Kolozsi László A remény különös esetei
A 2008-as Titanic Filmfesztiválról
Dean DeBlois: Sigur Rós: Heima (2007)
Dean DeBlois: Sigur Rós: Heima (2007)
115 KByte

Az idei – a tizenötödik - Titanic filmfesztivál Hullámtörők-díjasa izlandi film lett.
Tanulságos. Egyrészt az, hogy egy izlandi film nyert: tehát egy kis – a miénknél kisebb - északi ország izgalmas filmje, egy krimi; másrészt hogy a közönségdíjat is egy izlandi film kapta. Bár a Sigur Rós: Heima díjazásában nem az az érdekes, hogy egy izlandi filmnek adta a közönség a pálmát, korántsem. A Vérvonal – szemben a Heimával - mindenképpen megérdemelte a díjat, és kiköszörülte azt a csorbát, amit a 4, tehát a korábbi díjazottak okoztak (hiszen ezt a még a bátrabbak sem merték kiemelkedő filmnek mondani), ugyanakkor az is egyre világosabban látszik, hogy a Titanicra még nem a nagy filmek érkeznek.
Még nem számol a rendezők többsége a Titanic-kal. A Titanic még mindig az érdekes filmek fesztiválja, a mainstream lassan szivárog be, ahogy Báron György fogalmazott, az eresztékeken, még nem látszik pontosan sem az, hogy mi a szervezők szándéka a Hullámtörők-díjjal, sem az, hogy hogyan változik majd a fesztivál, milyen irányba megy el, kiknek akar majd tetszeni. A közönségdíj mindenesetre jól mutatja, hogy a zenés filmekre, a könnyebb műfajra van igény: a legtöbb nézőnek a Dean DeBlois rendezte Sigur Rós: Heima című filmje tetszett.
Ez, ne kerteljünk, több mint sajnálatos. Hiszen, ha a fesztivál ehhez a filmhez igazodna, akkor csákányt kéne vágni a Báron György emlegette eresztékekbe. A fősodor ugyanis leginkább ezekkel a zenés darabokkal érkezett, és söpört el mindent. A hordalékokon is érdekes munkákat láthatott, aki csak erre figyelt: David Hausen rendezőnek a Red Hot Chili Peppers klipforgatásairól készült munkája leginkább a rajongóknak lehet érdekes, filmként nézve harmadosztályú dokumentum-darabnak tűnt, amit nem a kapkodó kamerázás tett emlékezetessé, hanem az együttes tagjainak óriási egója, és parádés lazasága: ilyesfajta szabadságfokkal még zenészek sem mindig rendelkeznek. A Joy Division (rendezte: Grant Gee) nyomasztó filmje komolyabb – már-már filmes erényeket mutató, kicsit kócos, sötét tónusokkal festett, mégis élvezetes darab –, mint a Sigur Rós giccses és üres, dokumentumfilmnek csak nagyon erőlködve mondható, önfényező, és helyenként szintén a depresszióba invitáló bemutatkozása. A Sigur Rós ingyenes koncerteket adott szerte Izlandon, tengerparton, elhagyott malomban, nagy fúvós apparátust felvonultatva művházakban, vonósokat is mozgósítva rendes koncerttermekben, (valami hasonlóban, mint nálunk a MÜPA Fesztiválszínháza) vagy éppen senkinek zenélve, a nagy izlandi sziklásfennsíkon, gleccserek tövében.
Ha be szeretném mutatni olyasvalakinek, aki a filmet nem látta, milyen is volt a Heima, azt mondanám: képzelje el, hogy Kovács Ákost – tehát Ákost - kinevezzük pop-ikonnak (bár ő már kinevezte magát annak, de ezt most hagyjuk), és elvisszük különböző híresen szép, megindítóan magyar helyszínekre. Az Ikont, mondjuk, a Bazilika előtt énekli, fölötte köröz egy helikopter, aztán egy intimebb kamera veszi, ahogy a lépcsőn áll, behunyt szemmel, majd a Balatonfelvidéken járunk, a diszeli malom előtt; csak magában dúdolja az Ilyenek voltunk-at, furcsán néz rá néhány arra karikázó parasztember, majd a hortobágyi kilenclyukú híd jön, gulyás ostort pattintgat, majd a Márványmenyasszony étteremben cigányzenekar kíséri, és egy Piroska nevű hajadon a fején korsóval táncot lejt. Utána jöhet Szilvásvárad, ismét lovasok. Pirinyó vízesésünk visszafelé folyik, a pisztrángok visszafelé úsznak. A Sigur Rós zenéje nem jobb, de nem is rosszabb, mint Ákosé, néhány akkordra épül, és két fűszernek köszönheti különleges ízét: egyrészt a lassú témáknak, a melankolikus, északi hangulatoknak, a sűrű áramlásoknak - mintha e zene fölött is mindig köd ülne - olykor nem több mély morgásnál, vészterhes korgásnál; a siker másik fontos eleme az énekes, Jón Birgisson hangja. Birgisson többnyire falsettben énekel, kicsit fojtottan, de elég pontosan, és elég világosan, szemben a hasonló hangfajt képviselő más rocksztárokkal (magyarokat is lehetne mondani). Kétségtelen, az együttes azért is népszerű, mert tagjai nem vágnak fel: az interjúkból kiderül, a hazájukért rajongó, kedves fiatalok, akik kiválóan tudnak improvizálni is, persze szűk határokon belül - akár még egy jégcsapot vagy biciklipumpát is megszólaltatnak. A reykjavíki Filmfest nyitófilmjével nem is az a baj, hogy a zenéje elviselhetetlen - bár nekem néha az volt, annak ellenére, hogy birtokolok Sigur Rós lemezeket - hanem az, hogy az aláfestő képek többsége vérbeli Izlandgiccs. Gleccserek, gejzírek, kráterek, fekete földes tengerpart, gyermeklábnyom a parton. Néha a film hasonlított az olyan youtube-on szép számmal fellelhető zenei betétekre, amikor klip híján az, aki a zenét felpakolja, netről legyűjtött mosolygós arcokat vagy érdektelen festményeket (a legrosszabb esetben magánfotókat) tesz a zene alá. Persze az egész nincs leöntve izlandkodással (ez alatt körülbelül az értem, amit itthon: magyarkodás alatt értenénk), a Heima (vagy Minn Heima, ami annyit tesz: Hazám), nem nacionalista film, korántsem az.

Úgy tűnik ennek az alig pár százezres népcsoportnak nincs szüksége arra, hogy folyton-folyvást nagyságát, illetve ősi voltát bizonyítsa (holott tehetné). Irodalmát sem a trendkövetés, az új utak keresése, a kísérletezgetés jellemzi, a mai izlandi próza mentes a nagyravágyástól, nem belterjes, a szerzők nem kacsintanak össze, nem fogják egymás könyökét, az Izlandon játszódó műveket nem csak azok értik meg, akik jól ismerik az izlandi településeket vagy tudják, hogy ebben a kis országban mindenki mindenkinek a rokona, minden mindennel összefügg. Az egyik legnépszerűbb, és legjobban író szerző, Arnaldur Indri?ason krimiket ír. Az ő könyveit is kiadta már az Animus kiadó (ők szerezték meg a Harry Potter regények kiadásának jogát), akárcsak a népszerű írónő: Yrsa Sigurdardóttir regényeit. A -dóttir végződés minden izlandi lány neve mögött ott díszeleg (Björk teljes neve: Björk Gu?mundsdóttir), ahogy majdnem minden igazi izlandi fiúé mögött a -son.
Indri?ason Vérvonal című remek krimijéből egy nem -son nevű – lehet, hogy nem tősgyökeres? – izlandi, a 101 Reykjavík rendezője, Baltasar Kormakur rendezett filmet. Nem adaptálta a könyvet: elég jelentősen átírta, megváltoztatta az arányait, a súlypontokat máshová helyezte, mint Indri?ason. A könyv elején egy férfi hulláját találják meg, lassan tárul fel a titok (amit, mivel krimiről van szó, nem árulhatok el), pontosabban negyven év titka, balsejtelmei, szörnyű epizódjai, vétkei. Indri?ason könyve vérbeli krimi, de van benne bőven Dosztojevszkij prózájából, akárcsak a más nagy északi krimi író, Henning Mankell könyveiben is. Mankell – nem tudom miért, egyszerűen nem tudom megérteni miért, hiszen az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb kortárs szerző, és a meglett irodalombarátok, azok, akik csak a mívesért rajonganak, sem köthetnének bele krimijeibe – nálunk alig ismert. Ingmar Bergman veje volt (amíg el nem vált), ő a folytatója, ráadásul, a követendő, és nagyszerű északi gyerekkönyv-hagyománynak is. Indri?ason Mankell stílusából is merít, de azért ez nem meglepő hasonlóság, mert mindkettőjük nyomozói kies, kopár északi tájon erednek a bűn nyomába (Indri?asonnál nem egy személyről, hanem egy nyomozói csoportról van szó). Nem tett jót Indri?asonnak, hogy Kormakur belekavart a történetbe, hogy sokkal tovább kitartja az elterelő szálat (az elterelő szál az, ami félrevezeti az olvasót, eltereli a figyelmét a valódi gyilkosról, akit így szinte csak fél szemmel lát), nem tett jót a történetnek, hogy túl messzire, a film végére teszi a csattanót - persze lehet, hogy kifogásaimnak elsősorban az az oka, hogy a filmnél korábban merülhettem el a könyvben. A Vérvonal, izlandiul Mýrin, atmoszférája fojtó, sűrű, akár egy kínai leves, a vége nem felold, mint általában a krimik vége, nem szabadít fel, sokkal inkább elnehezít, letaglóz.
A regényben egy csoport nyomoz. A marcona főnök szerepében, Ingvar Eggert Sigurdsson lenyűgöző: nem csak ő, hanem a film atmoszférája is, Gigor Attila A nyomozóját juttatta az eszembe. Megérdemelten nyerte a 15. Titanic díját.

Nem csak zenés dokumentum filmeket láthatott a rosszul szellőző Örökmozgóba tóduló Titanicos közönség - sok percnyi izzasztó, és lökdösődéssel tarkított várakozás után - nem csak olyan dokumentumfilmeket, melyeknek központi eleme a zene, központi figurája egy zenész, hanem olyanokat is, melyek a film nagy alakjairól szólnak, nagyon amerikás hangon, nagyon precízen, de ugyanakkor nagyon idegesítően kimérten. Egy amerikai dokumentumfilmben nincs helye a bírálatnak, az amerikai dokumentumfilmek, ha rendezőkről, nagy színészekről szólnak, hasonlítanak a dvd-ken fellelhető extrákra (lehet, hogy annak is készültek), a legizgalmasabb is: csupasz magasztalás. A sztár megistenülésének dokumentuma. Igaz, ki, ha nem éppen Marlon Brando és Steven Spielberg érdemelné meg a piedesztálra emelést. Hogy filmes oltárt készítsenek neki. Hiszen nehezen tudom elképzelni, hogy lesz, lehet még egy olyan formátumú, olyan kemény színész, mint Marlon Brando. Olyan színész, mint Cary Grant, vagy Garry Cooper még lehet (van is, jelenleg George Clooney), de olyan, robusztus, természetes, és erős színész, mint Brando, már nem. A TCM dokumentumfilmjéből egyébként sok minden kiderül róla, de ebben a filmben is a legigazabbak, a legárulkodóbbak az apró gesztusok, az elkapott tekintetek. A jól szerkesztett film elején elhangzik, hogy Brando mindig harcolt az apjával, le akarta győzni az apjától örökölt vonásokat (az erőszakosságot), és az apja nem volt büszke arra, amit elért. A film egy pontján Brando az apjával együtt nyilatkozik egy tévéshow-ban: az apa azt mondja, nem arra büszke, hogy a fia milyen színész lett, hanem arra, hogy milyen ember – a színész megfogja az öreg lábát, egy pillanatra, éppen, mintha csak annyit mondana, hagyjuk ezt, most kérlek ne. Nincs ebben a mozdulatban szégyen, de ugyanakkor mégis, valami olyan szemérmesség, és olyan visszafojtott indulat, hogy egy pillanatra még a kérdező is megdermed. Elérkeztek egy határra. Ezen a határon túl olyan indulatok, olyan érzelmek vannak, amilyenekről egy show-ban nem lehet, nem is kell beszélni. És az is egyértelmű, hogy ez a forrása, ez a kapcsolat, Brando kivételes érzékenységének és tulajdonképpen nőies természetének. Nem nyafogós, kemény. De van benne, ahogy John Turturro, a film egyik legeszesebb nyilatkozója mondja, valami lágyság. Még a férfiakra is erotikusan hat, mondja Turturro, ha tagadják is, meglátva őt azt gondolták, húúúú, igen, ez egy nagyon szép ember. Nem tagadom, nekem is ez járt a fejemben, miközben Brandót néztem: nem volt nála szebb színész. Jean Gabin szerint nincsenek férfi színészek, csak férfiszínésznők, és nőiszínésznők. Brando férfiszínésznő volt. Akkor változik, amikor a pálya szélére kerül. Gabinhez hasonló férfiszínész akkor lesz, amikor már testesebb, amikor már nem olyan vonzó. Ekkor már minden alakításának különös súlya van. Fény derül a filmből néhány fontos – Brando miatt feledhetetlen mű (ilyen az Utolsó tangó Párizsban is) értelmezéséhez elengedhetetlen – titokra is: Bertolucci filmjének fontos monológját Brando írta: az gyakorlatilag a gyerekkoráról szól. Brando szeretett zenélni, dobolni, élvezte a ritmust, a kongázást. Rettenetesen sok nőt mondhatott szeretőjének. Aki visszautasította, természetesen megbánta később, hogy nemet mondott. Dobok, nők, filmek. A Leslie Greif rendezte Brando dokumentumfilmhez ők adták a legérdekesebb hangot. A nyilatkozó színészek többnyire enerváltak voltak, és nagyon öregnek tűntek (még Al Pacino is...). A nyilatkozók – szemben Brandóval - smink nélkül nem boldogulnak.

Steven Spielberg boldogul smink nélkül is, nem sztár, sőt, a hollywoodi sztárkultusz esküdt ellensége. Egy régebbi – a filmben nem idézett - interjúban kifejtette már, hogy a sztár maga a film, a nézők a sztár nevére mennek be, ezért nem akarta sztárokra építeni a filmjeit. Spielberg az interjúban valóban iparosnak adja ki magát. A szorgalom és a munka fontosságát hangsúlyozza, szinte hallani mögötte a súgót, Max Webert: számára a film nem elsősorban önkifejezési eszköz. A nem különösebben érdekes interjú – Spielberg tud sokkal jobbat is, tehát ez a kérdező lelkén szárad – leginformatívabb része a régi, amatőr első filmek részletei. Hogyan születik a zseni? Akit érdekelt mindig is, hogy mit gondolt a bilin a kis Kant, vagy mit blattolt le a kis Mozart, annak különösen fontos film lehet a Spielberg Spielbergről (a cím a híres és fontos könyvsorozatot idézi), szimpla érdeklődőknek Richard Schickel dokumentumfilmje egy kicsit unalmas, azoknak meg, akik Spielbergtől csak a Cápát vagy a Jurassic Parkot szeretik, lehet, hogy egyenesen idegesítő.
Brando mellett a legférfiasabb egy régi film remake-je volt. a Copland forgatókönyvét jegyző James Mangold filmje azóta már fut a mozikban (jelen oldalon is olvasható róla egy kritika): igazi, férfias, vérbő, régimódi western. Nem olyan anti-western, vagy posztmodern western, mint a Nem vénnek való vidék, nem olyan letaglózó sötét western, mint Clint Eastwood munkái, hanem vérbeli, macsó western, férfias munka, egy férfias világról, ahol a gonosz sem megátalkodott, ahol a jó sem makulátlan, ahol a szembenálló felek egyikét sem lehet igazán szeretni. A filmen tulajdonképpen érezni, hogy a Copland szerzője jegyzi: hiszen, ahogy a Copland hagyományos, és nehéz atmoszférájú rendőrös film, úgy a Mangold remake-je a Börtönvonat Yumába, borongós western (más Mangold filmeket, különösen a bájos Kate és Leopoldot vagy az Észvesztőt most nem érdemes felemlegetni). A western tematikus műfaj, vagyis elképzelhetetlen néhány fontos elem nélkül (ilyen a párbaj, a postakocsi, a veszélyes bűnöző), a posztmodern westernekbe ezekből az elemekből módjával adagolnak. Mangold nem marad adósunk, minden fontosabb ismertetőjegyre rámutathatunk. Filmjének alapját egy egyébként nem ilyen sűrű és nehéz film, a nálunk Ben Wade és a farmer címen futó western képezte: a színészeknek is köszönhető – illetve nekik leginkább – hogy a legújabb Ben Wade film nem csak a réginél, hanem számos westernnél is érdekfeszítőbb, emlékezetesebb.
Férfias filmnek gondolhatnánk az angol skinheadekről szóló Ez itt Angliát, de nem az: Shane Meadows, akinek a filmjeivel már korábbi Titanicon (illetve a recenzens filmklubjaiban is) találkozhattunk, nem vad bandának, nem ok nélkül lázadóknak, nem haragos nemzetvédő csapatnak állítja be a helyi szélsőjobbos erőket. Az Ez itt Anglia sokkal inkább érzékeny film, mint férfias. A csoport vezetője egyenesen szimpatikus, ahogy védelmébe veszi a rossz gatyája miatt kigúnyolt és megalázott kis főhőst, Shaunt, aki tulajdonképpen barátokat keresve verődik a galerihez. Csak a börtönből szabadult, vérgőzös, antiszociális Combo megjelenése, és a csoport szakadása után látunk lázító szónoklatokat - egy kiégett, alkoholistának látszó volt befolyásos politikus tüzeli fel a szedett-vedett kis alakulatot – Combo változtatja meg Shaunt, ő a mozgalom sötét angyala. Meadows filmje nem látlelet, nem mondható rá az sem, hogy a Thatcher korszak pontos ábrázolása, bár meg kell hagyni, ezt a szociográfiai hitelt számon lehet kérni a magyar filmek többségén, akárcsak Meadows érzékenységét, vagy karakter felépítési tehetségét. Meadows filmjének hősei egyáltalán nem sablonosak, a gonosz nem úgy gonosz, ahogy egy tüntetésen annak látszó főalak, Meadows állást foglal, de nem harciasan, nem előrenyomulva, nem kiabálva. Éppen azért is nagyszerű film az Ez itt Anglia, mert Meadows nem a galeri, a skinheadek hangján beszél: olyan ez, mintha egy ránk támadót, egy hőzöngő veszekedőt éppen azzal fegyvereznénk le, hogy nem háborodunk fel, hanem hidegvérünket megőrizve, alázattal, és nem emelt hangon tudunk szólni hozzá. Szükség lenne egy ilyen magyar filmre, egy Ez itt Magyarországra: amikor megnéztem Shane Meadows filmjét ez járt a fejemben: vajon ki tudna ilyen filmet készíteni, kire lehetne ilyen feladatot bízni, kiben lenne egy ilyen filmhez elég alázat. Szomorú eredményre jutottam.
Az Ez itt Angliában Combo rontja meg a közösséget. Meadows tulajdonképpen azt is állítja, hogy a szélsőjobbos csoportok addig nem veszélyesek, amíg egy pszichopata nem kerül az élükre. Hogy kialakulásuknak elsősorban a szegénység, a társadalom kettészakadása, a szociális olló kinyílása az oka. De minderről nem úgy beszél, mintha Susan Fiskét, vagy Csepeli Györgyöt mondana föl, hanem hitelesen, és – tagadhatatlan – szomorúan. A Shaunt alakító Thomas Turgoose döbbenetes erejű alakítástól szinte megrettenünk. A kisfiú úgy éli át és meg a szerepet, ahogy a nagyok többsége sem. Az Ez itt Anglia, két okból is a fesztivál legfontosabb filmje volt – remélem nem csak nekem – egyrészt azért, mert a régi Titanicos hagyományokat idézte (hiszen a fesztivál nem divatokra ült fel, hanem régi értékes filmeket is emelt be a programba, elsősorban az értékekre, a még be nem mutatott jelentős munkák bemutatására fókuszált), másrészt azért, mert ez a film volt a legtanulságosabb, a legmegrázóbb.
Az imént felsorolt jelzők (tanulságos, megrázó, fontos) nem alapoznak meg esztétikai ítéletet: vagyis hangsúlyoznom kell, nem ennek a filmnek adtam volna, ha a versenyprogramban fut, a fesztivál díjat, de ez az a film, aminek a forgalmazásáról nem kellene letenni.
Nem sokára a mozikban is látható az a Fél Nelson, amire éppen az Ez itt Anglia jelzői is aggathatók. A Fél Nelson is olyan film, amire itthon szükség lenne, aminek jó lenne, ha lenne magyar verziója. És aminek ugyanúgy nem lesz, ahogy az Ez itt Angliának.
Az alakításáért számos díjjal elismert Ryan Gosling egy középiskolai történelemtanárt alakít. A középiskola tipikus amerikai állami iskola: a diákok vadak, nehezen kezelhetőek, nem figyelnek az órákon. Gosling egy – nehezen hihető – vulgár hegeliánus, dialektikus történelem-szemlélettel hódítja meg őket (ha osztályharcról is beszélne, nem csak szembenálló és formáló erőkről, akkor egyenesen marxistának titulálnám). Mint a kosárcsapat kapitánya is belopja magát az ifjú szívekbe, különösen a helybeli nagyarcokkal, menősrácokkal barátkozó fekete Drey szívébe. Drey crackezésen kapja. Hogy mikor és hogyan kezdett el a tanár úr drogozni, nem lényeges (nem is derül ki). A crack az a kemény szer, amiről a legnehezebb lejönni: azonnali függőséget okoz. Tehát elég volt egy pillanatnyi gyengeség. Gosling tanár ura lassan mindent elveszít. Nem remél semmit. Nem bízik senkiben. A végén csak Drey marad neki, de - ezt sugallja, a rendező Ryan Reck - a túléléshez ez is elég. Egy ember is. Ha az megtalál, szíven talál bennünket. Vagyis: messze nem csak tanár-diák viszonyokról, az amerikai külvárosokról szól Reck dolgozata. Nem csak egy idealista ember bukásáról, a remény elvesztéséről, elvesztegetéséről. Most, amikor tanárverések hírével van tele a magyar sajtó, az Ez itt Anglia mellett ezt a filmet kellene a középiskolákba vinni, és megmutatni a diákoknak: még az sem elképzelhetetlen, hogy élveznék is.

Ha már belekezdtem régebbi Titanicok dicséretébe, érdemes megemlékezni arról, hogy ez a fesztivál nagyban hozzájárult a távol-keleti filmek elismerteséhez, sikeréhez: hogy mindig kereste és felvállalta az egzotikumokat. Nyugodtan lehetett volna liberális filmfesztiválnak titulálni. Idén is.
Sok vér. Szexuális és egyéb kilengések.
Perverziók, (gőz)gombócok.
Eszméletlenül durva maffiózók (szerintem minden idők legdurvább Titanicos filmje nem a Gombócok volt, hanem egy, a szerb maffia köreiben játszódó dán film – a legfrissebb dán opus, ami a félszigeten élő arabok életét tárgyalta, sajnos, gyengébb munka lett).
Sajátos ízt hoznak be – tacót, és tortilla-tekercset dögivel – a mexikói filmek. Tavaly a fesztiválra elkísérte Daniel Gruener-t Guillermo del Toro (A faun labirintusa rendezője). Idén a legművészibb (legművészieskedőbb) film egy mexikói film volt: Simón Bross Rossz szokások című filmje.
Bross minden jelenetet alaposan, kíméletlenül megkomponált. A több szálon futó történetek a meg nem szakadó esőben ázó, apokalipszis előtti Mexikó City-be kísérnek. Minden kísérteties. Szinte senki sem éber. Senki sem bűntelen. A bűnök az égig érnek: azok fakasztják fel újra és egyre kíméletlenebbül a felhőket. Szinte már ki sem lehet lépni az utcára. Minden csurom víz. Az apáca a megváltást azzal akarja elérni, hogy nem nyúl ételhez, hogy undorítóvá teszi az étkezést. Úgy érzi, minden falattal vétkezik. Az anya le akarja fogyasztani kicsit duci, sok csokit faló, boldogtalan gyermekét. Anorexiás. Ki akarja koplalni, futni magából a boldogtalanságot. A férje, a tanár, formás tanítványával a szex és az étkezés oltárán áldoz. Ő tűnik egyedül boldognak. Ők.
Esznek, és szeretkeznek.
Az eső alábbhagy, amikor az apáca megbékél magával. Az eső nem csak a pusztulás metaforája. Ugyanúgy, mint Garcia Marqueznél: lehet a szerelem metaforája ugyanúgy, mint a kegyelemé. Bross az apáca jeleneteit Caravaggio-t idéző színekkel, fényekkel festi meg, az anyáét hideg kékkel, a szerelmesekét Rubenset idézve. Mégis a film egésze Francis Bacont idézi.

Furcsa szerelmespárról szól Juan Patricio Riveroll meglepő (meglepően záródó) Operája is. Egy kopott tehetségű író, aki már csak útikönyveket jegyez, az óceánig utazik a lányával majdnem egyidős szeretőjével. Nem történik velük semmi különös. Kukoricasört isznak, tequilát. Beszélgetnek egy idős kocsmárosnővel. Néha hazatelefonálnak: jól vannak. Riveroll ugyanarról az állapotról beszél, mint Bross. De míg Brossnál marad egy kis remény, nála reményről beszélni nincs értelme. Az Opera vérbeli egzisztencialista mű. Antonioni film. Néha felcsendülnek részletek a Trubadúrból, a Figaró házasságából, és más operákból, de a történetet felidézni legalább annyira értelmetlen lenne, mint arról eszmét cserélni, hogy miért is Opera a film címe.
A jelenetek nem áriákból és duettekből épülnek fel. Csupasz recitativo minden megnyilatkozás.
És a végére csak a zene marad.

 

David Hausen: Red Hot Chili Peppers: Cím nélküli doksi (2007)
David Hausen: Red Hot Chili Peppers: Cím nélküli doksi (2007)
135 KByte
Grant Gee: Joy Division (2006)
Grant Gee: Joy Division (2006)
145 KByte
Baltasar Kormakur: Vérvonal (2007)
Baltasar Kormakur: Vérvonal (2007)
116 KByte
Leslie Greif: Marlon Brando (2007)
Leslie Greif: Marlon Brando (2007)
120 KByte
Richard Schickel: Spielberg Spielbergről (2007)
Richard Schickel: Spielberg Spielbergről (2007)
139 KByte
James Mangold: Börtönvonat Yumába (2007)
James Mangold: Börtönvonat Yumába (2007)
97 KByte
Shnae Meadows: Ez itt Anglia (2006)
Shnae Meadows: Ez itt Anglia (2006)
170 KByte
Ryan Reck: Fél Nelson (2006)
Ryan Reck: Fél Nelson (2006)
156 KByte
Simón Bross: Rossz szokások (2007)
Simón Bross: Rossz szokások (2007)
177 KByte
Juan Patricio Riveroll: Opera (2007)
Juan Patricio Riveroll: Opera (2007)
162 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső