével nem akarja fölfedezni a spanyolviaszt, és van mersze beismerni, ha valakitől ellop egy ötletet. Aki egy egyszerű történetet képes egyszerűen elmesélni. Például egy fiúról és egy lányról, akik a vonaton találkoznak és egymásba szeretnek, aztán elválnak, és a végén újra összejönnek, útközben pedig összeismerkednek egy csomó emberrel, akik közül mindegyik hozzáteszi a magáét ehhez a finoman összefonódó egészhez." (Ekran, 1997/1-2)

Simon Popek

„Szeretem a párbeszéd nélküli filmeket”

Simon Popek interjúja Igor Šterkkel, az Expressz, expressz című szlovén film rendezőjével

Andrej Košak Outsider-e alapján többen ( Filmvilág 1997/9.) az elviselhetőbb, könnyedebb, nézhetőbb, tehát kommercionálisabb szlovén film időszakának beköszöntét jósolják. Az Expressz, expressz nézése közben pedig úgy rémlik, a létező „ leglehetetlenebb” variációt választottad: filmedben nem azonosulsz különösebben a nézővel, párbeszéd alig-alig van benne, és a gyors, éles vágások sem jellemzőek: a jeleneteid tehát elég hosszúak és statikusak...

Először is nem értek egyet azzal, hogy a jeleneteim hosszúak és statikusak lennének. Ha az Expressz, expressz-t összehasonlítjuk az Outsider-ral, akkor szerintem az én filmemben több jelenet van. Azt sem állítom, hogy kommersz, ezért valószínűleg nem fog annyi nézőt vonzani, mint Koš ak filmje. A legszokatlanabb benne talán valóban az, hogy olyan kevés a párbeszéd. Mindezek ellenére mégis tele van apró szellemességgel, és a történetben sok a melegség, amit szeret a közönség.

Talán ha szofisztikusabban fogalmaztál volna, sokkal nagyobb közönségsikerre számíthatnál. A filmednek ugyanis hihetetlenül nagy érzelmi töltése van. Ami a beszéd hiányát illeti, arról csak annyit, hogy amikor évekkel ezelőtt a főiskolán a szintén dialógus nélküli One Way Ticket-et csináltad, Tati filmjeit nézted, és úgy kommentáltad őket, hogy neked nem nagyon tetszik a humornak ez a szófukar fajtája.

Nem azt mondtam, hogy nem tetszik, hanem hogy nem rajongok Tatiért. Szeretem a párbeszéd nélküli filmeket, például Bertolucci Oltalmazó égjét, ahol az utolsó negyven percben egyáltalán nincs szöveg. A filmben épp az a jó, hogy a dolgokat a beszéden kívül annyi minden mással is el lehet mondani. Gyakran úgy érzem, a szlovén film legnagyobb problémája az, hogy a lényeget a párbeszédekkel akarja kifejezni. Például éppen itt van fölöttünk a Fargo plakátja. Ennek a filmnek rengeteg a mondanivalója, és ehhez képest a párbeszédei elég banálisak. A mélysége más dolgokban mutatkozik meg, nem a konkrét mondatokban. Most, hogy az új forgatókönyvemet írom, én is megpróbálok ezen a metanyelven fogalmazni.

Berlinben, a tajvani Tsai Ming-liang Folyó című, új filmjének vetítése után azt mondtad, nagyon nagy hatással volt rád, akárcsak előző filmje, az Éljen a szerelem. Az ő sajátos beszéd és narráció nélküli poétikája ma a maga nemében a legradikálisabb.

Még post scriptum megállapítottam, hogy az új forgatókönyvem bizonyos részei rá emlékeztetnek. Nem teljes egészében, de egyes részletek mindenképp. Nagy csodálója vagyok. Én magam, legalábbis azt hiszem, mindig is sok rövidebb jelenetből fogok építkezni, ezzel szemben ő kitart a hosszú jelenetek mellett. Csodálom, hogy valakinek sikerül úgy elmesélnie egy történetet, hogy előtte szinte vállalja a biztos bukást, hiszen a filmjének nincs se magával ragadó története, sem erős párbeszédei, se egy akkordnyi filmzenéje - tulajdonképpen semmi sem történik benne. Minden olyan eszközről lemond, amivel a rendező eljátszadozhat, miközben ugyanakkor élvezhető filmet is csinál. Mintha egy másik galaxisból jött volna. Olyasvalami ez, ami számomra - legalábbis egyelőre - elérhetetlennek tűnik.

A filmed láttán az jut eszembe, hogy az Expressz, expressz hangos filmbe oltott néma film.

Igen, igen.

(...)

A zene ritkán szólal meg benne azért, hogy valamit aláfessen, inkább a romantikus, és még inkább a burleszkszerű jeleneteket hangsúlyozza.

Pontosan.

Például Andrej Rozman-Roza megjelenésénél mindig megszólal néhány akkord. Az előbb ezért hasonlítottam a néma filmhez, a burleszk karakterek hangsúlyozása miatt.

Igen, Roza figurája elég burleszkszerű. Ezzel arra is akartam utalni, hogy az Expressz, expressz forgatása idején volt százéves a film. Ezért is emlékeztet engem Tatira, aki szintén fölhasználta a némafilm elemeit és esztétikáját. (...) Szerencsére a régi némafilmekben még abszolút elsőbbsége volt a képnek, szemben az utóbbi évtizedekkel, amikor eluralkodott a dialógusok automatizmusa. És arra gondoltam: a filmem egy vonaton fog játszódni, amivel én magam is gyakran utazom, és néha valóban összeismerkedek valakivel, akivel órákig el tudok beszélgetni. Habár az utóbbi fél évben ötször utaztam Budapestre, és a tízórás utazás alatt senkivel se váltottam egyetlen szót sem! Itt egy olyan szituációval van dolgunk, melyet a film egyáltalán nem tekint lehetségesnek. Ritkán találsz olyan filmet, ahol a vonaton utazó két ember nem beszélget egymással; ennek oka a mai forgatókönyvírás logikájának bizonyos kényszerítő jellege, ami egyébként teljesen érthető, csakhogy én mást is el tudok képzelni. (...)

Van valami különös oka annak, hogy a lány egész idő alatt nem szólal meg?

Igen, a végén valamit utánakiált a kutyának, de ezt ugyebár nem nevezhetjük beszédnek. A probléma ott van, hogy ha a vonaton valakihez két szót szólsz, akkor valószínűleg még másik kétezret is fogsz neki mondani. Először megkérdezed a nevét, aztán fél óráig hallgatsz, majd újra kérdezel tőle valamit. Ez filmen elég hülyén veszi ki magát, ugyanis nagy lyukak keletkeznek a történetben: mondanak pár közhelyet, aztán tíz percig hallgatnak.

Így elkerülted a szlovén film klasszikus hibáját, hogy a szereplőknek nincs mit mondaniuk, csak fecsegnek.

Igen, a nézők azt kérdezték volna, miért nem halad előre a történet, mért nem mondanak semmit, és ez így ment volna egész végig. A másik oka elvi jellegű, és a szerelmi történet lényegét érinti: amit a két szereplő egymás tudtára akart adni, azt a tetteivel fejezte ki. Azt hiszem, a szerelemben fontos, hogy visszatükröződj a másikban, fontosak az apró dolgok, ereje van mindennek, amit együtt csináltok.

(...)

Emlékszem, körülbelül egy évvel ezelőtt nagyon összevitatkoztam veled a szlovén filmek képminőségén; én kritizáltam az operatőreinket, te meg a védelmedbe vetted őket. Most azonban azt kell mondanom, hogy az Expressz, expressz-nek nagyon szépek a képei, olyanok, mint egy régi képeslap.

Éppen az volt a célunk, hogy megsárgult képeslapra hasonlítson, ezért is választottuk ezt a narancsos-barnás árnyalatot. Csináltunk néhány próbafelvételt, amíg meg nem találtuk az igazi szűrőt. Ez az árnyalat melegséget, nosztalgiát sugároz, érezteti a film hangulatát. (...)

EXPRESSZ, EXPRESSZ (Ekspres, ekspres) - szlovén, 1996. Rendezte: Igor Š terk. Írta: Matja? Pograjc, Igor Š trejk. Kép: Valentin Perko. Zene: Mitja Vrhovnik-Smrekar. Vágó: Stane Kostanjevec. Szereplők: Gregor Bakovie , Barbara Cerar, Lojze Rozman, Andrej Rozman-Roza, Peter Musevski, Marko Mandi, Gregor E uš in. Gyártó: A.A.C. Production és TV Slovenija. 35 mm, színes, 74 perc.

Potoczki Klára fordítása

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek