Lendvai Erzsi Animációs utak és csapások
Anilogue

64 KByte

2007-ben, novemberből decemberbe fordulva rendezték meg az 5. Animációs Filmfesztivált Budapesten, az eddigi AniFeszt helyett már az új név égisze alatt. Ez pedig, talán az EU-s háztartásunkhoz méltóbb, franciás Anilogue. Igaz, nehéz megszokni, kicsit furcsa ez a „logós” névhasználat. Leírva még hagyján, de amikor kimondja az ember, olyan érzése támad, mintha magyarázkodnia kellene. Márpedig ha egy valamirevaló fesztivál ad magára, odafigyel a hangszerelésre is. Továbbá, azért is furcsa e választás, mert a rendezőség pályázatot hirdetett az új névre. Voltak is nyerők öten (154-ből), egy-egy jutalomkönyv erejéig. És mégtovábbá, a kissé akadémikus, kissé zavarbaejtő, s végül elfogadott nevet számítógépes programmal hozták létre. Így aztán a megújított névhez tartozó magyarázkodás valahogy kényszeredetté tette az egész AniFeszt-cserét, amire pedig nyomós ok van. Például, nem akarunk összekeveredni más AniFeszt-ekkel. Talán emblematikusabbak akarunk lenni, mint eddig. Remélhetőleg nem a kecskemétiek, hanem a más országok AniFesztjeihez mérten. Animációs rendezvényünknek tagadhatatlanul szüksége van figyelemkeltésre, hiszen itt Budapesten is a legfrissebb, 2006-2007-ben készült európai animációs filmek versenyeznek. Érkezett vendég és film Amerikából, Kanadából, és a távol-keletről is. Mindez nagy elvárásokat támaszt, amelyeknek akadályait az elmúlt években sikerrel vették a rendező szervek.
Az elmúlt évek AniFesztjeiről jó emlékeket őrzök, így hát nem értettem, miért volt oly gyatra a részvétel a programokon a reprezentatív Uránia filmszínházban. A kistermekben időnként teltház volt, de a Díszteremben vetített versenyfilmeken nem volt tolongás, enyhén szólva nagyon szellős volt a nézőtér, néha kínosan is. Még a nyitófilmen, a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyert Persepolison is, ami pedig különleges és kitűnő alkotás. Nagy problematikájú, erőteljes, életrevaló film. És ami díjazandó, hogy az alkotó, Marjane Satrapi aki az iszlám forradalom alatt nőtt fel hazájában, nem egy szegényes, nyomorgó Iránt mutat be Franciaországban készített önéletrajzi filmjében. Olyan országot mutat, amely után honvágya van a hazájából külföldre kényszerülőnek, s ahol érdemes lenne élni, ha nem telepedne rá az emberekre idejétmúlt kötöttségeivel az iszlám fundamentaliter.
Irán csodálatos ősi kultúrával rendelkezik. Ha Dáriusz kincséről vagy a perzsaszőnyegről, perzsabundáról beszélünk, valószínűleg senkinek sem jut eszébe ez a hatalmas ország, amely a valaha volt, mesés perzsa birodalom örököse, amelyre Perszepolisz és Szuza romjai még emlékeztetnek. A rafináltan fejlett, régi perzsa civilizáció ugyan már eltűnt, és modern korunkban Irán megharcolta a harcait. Háború és forradalom sújtotta, de az emberekben végül megszületett az igény egy öntudatosabb, szabadabb gondolkodás, viselkedés érvényesítésére. Ám éppen ez került, úgymond, lakat alá, a vallási kötöttségek lakatja alá, s ezzel Irán bezárkózott. Ennek ellenére ők, a Kelet franciái a saját országukban akarnak élni és fejlődni, de az erőszakos kötöttségek levetésével.
Marjane Satrapi is ezért küzd filmjében. A Persepolist előbb képregény formában készítette el, ’Gyermekkorom Iránban’ alcímmel. Majd a nagysikerű könyv nyomán készült el a film.
Kezdetben a gyermek Satrapi okos és szívhez szóló. Emberközelből, finoman láttatja a közvetlen környezetét is drámaian érintő, történelmi/politikai eseményeket. Az elbeszélés a humort sem nélkülözi. A kis Marzsi többször is vitázik Istennel/Allahhal, aki jámbor tehetetlenségével nem tud segíteni. Gyerekként hát próféta akar lenni, hogy felnőttként majd lázadó legyen. Akik pedig lázadoznak, azoknak el kell menniük, ha nem akarnak bajba jutni.
Satrapi kétszer hagyja el a hazáját. Még szinte gyerek, amikor szülei a zavaros körülmények és a kilátástalannak tűnő jövő miatt Európába küldik tanulni. Előbb Franciaországban, majd Ausztriában próbál megragadni és tanulni, de keserves csalódások érik, s egyre lejjebb csúszik. Amikor hovatartozását kérdezik, szégyelli, hogy iráni menekült. Azt mondja, francia. Végső elkeseredésében aztán hazatér, ahol időközben csak rosszabbodott a helyzet. Szigorú rendszabályok vannak az öltözködésre és a viselkedésre vonatkozóan, s ezek elsősorban a nőket sújtják. A fiatal Marjane mindenhol kilóg a sorból, s folyton összeütközésekbe kerül a rend fenntartóival és ellenőrzőivel. Társaságát a hozzá hasonlók alkotják, így örökös zaklatásoknak vannak kitéve. Tanul, férjhez megy, de a korlátozásokat s tilalmakat egyre nehezebben viseli.
Amikor másodszor hagyja el a hazáját, Franciaországban ver gyökeret, itt jut lehetőségekhez. Országáról, az otthoniakról azonban nem feledkezik meg. Szülei és a bölcs Nagyi tanításai benne élnek. Amikor felnőttként a származását kérdezik, felszabadultan mondja ki: iráni vagyok és büszke vagyok rá.
A képregényből kinőtt egyszerű rajztechnika javára válik a filmnek. Kimondhatóvá teszi a nehezen kimondhatót, tragikomikussá a kritikát. Egyszerre gyerekessé és öntudatosan felnőttessé az egész hangvételt. A fekete-fehér szín illik a film problematikájához. A képek időnként illusztrációszerűen, máskor erőteljesen szemléltetik a különböző történelmi folyamatokat és emberi szituációkat. Még a karikatúraszerűséget sem nélkülözik, amitől ironikus felhangot kapnak az események. Ezt az iróniát önmagával szemben sem tagadja meg Satrapi. Mondanivalója a képregény után a mozgóképről még sodróbb türelmetlenséggel jut el a néző szívéhez s tudatához. Megérteti, hogy Irán sorsa nagymértékben a nőkön múlik.

Meglepetésnek szánták a szervezők az első magyar egészestés, 3D technikával készült filmet, az Egon és Döncit. A gyártó az Aenima cgs, máshol viszont a kommuna.org. van megjelölve, de a lényeg, hogy az alkotók az egri Magyar család tagjaiból – Magyar Ádám és Magyar Dániel a rendezők, Gál Gergely a gyártásvezető – és néhány barátból álltak össze alkotócsoporttá, s állami támogatás nélkül vágtak bele a film készítésébe, amely nem az első munkájuk. A minden durvaságtól mentes sztorit elsősorban gyerekeknek szánták, de a felnőttekhez is szólnak, a természet megóvására figyelmeztetnek. Nagy fogás, hogy a szereplők nem beszélnek, csak hümmögnek vagy egyéb hangeffekteket adnak, és mutogatnak, gesztikulálnak. Mindezt olyan naív-emberien, hogy semmiség megérteni. A magányosság artikulációja ez. A „nemzetközi hang” és a háromdimenziós technika miatt a forgalmazók nagy reményeket fűznek a filmhez. Az idei (2007-es) cannes-i filmvásáron a sajtóhírek szerint azonnal lecsaptak rá. Egy 15 perces részlet alapján vásárolta meg több ország.
Pedig Egon és Dönci nem szépek, nem is kedvesek, csak különcök. A hobby-űrkutató Egon inkább megható, kortalan férfinaíva, a minden lében kanál Dönci pedig Garfield-karikatúraként hívja föl magára a figyelmet. Egy mesebolygón élnek paradicsomi állapotokban, mígnem egy nap különös tárgy aktivizálja őket. Ezt Dönci találja, rajta az emberiség üzenetével. Ezúttal nagyon kell figyelni, mert igen egyszerűen kerül elő az indíték a furcsa pár nagy világűr-kalandjához, a csillagközi utazáshoz, amely a film meséjének fő szála, s amelyből meglepően élvezetes és szépséges látványvilág bontakozik ki. Miközben fölemelő zenére röpködnek a bolygók között szocreál alapanyagú, fából vaskarika járgányukkal, azzal teszik szórakoztatóvá a nézőknek az űrútat, hogy a nagy űrkutatók merész dolgait imitálják a maguk szerény lehetőségeivel. Majd a Föld nevezetű, már elpusztított bolygón landolnak, ahol az egyetlen oázisban találkoznak az egyetlen kiszuperált emberi lénnyel, aki a találkozás örömében sokat sejtető hangokat hallat. Ő is magányos, elfelejtett már beszélni, így aztán jól megértik egymást. Végül a rázós utazás szerencsés véget ér, Egon és Dönci problémamentesen visszajut paradicsomi otthonába.

A nyitófilmen kívül összesen 6 nagyjátékfilmet mutattak be a fesztiválon. Ezek közül a Michael Arias rendezte japán Tekkonkinkreet, s a dán Anders Morgenthaler rendezte Princess volt a tetszés és nemtetszés két véglete.
A Tekkonkinkreet úgy érkezett az Anilogue-bemutatóra, hogy már kvalifikálták a 2008-as Oscar-díjra. Nagyon hatásos film, őrülten zsúfolt és mozgalmas, amely a történet végső stádiumában – japán fogás szerint – az izgalmak végletekig fokozására törekszik. A történet szerint két, egymással ellentétes jellemű, árva utcagyereket – jelképes nevük szerint Black és White (Fekete és Fehér) – ismerhetünk meg, valamint folytonos küzdelmüket életterükért, a Kincses Városért. De amikor sor kerül a végső leszámolásra ellenségeikkel, minden fantasztikus ügyességük és a gravitációt is legyőző akrobatikájuk ellenére vesztésre állnak. Ekkor a vadabb Black egy sötét, belső erő hatására váratlanul furcsa átalakuláson megy keresztül, és egy nehezen felejthető lény képében legázolja leggonoszabb ellenfeleit is.

A Princess-t nem láttam, de az Anilogue-ban Bart Dániel „Make war, not porn „ című ismertetője egyértelműen japános, mangás ihletésű agressziónak tartja a filmet, amely egészestés animációként szinte hatástalanítja magát. A film témája: „Egy fiatal dán az isten haragjával sújt le a húgát elemésztő, embertelen pornóiparra, ám miközben lángba borítja a fél várost, jogos bosszúja istentelen vérfürdőbe fordul,…” (u.ott). S mint hallottam, a film elidegenítő képi világába a kézikamerával felvett, de ugyancsak nyomasztó, élőszereplős részek visznek érdekességet.

A dél-koreai elsőfilmes Jo Beom-jin Aachi és Ssipak című filmje – egyedi képi világ ide, kétdimenziós karakterek a 3D-ben oda – a leggusztustalanabb film titulust kapta. Ez persze sokak szemében lehet vonzó is, de a „művet” nem ez teszi egyedivé és „kompletten szórakoztatóvá” az ítészek szerint, hanem lenyűgözően fantáziadús koreográfiája. Ez lepipálja a tartalmi igényt, amelynek érzékeltetésére az Anilogue-katalógusból idézem a sztori leírásának első sorát: „A rosszhírű pelenkamaffia mutáns tagjai vészesen elszaporodnak Szarváros utcáin”. ..és így tovább, persze bravúrosan.
Ha valaki az Aachi és… ellen akar ellenszert, a portugál De Profundist kell megnéznie, amely a mélységről szól. Az éterien szép, költői és borzongató film misztikus mese belső világunkról, az érzelmekről és a határtalan képzeletről. Tengermély utazás és sziget-magány, ahol a tornyos kastélyban egyedül csellózik egy szép nő. Néha eljönnek az ismerősei, a kardszárnyú delfinek. A nő ’elsüllyedt’ szerelme ezalatt a tengerfenéken vándorol, de aztán visszatér – ő is hatalmas kardszárnyú delfinként. A festői film talányossága fölülkerekedik vontatottságán. Miguelanxo Prado galíciai művész, aki az USÁ-ban is dolgozott, filmjében nem a hagyományos animációt, hanem egy képzőművészeti koncepciót valósított meg. A helyszínek változását festékszerűen szétfolyó átmenetekkel kapcsolja össze, s ezzel kölcsönöz álomszerűséget az egész történetnek.

Az Anilogue legnépszerűbb vendége, a zsűri egyik tagja Bill Plympton a Hair High – Égnek áll című filmjével jött Amerikából. A film az amerikai társadalom fiataljairól ad ironikus, sötéthumorú képet.
Bill Plympton az ellen-Pixar és ellen-Dreamworks egymagában akarja meghódítani a világot. Vagy legalábbis csak kevés segítőtárssal: néhány színezővel, egy asszisztenssel és egy producerrel. Hagyományos módon, kézzel rajzol. Azt mondta egy interjúban, hogy a számítógépes munka neki drága és lassú. (Én azt hittem gyors). Ő beosztja magának, hogy naponta milyen mennyiség elkészítésére képes. Így kézben tartja a dolgot, tudja hogyan halad, és mikorra lesz kész a filmje. „Napi száz rajz az átlagom” – mondja Plympton, a rendkívüli ember. Dinamikus és nagy a szíve. Nemcsak filmeket hozott, okított is. „Szeretném bemutatni a budapesti közönségnek, hogy miként lehet egy egész életen át független filmeket készíteni, és abból meg is élni” – mondta az előadásán, ahol bemutatta hogyan dolgozik és megmutatta legújabb filmjének, az Idióták és angyaloknak egy eddig elkészült részletét. (A film egy magánakvaló emberről szól, akinek angyalszárnyai nőnek. Kezdetben megpróbálja eltávolítani, de azok mindig visszanőnek. Megpróbál hát repülni, angyal lenni és kényszerűségből aszerint viselkedni.)
Végezetül Plympton minden résztvevőnek kis, személyre szóló rajzot vagy autogramot is ajándékozott, persze, aki sorbaállt érte.

A fesztiválra több száz rövidfilm-nevezés érkezett, amelyekből a nemzetközi zsűri – Riho Unt észt, Koji Yamamura japán és Bill Plympton amerikai rendezők – 26 filmet választottak be a versenyre, amelyben majdnem minden európai ország bemutatkozhatott.
Az idei mezőny kisfilmjei nekem többségükben igazán tetszettek. Változatosak, eredetiek és érthetőek volta. Legalábbis – tapasztalatom s véleményem szerint – nem volt köztük olyan mélyfilozofikus vagy lila, amin sokat kellett volna töprengeni, hogy mit is jelent.
Kiemelnék néhányat a mezőnyből, amelyek szerintem akár díjat is kaphattak volna. Nekem tetszett a belga Adminisztrátorok (2006, Roman Klochkov), a tűzvészhez vezető bürokráciáról szóló abszurd. A jégvilág megszállott horgászainak különleges atmoszférájú, végső magányhoz vezető útjáról mesélt a lett-litván Eltűntek a hóban (2007, Vladimír Leschiov). Tömörségével hatott a magyar Etűd (2007, Wonhaz Anna) robbanással rövidre vágott beszélgetése a lövészárokban. Tetszett az Egyesült Királyságból érkezett Fogy az idő (2007, Marc Reisbig) mély létfilozófiája, a küzdelem az elkerülhetetlen ellen. Ehhez képest üdítő volt a német Az én hepi endem (2007, Milen Vitanov) játékossága, amelyben egy kutyának nagy örömet okoz, hogy találkozik a saját farkával. A magyar Lépcsőház (2007, r: a MOME animációs csoportja) tömör drámája bábtechnikával nagyon egyszerűen mondott sokat az életről. Az észt A ruha (2007, r: Jelena Girlin, Mari-Liis Bassovskaja) lírai hangvételű film életről, halálról szólt virtuóz animációs technikával. A német Tojástörők (2006, r: Emanuel Strixner) gusztustalan és morbid figurákkal érdekes számítógépes animálás. A Szerbiából érkezett Hagyaték (2006, r: Igor Coric) egyszerű rajztechnikával készített kriminális történetecske megint csak életről, halálról, de legfőképpen saját félelmeinkről.
És így tovább… A fődíjat végül az orosz szerelmesfilm, a Vécérománc (2007, r: Konstantin Bronzit) kapta egyszerűségéért és szellemességéért. „Érzékeny humora és kifinomult rajzai egy erőteljes szerelmi történetet tárnak elénk” – indokolta döntését a zsűri.
Két különdíjat is osztottak. Az egyiket A fehér farkas (2006, r: Pierre-Luc Granjon) című, Nornstein-i hangulatú francia film kapta, amely egy kisfiú és egy megszelídített farkas szomorúan végződő barátságáról szól. A másik különdíjat a virtuózan animált cseh film, Az állatok farsangja (2006, r: Michaela Pavlatova) kapta –mint merész, erotikus fantáziajáték Saint-Saens zenéjére.
A közönség szavazata alapján is adtak ki díjat. A közönség többségének a svéd Jonas Odell Soha úgy mint, legelőször című rövidfilmje tetszett a legjobban, amely ironikus/humoros visszaemlékezések sorozata a különböző generációk első szexuális élményéről.

A versenyfilmek mellett gazdag programok voltak a Világpanorámában, a Best of Annecy-ban, a Magyar panorámában, a Panoráma Plussz-ban, a külföldi rendezők retrospektívjeiben. Bemutatkozott továbbá az éppen 50 éves észt Nukufilm, valamint a portugál animáció, és mindjárt az első napon a Macskafogó 2. –néhány jelenettel a decemberi bemutató előtt. Tehát Jön! Jön! Az 1987-ben Oscar-ra is jelölt kultuszfilm, a Macskafogó folytatása. Csak nehogy azt érezzük majd, ha látjuk, hogy ’soha úgy, mint legelőször’.

A záróünnepség elsősorban a díjkiosztás jegyében zajlott, minden ünnepélyességtől mentesen. Ez lehetett volna szándékos is, de a díjazott alkotásokat képviselők közül csak elvétve jelentek meg néhányan a moziszínpadon, hogy átvegyék a díjat. Talán éppen ezért vették a díjosztók is túl lazára, túl fiatalosra a hozzáállást, amely már az amatőrizmus határát súrolta, bár nem azok. A fő hiányosság azonban az volt, hogy a díjnyertes filmeket nem vetítették le teljes hosszúságukban, csak egy-egy jellegzetes képsor erejéig. Pedig jó lett volna mindet újra végignézni és megtapsolni.
Valószínű, hogy a 2007-es Carton d’Or filmeket szánták ünnepi záróműsornak. Ezek között magyar alkotás is volt. Büszkék lehetünk, hogy Ducki Tomek Életvonal című filmje egyre többször veszi sikerrel a fesztiválakadályokat.
A Sztravinszkij-zenemű alapján lengyel-UK koprodukcióban készült Péter és a farkast (2006, r: Suzie Templeton) az év legszebb bábanimációs filmjének választották. Humoros, borzongató és szuggesztív film. A fődíjat nyert A Pearce nővérek (2007, r: Luis Cook) inkább különleges figuráival és világával hatott, de rémületesen. Annál kellemesebb meglepetés volt Az ellenállhatatlan mosoly (Ami Lindholm) című finn film, amely megmutatta, miként kell viselkedni akkor is, ha nem mennek tökéletesen a dolgok. Tehát: csíííz!
(2007-12-21)

 

Persepolis (francia, r.: Michael Arias, 2007)
Persepolis (francia, r.: Michael Arias, 2007)
51 KByte
Tekkonkinkreet (japán, r.: Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud, 2006)
Tekkonkinkreet (japán, r.: Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud, 2006)
62 KByte
Égnek áll – Hair high  (amerikai, r.: Bill Plympton, 2004)
Égnek áll – Hair high (amerikai, r.: Bill Plympton, 2004)
50 KByte
Princess, dán-német, r.: Anders Morgenthaler, 2006)
Princess, dán-német, r.: Anders Morgenthaler, 2006)
40 KByte
Aachiés Ssipak (koreai, r.: Jo Beom-jin, 2006)
Aachiés Ssipak (koreai, r.: Jo Beom-jin, 2006)
53 KByte
Egon és Dönci (magyar, r.: Magyar Ádám, 2007)
Egon és Dönci (magyar, r.: Magyar Ádám, 2007)
103 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső