Palotai János Gyerekbetegségek
Moveast, Pécs, 2007

18 KByte

A Budapest.-Pécs-Szarajevói expresszen utazunk a Moveast fesztiválra Angival, Beával, Erzsivel, Krisztával, Zsuzsával – mindnek hivatása, „szerelme” a film. Útközben azonban egy kisfiúnak „udvarolnak”, dédelgetik. Vagy tízszer éneklik el neki a Bóbita álmos-t. A gyerekben hol az álmosság, hol a hiperaktivitás kerekedik felül. Miskolcról hozzák a pécsi kórházba, ott nem vállalták a komplikált életbevágó műtétet, a gerinc és a szív között növekvő daganat eltávolítását – itt talán… Búcsúzáskor a lányok elkérik a szülők telefonszámát, s elhatározzák, hogy meglátogatják a kórházban a gyereket. Majd beülünk az aznapi első filmre, a lengyel Adam Guzinski: Fiú a vágtázó lovonjára, amiben egy kisfiút megműtenek, ám a látszólag rutin beavatkozásból komplikált dolog lesz…. A valóság egybefolyik a filmmel. Ez esetben a film annyiban több a valóságnál (Truffaut), hogy több filmben látni beteg gyereket – s ez szimptomatikus lehet.

A filmkészítők gyerekbetegségének ez volt az egyik megnyilvánulása. A másik ismertebb, s régebbi eredetű: az első filmbe zsúfolni a másodikat. Az ifjabb Zulawski még a harmadikat is belepréselte az elsőbe, s ettől valóban kaotikus lett a Káosz, bár a címmel nem erre utalt, hanem arra, ami egy családban és Lengyelországban van éppen. Ez részben az apai „örökséggel” magyarázható, másfelől azzal, hogy a film 5 évig készült. A szintén lengyel Slawomir Fabicki első filmje (Jóvátétel) is tele van zsúfolva apátlan fiúval, ukrán menekült nővel, a köztük levő szerelemmel, maffiával, bűnözéssel, erőszakkal, agresszivitással – ez a Férfi dolog című, sikeres kisfilmjében is fontos motívum volt.

A harmadik kór- és kortünet a nyelv (argó) megtanulása, s hogy aztán mégsem mondanak, üzennek vele. Az ifjú alkotók (tisztelet a kivételeknek!) nem úgy tesznek, ahogy a gyerek rákérdez a világra, majd az okokra. Az ukrán Lubomir Kobilcsuk, a Tárna rendezője sem. Wajda hősei a csatornában, az övéi egy barlangon, egy mai labirintuson küzdik át magukat, hogy megszerezzenek egy bálványképet. A célt a professzoruk tűzte ki eléjük, aki menetközben eltűnik, s így már két „dolgot” kereshetnek. Egy idő után a harmadik lesz „életbevágóan” fontos: a kijárat. Végül eljutnak egy kultikus helyre, ahol meglepetésükre a tornatanáruk lesz a sámán, ő celebrálja a rituálét. Mintha egy nemzedék bolyongana az apáktól becsapva, cserbenhagyva – a tudós professzora által is megfélemlítve – a tornatanár agresszív, fenyegető drillje révén. E nemzedékhez tartozóként a szerző is bolyong a metaforák és a műfajok között. Amikor rákérdezünk, hogy horrort illetve annak paródiáját láttuk-e, vagy van-e (burkolt) üzenete a filmjének, az utóbbi kérdésre határozott nemmel válaszol – s ez meglep –, mondván, ő igazi horrort akart csinálni. Ha nincs üzenet, az is üzenet. Nem akar belebonyolódni olyan problémákba, amikből csak vesztesként kerülne ki, jobb referenciának tűnik, ha csinál egy trendi dolgot, amivel pénzt és újabb lehetőséget tud teremteni a következő filmhez. Közben jobban megtanulja a nyelvet – és elfelejti, hogy akart-e mondani valamikor valamit. Tanulságos a másik ukrán, Alan Badojev filmje is. Két fiatal, a kalandvágyó, szenvedélyes fotós és a csellózni tanuló „konzis” lány elvonul a világtól, hogy egymáséi legyenek. Még a telefonzsinórt is elvágják, nemcsak a csengőt szedik le – ebbe a teljes elszigeteltségbe alig hallatszik be a „narancsos forradalom” zaja. Nem is érdekli őket, ami érthető, mivel egymástól várnak valamit, nem a többiektől. Eddigi kis életükben maguk is rájöhettek erre, ezért érdemes kivonulni a társadalomból – és nem az utcára. Azóta ki is derült, hogy a változást akarók csalódtak, nem csináltak történelmet. A film címe is erre utal (Orangelove), egyfajta reflexió a kül-világra. Ez a rész, a film első félórája egyébként jobban sikerült, szép reményekre jogosítaná a szerzőt – ha a folytatása is ilyen lett volna, vagy ha ilyen lesz a következő filmje.
A „narancsos forradalom” után adódik a „bársonyos”. Robert Sedlácek nem saját nemzedékéről csinált filmet, hanem a „harmincasokról”, akik a forradalom/rendszerváltás győztesei, haszonélvezői lehettek (volna). A hazugság szabályainak szereplői nem a jövő elől, hanem a múltjuk miatt menekülnek ki a társadalomból, amit szeretnének elfelejteni. A lelki gondozó intézetben mint mikro-társadalomban újabb szabályrendszer fogadja az ideérkezőt. Itt már nem a gyógyításról van szó – leplezi le e rendszer működését az egyik ápolt…és a film. Ahogy az előző rendszert is leleplezték az új hullámosok, mivel az is hazugságokra épült. A róluk szóló filmek etalonná, fogalommá váltak. Az információs mezőnyben szerepelt két régi újhullámos, Chytilová és Menzel legújabb filmje a Szép pillanatok és az Őfelsége pincére voltam. Jó és fontos gondolat, hogy információs vetítéseken lehet látni a Kelet-Európai új hullámok markáns alakjainak új/legújabb filmjeit is, ami így nem nosztalgiázás, de tanulságos lehet nézőknek és készítőknek. Érdemes tovább bővíteni, miként érdemes volt a veteránok mellett a köztes generáció filmjeit is elhozni, akiket pályájuk kezdetén, vagy életük derekán kapott a rendszerváltás/összeomlás. Így Chytilová után Hrebejk, vagy a délszlávoknál az újhullámos fenegyerek Djordjevics után Paskaljevics filmjei kapcsán érdemes a folytonosságról vagy a megszakítottságról beszélni.
Térjünk vissza Chytilovához és Menzelhez. Utóbbi filmje – amivel már foglalkozott a sajtó – „mesterszonett”. Az eddigi munkáinak összefoglalása, a legjobb, legsikeresebb elemekből, motívumokból komponálta élet-„örömódáját”. A zenei hasonlatnál maradva, Menzel intim hétköznapi zenével szolgál. Most is humoros, gyöngéd meleg derűvel, némi (és nemi) kajánsággal nézi „hőseit”. „Kéjencségét” megtartotta; most is az érzékiség tombolását látni, mint a „vonatok”ban, azzal a különbséggel, hogy az reneszánsz ízű, ez pedig barokkos. (Göbl és Svejda Pályaudvari blueséban is van eszem-főleg iszom és szerelmi fondorlat – és halál a végén, de ez a valóság karikatúrája akar lenni, mint az alapszínmű.) Menzel mindkét filmjében – és a többiben is – ez inkább álom, játék az érzékiséggel , s ez alkotásának forrása. Azt keresi, hogy/ hol lehet az életben örülni, jól mulatni. Tudja, hogy a valóságban kevés az öröm s a játékosság, ezért mesél mindig róluk. Chytilová szerint viszont nincs szükség ott ezekre, ahol tettekre van szükség, a cselekvésre kell lehetőséget teremteni. Ezzel ellentmond Menzelnek, de abban mind a ketten egyetértenek, hogy mind a szocializmusbeli, mind a mai ember nem él teljes életet – ha csak ki nem vonul az erdőbe –, s ezért „kárpótolni”, adni kell neki valamit. Chytilová komor erkölcsi tanmeséket ad, nem volt, és most sincs kedve nevetni, sem nevettetni a világon, mert a világ nincs rendben, s mert az ember sincs rendben. A Szép pillanatokban felvonulók mind ezt reprezentálják, a pszichológusnővel az élen, aki talán a legszerencsétlenebb, mert nem reménykedik a harmónia lehetőségében.(Nem is fogja úgy szeretni a közönség, mint Menzel filmjét.) Már az a remény is elszállt, ami 68 után még életben maradt és alkotásra inspirált. Chytilovát tartották már dokumentaristának, szürrealistának, filozófusnak, feministának, most pszichológusnak mondják, mivel e film forgatókönyvét Katerina Irmanovova pszichológusnővel írta. Valójában moralista, de nem spekulatív, hanem a tapasztalataiból leszűrt tanulságok eredménye alapján „prédikál”, a belső ürességet akarja feltárni. A világ kereteit rajzolja meg, ami korábban túl szűk volt – bár ebben is lehetett élni, ahogy a Játék az almáért, vagy Menzel filmjei mutatták –, de mára sem lettek jobbak, csak mások a keretek. „Utóda”, Jan Hrebejk – aki már a „bársonyos forradalom” utáni generáció tagja de génjeiben még hordoz valamit a szoc. múltból –ha lehet, még kritikusabban mutatja meg ugyanezt. A Szépség bajban azt példázza, hogy az idő annak kedvez, aki vagy ami aljas. Az árvíz, ami áttöri a kereteket, az emberekből „elmossa” a jót, s marad a rossz. A „címszereplő” férje autólopásból él, amíg le nem bukik. Felesége – mondván, hogy a gyereknek jobb levegőre van szüksége – visszamegy az anyjához, akit az új hullám emblematikus színésznője, Jana Brejchová alakít. A szép, ártatlan szösziből zsörtölődő (b)anya lett, élettársa agresszív, rosszindulatú poszt-„szocialista ember”, mindenki életét megkeseríti. A film pozitív alakja a lopott autó gazdája, aki 68-ban emigrált, s most tért vissza Toscanából anyja temetésére, és hogy visszaszerezze tulajdonát, a házát. Ám mindenki az ő gazdagságából s tulajdonából akar szerezni: az anyját ápoló asszony és a férje csakúgy, mint a címbeli szépség, aki – részben kiszolgáltatottságból, részben számításból – a szeretője lesz, amíg a férje börtönben van. Az emigránsról minden bőrt lenyúznak, a poszt-szoc. ”apa” meghívatja magukat Toscanába, ahol szinte birtokosként nyaral – ahogy ez nálu(n)k szokás.

Mi Pécsett leszálltunk az expresszről, mégis Szarajevóban érezhettük magunkat, nem a dzsámik, hanem a sok bosnyák film miatt. Amelyek aztán el is vitték a díjak jó részét. Így a már több fesztivált jól (!) megjárt Szerelmem Szarajevó/ Grbavica, és a Nafaka, ill. a Jóvátétel. (A moveast másik jelentős vonulatáról a jugoszláv/szerb filmekről később írunk.)
Az útitárs kisfiút nem műtötték meg, de rendszeres orvosi kezelésben részesül egy ideig, mielőtt a műtéti beavatkozásra sort kerítenének. Csak remélni lehet, hogy sikerül, mint ahogy azt is, hogy a filmesek is kigyógyulnak a gyerekbetegségekből.
(2007-12-14)

 


33 KByte

39 KByte

26 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső