„Producerként írnak ki a film végén, de én azt gondolom, hogy filmsegítő vagyok…”

19 évesen kerültél a szakmába, a filmgyárba.

Sándor Pál, rendező, producer: Pontosabban a Könyves Kálmán körútra, a Budapest Filmgyárba. Közvetlenül az érettségi után, 1958. június 12-én jelentkeztem oda.

Hogy kerültél oda? Mit gondoltál a világról, mi akartál lenni?

Újságíró, de abban az évben nem indult az ELTE-n újságíró szak. Egyik délután apám és a barátja – ez nagyon ritka volt – rólam kezdtek el dumálni, hogy mi lesz a gyerekkel. Apám azt akarta, hogy orvos vagy vasesztergályos legyek. Jól ismert… A mai napig, ha meglátok egy csepp vért, elájulok, és képtelen vagyok beverni egy szöget a falba. Apám akkori barátja azt mondta, ő tud még egy olyan link szakmát, mint az újságírás, ez pedig a filmrendezés. „Ha folyton moziban ülsz, akkor miért nem próbálod meg?!” Tudták, hogy Füstös Sanyi barátommal csütörtökönként beültünk az összes bemutatómoziba, és minden filmet megnéztünk. Volt olyan, amit tizenháromszor láttunk, például az Oké, Néró című olasz filmet, Walter Chiarival a főszerepben. Pár nap múlva megkérdeztem, hogy hol van valami filmgyár? Akkor ajánlották a Könyves Kálmán körútit. Fölültem egy villamosra a fekete trikómban, kihúztam a deltáimat, és a kapuban megkérdeztem a portástól: „Hogy lehet itt filmrendezőnek lenni?” „Menjen végig a folyosón, forduljon jobbra, a harmadik ajtóra ki van írva, Császárné, ő a személyzetis.” Ez egy szerdai napon történt, hétfőtől már három műszakban dolgoztam a negatívlaborban. Filmgyári gyakornoknak vettek föl. Végigcsináltam mindent. Kávét hordtam, világosítottam, voltam segédoperatőr és ügyelő is. Akkoriban a játékfilmek előtt 15-20 perces kisfilmeket vetítettek. Nálunk balesetvédelmi, élelmiszeripari és mindenféle rövidfilmet készítettek, de a rendezők nem szerettek kijárni forgatni, ezért engem küldtek. Elmondták, hogy mit hogyan kell fölvenni. A főiskola előtt én már nagy rendező voltam! Egyébként az apám akkori barátját úgy hívták, hogy Aczél György.

Később a filmjeid miatt volt konfliktusod Aczéllal?

Két nagyon komoly vitám volt vele, az egyik egy film miatt, a másik egy autogram miatt. A Szerencsés Dániel című film után közölte, hogy én nem vagyok a mi kutyánk… vagyis az ő kutyájuk kölke, eddig is gyanús voltam neki, de ezután meg pláne! Az autogramügyben meg nem tetszett neki, mikor 79-ben aláírtam a Chartát. Akkor közölte velem, hogy amíg ő él, én nem kapok Kossuth-díjat. Ez a mai napig így van.

Miért mentél el a főiskolára, ha már filmeket rendezhettél?

Azok kisfilmek voltak! Én mindenképpen el akartam végezni a főiskolát, mert akkor diploma nélkül nem lehetett senki se rendező, se operatőr. Színész is csak ritkán. Az elő nem fordulhatott, hogy valaki valami mozgóképet fölvett, tehetségesnek nyilvánították, és elindulhatott a pályán. Eszköz se volt hozzá. Az évben híradó- és népszerű dokumentumfilm rendezői szak indult, Herskó János vezetésével. Gőzerővel elvégeztem – 64-ben kaptam diplomát –, de életemben nem forgattam se híradót, se népszerű tudományos filmet. Herskó János azt mondta, hogy mindenkinek dokumentumfilmet kell készítenie. Nem volt kedvem hozzá. Addig kavírcoltam, míg leforgattam a Nagyfülű című kisjátékfilmemet.

Ki volt a Nagyfülű?

A későbbiekben filmrendezővé serdült fiatalember, ma már egy idősebb úr, bizonyos Salamon András. Irtó helyes kissrác volt!

Jó volt a főiskola?

Utáltam! Először is, a legfiatalabb voltam az osztályban. A többieknek volt már egy diplomájuk vagy egy félig elvégzett képzőművészeti főiskolájuk. Mindenki nagyfiú volt. Emlékszem Fövényné első esztétikaórájára. Végighallgattam, és abból, amit mondott, az és-eket és a csak-okat értettem… Én a főiskola alatt is rengeteget asszisztáltam kisfilmekben és televíziós sorozatokban. Inkább elmentem dolgozni, mert nem nagyon szerettem bejárni a főiskolára. 64-ben kerültem a Lumumba utcába.

De azért hasznos volt a főiskola, nem? Legalább megismerted a szakmát.

Egymást ismertük meg az osztályban, és azokat, akikkel párhuzamosan jártunk. Minden generáció a főiskolán haverkodik össze. Főleg a rendezők és az operatőrök. A színészekkel nem nagyon lehetett együtt dolgozni. Később, a kilencvenes évek elején három évig tanítottam a főiskolán. Azt hiszem, én vagyok a főiskola történetében az egyetlen, akit nem kineveztek, megneveztek vagy behívtak, hanem akit egy osztály választott meg. Én erőltettem, hogy a filmrendezők a színészekkel dolgozzanak együtt, de a színész osztályvezetők azt mondták, hogy elneveljük az ő hihetetlenül tehetséges palántáikat. Egyébként magát a szakmát nem lehet a főiskolán megtanulni.

Miért hagytad abba a tanítást?

Haszontalannak tartottam. A rendszerváltás után, 91-től 94-ig volt osztályom, de azt hiszem, fogalmam nem volt, hogy mit kell tanítani. Most nem a szakmai oldalról beszélek, arról, hogy mi a beállítás, hogyan kell felépíteni egy stábot, hanem hogy mire kell képeznem őket, hogyan kell talpon maradnia egy tehetséges embernek?! Akkor még fogalmam sem volt róla! Meg nem is nagyon szeretek tanítani. Kurzust szeretek tartani, de nem vagyok szisztematikus ember. És hát borzasztó volt a főiskola légköre! Nekem volt egy magáncégem, a Novofilm. Egy idő után kijöttem a főiskoláról, és a cég tárgyalójában tartottam az órákat. Az értekezleten, a tanári kar tagjai között nagy közfelháborodást keltettem, mikor azt mondtam, hogy ez a társaság nem igazán alkalmas arra, hogy filmrendezőket tanítson. Régen, Gertler Viktor filmrendező a saját lakásán tanította a gyerekeket. Valamennyit fizetni kellett, és mehettek hozzá tanulni. Mondtam nekik, próbáljátok meg ezt, nézzétek meg, kik járnának hozzátok, ha nem lennétek kinevezett tanárok itt a főiskolán. Na, nem volt nagy sikerem. Miután az osztályom kikeveredett a főiskola ölelő karjaiból, soha többé nem szóltak, hogy menjek tanítani…

Az osztályodat azért végigvitted?

Persze. Nem én vettem föl, de végigvittem őket. Hihetetlen gyűlölet volt az osztály iránt is, mert föllázadtak a vezető tanár ellen. Nem tudtak mit tanulni tőle. Azt mondták nekik, hogy „jó, akkor válasszatok magatoknak csillagot!”. Így keveredtem én a történetbe, mert úgy döntöttek, hogy engem hívnak. Szerintem nem jól tették. Simó Sanyi és köztem kellett választaniuk, csak én voltam olyan ravasz, hogy azt mondtam, engem ne válasszatok, mert olyanokat kaptok…! Aztán ezt megbántam. Jobb lett volna, ha Sanyi tanítja őket, mert ő ezt szerette, és a későbbi osztályával be is bizonyította, hogy tudja is csinálni. De mondom, nem én vettem föl őket. Az más, ha egy ember végigcsinál egy felvételit, és kitapogatja, hogy ki milyen. Az, aki fölveszi, teljes egészében vállalja a felelősséget. Egyébként nem ügyetlenek a srácok, csak nagyon későn jutottak filmhez. Bollók Csaba, Rohonyi Gábor, Thernesz Vili, Bereczki Csaba… most éledeznek… „hetven” körül vagy hány évesek. Szóval, nem tudtam nekik segíteni. Ráadásul akkor nem is voltam a magyar filmszakmában, mert 89-ben fogtam magam, és itthagytam mindent. Akkor alapítottam meg a Novofilmet. Még magyar filmet is alig néztem az alatt a tíz év alatt, mert ha én valahonnan elmegyek, akkor vége. Egyébként néhány film kivételével nem is volt mit nézni. Nem volt kapcsolatom a magyar filmszakmával, nem úgy, mint most, hogy a Hunniában dolgozom. Itt jobban tudok segíteni annak, aki tehetséges, és tudunk együtt dolgozni.

Főleg fiatalokkal foglalkozol?

Két dolog érdekel igazán. A filmrendezők közül az a generáció, amelyik beleesett a rendszerváltás szakadékába. Elindult a pályájuk, de 89 után már nem tudtak oda eljutni, ahová a tehetségüknél fogva el kellett volna. Ők érdekelnek. Például Szász János, Sopsits Árpád, de ide sorolom Bereményit és Gárdos Pétert is. Nekik nem adatott meg az a katapultációs helyzet, amely nekünk igen. A rendszerváltás miatt (és talán még most is) itt nagy zavar volt a fejekben, leállt vagy megtört a pályájuk. Nagyon tehetséges pasik, de míg megtapasztalták, hogy másképpen kell csinálni a filmeket, sok-sok év eltelt. Rajtuk kívül a fiatal filmrendezők érdekelnek. Simó Sanyi osztálya kiröppent, … és mondjuk, három és fél kolléga van, akiről tudhatunk, aki most látható. A náluk fiatalabbak érdekelnek és az utánuk, meg az utánuk jövők.

Már őket is ismered?

Nézegetem a filmjeiket… Hogy ismerném őket? A főiskolán nem tanítok, nekik meg nem jut eszükbe, hogy szóljanak. Nem csak nekem. Megkérhetnének producereknek nevezett vagy produkciós irodákat vezető embereket, hogy tartsanak nekik három órát a mai helyzetről. Megmutathatnák a filmjeiket, hogy mit lehetne velük kezdeni, milyen lehetőségeik lennének, de nem szólnak. Faur Annáról, aki a Lányok című filmet rendezte Grunwalsky Ferenc beszélt nekem. Ő ajánlotta, hogy nézzem már meg a kiscsaj filmjeit. Egész el voltam ájulva! Nem volt könnyű vele, de hát ki könnyű természetű a mi szakmánkban? Ráadásul nő! … A női filmrendezők helyenként borzalmasabbak, mint mi vagyunk. Faurral elkezdtünk melózni, és szép lassan rájöttünk egymás forszaira, ízére. Ma már a bizalom oda-vissza érvényes. Van elképzelésem arról, hogy kikkel szeretnék dolgozni. Fontos, hogy el tudjuk viselni egymást. Nem jó szó most ide a szeretet, de azt éreznem kell, hogy bizalommal vagyunk egymás iránt. Ez lehet, hogy nem elég üzletszerű, de ilyen értelemben én nem is vagyok üzletember. Kollégákat keresek, olyanokat, akikkel bírjuk egymást, és tudunk együtt dolgozni.

A te generációd miben különbözik a ma filmet rendező fiataloktól, középkorúaktól?

Sokkal céltudatosabbak, pontosabban tudják, hogy mi kell, mi a trendi. Úgy változnak, ahogy a világ. A régi 6-os villamoson le kellett akasztani az ajtót, jobban összehúzódtak az emberek, kevésbé lökdöstek, átadták a helyet. Ma minden másképp van. Máshogyan nyílnak az ajtók, az emberek udvariatlanok, nagyobbak az indulatok.

Ti legtöbbször arról forgattatok filmet, amit átéltetek. A mai fiatalokat mi érdekli?

Ez alkati kérdés. Gárdos 60. születésnapján én mondtam a díszbeszédet, ezért végig kellett gondolnom a pályáját. Tele van önéletrajzi elemekkel, de másképpen, mint nálam. Makk Karcsi írókat keresett és irodalmi alapanyagot használt. Szabó Pista megcsinálta a fél életét, aztán egyszer csak jött a Mephisto, és onnantól kezdve még mindig az életét forgatja. Alkati kérdés. A mi filmjeink nagy része szerzői film volt, de ma már kevésbé van szükség ezekre. Ma azt lesik, hogy mi a trendi, mire gerjed a vadnyugat. Mi valahogy ártatlanabbul… vagy kevésbé megtervezetten készítettünk filmeket.

Azt olvastam, hogy egyre rosszkedvűbb filmeket készítesz.

Nem tudom, azért a humoromat nem vesztettem el, csak a filmek vége kókad le. Azt is valamifajta kancsalsággal, bandzsasággal, többrétegűséggel csinálom. Ez egy vadabb világ. Egy-két generációval később ezt is megszokják. Én egy olyan világban szocializálódtam, melynek minden csínját-bínját ismertem. Ez a világ már soha nem lesz az enyém. Biológiailag sem lehet. Mindig azt mondom, hogy az életem egy hihetetlenül nagy utazás, ami még izgalmas is. Csak azt már magamtól sem várom el, hogy én ezt a világot ugyanúgy érzékeljem.
Születési rendellenesség, hogy 39-ben születve, az elnyomó Kádár-rezsimben, ávósokkal teli országban, orosz elnyomás alatt, … tarararam szökkent szárba a karrierem. Nem csak az enyém. Állítom, hogy a magyar filmgyártás aranykora a hatvanas-hetvenes években volt. Nem akárkik gyűltek össze akkor. Sorolom a neveket – ez maga az „aranycsapat”. Tehetséges emberek, akik többnyire nagy erővel celluloidba is tudták vésni a gondolataikat.

Az „aranycsapat” tagjai kaptak lehetőséget, dolgozhattak.

Ez igaz, én kétévente forgattam egy filmet, nem hatévente, mint ma. Akkor egy viszonylag megrostált csapat dolgozott. Ma meg, aki erre jár. Bejött ide egy Dyga Zsombor nevezetű kölök, akinek megnéztem az első filmjét, és elájultam! Hihetetlenül ügyesek a magyar filmcsinálók, és a tehetségüknek óriási tárháza van. Az jó, hogy bárki egy kis kamerát kézbe vehet, és készíthet filmet. A laborban egy évvel ezelőtt mobiltelefonnal felvett anyagokat nagyítottunk fel. Szerintem nem sok hiányzik ahhoz, hogy kinyitod a mobiltelefonodat, és csinálsz vele egy filmet. A YouTube-ot szoktam nézegetni. Fantasztikus, hogy mik kerülnek föl a netre! Nagyon érdekes, friss anyagok, egy elszabadult világ pontos lenyomatai.

Melyik volt az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy producerként is dolgozol?

Nem volt ilyen pillanat. 1988-ban Köllő Miklós, a Hunnia Stúdió vezetője nyugdíjba ment. Simó Sanyival 1970-ben – miután Herskó dobbantott – átmentünk a Hunniába, amit Köllővel hárman vezettünk. Ha Simó forgatókönyvet írt, akkor én voltam a helyettes, és fordítva. Jobb volt szürke eminenciásnak lenni, mert akkor hátulról lehetett matatni, hogy ki csináljon filmet. Mikor Köllő 60 éves lett, úgy döntöttek, hogy nyugdíjba kell mennie, holott háromnegyed év alatt 19 filmet csináltunk a Hunniában. Bereményinek az Eldorádója is akkor született, tehát nem dolgoztunk rosszul. Sanyi lett a Hunnia Stúdió vezetője. Ekkor leültünk beszélgetni. Mi nagyon sokáig barátok voltunk, de akkor épp egy kicsit rosszabb volt a viszonyunk. Mondtam neki, hogy egy utolsó kört még fussunk együtt. Ebben maradtunk. Sanyi vezette a Hunniát, de nekem sok minden nem tetszett, ezért egyszer csak felálltam, hogy szevasztok, én elmegyek. Sose felejtem el, mikor ezt bejelentettem. Simó, Bíró Zsuzsa és Tóth Zsuzsa elképedve néztek rám: „Hová?! A Lumumba utcában a Latinovits büfé az egyetlen hely, ahol film születik.”
Hová?! Létrehoztam egy magánvállalkozást, a Novofilmet, úgy, hogy azt sem tudtam, mi az a főkönyvelő. Ez egy német-magyar vegyes vállalat volt. A Novotrade volt az egyik szülője e cégnek, de a végén kivásároltam a Novotrade-et és a németeket. Nyolc év alatt nagyon sok bérmunkát kaptunk, és a televíziónak is dolgoztunk. Közben Simó Sanyi meghalt, és egy évig viszonylag árván maradt a Hunnia. Akkor behívattak az ÁPV Rt.-be, hogy hallották, hogy sokat dolgoztam a Hunniában – a mai napig a legtöbbet, kilenc filmet forgattam ebben a stúdióban –, vezetném-e? Ügyvezető igazgatóként visszajöttem állami alkalmazásba, mert a Hunnia jelen pillanatban is állami cég. Tehát nem én döntöttem el, hogy producer leszek. Producerként írnak ki a film végén, de én azt gondolom, hogy filmsegítő vagyok. Sok olyan dolgot nem tudok, amit egy valóságos producernek tudnia kell.

Például?

A pénz összeszedése. A másik, hogy én filmrendező vagyok, és nem tudok producerként bánni a kollégáimmal, még az első filmes Faur Annával sem. Senkinek nem akarok parancsolgatni, még a forgatásra se nagyon járok ki, nehogy beledumáljak. Viszont közösen, rengeteget dolgozunk a forgatókönyvön. A Hunniában régen volt egy dramaturgiai tanács, ma Viharbrigádnak hívják. Öt-hat emberrel fejlesztjük a könyveket. Mindegyiket többször átbeszéljük. A szereposztásban valamilyen szinten részt veszek, és természetesen figyelek a muszterekre és arra, hogy ne lépjék túl a forgatási napok számát, illetve a költségvetést. Amikor a rendező azt mondja, hogy majdnem kész a film, akkor beülök vele a vágószobába, és elmondom a véleményemet. Nagy élvezettel, mert azért eléggé ismerem én már ezt a szakmát... Faur Anna, mielőtt leadta volna a laborba a filmjét – akkor én már sokszor láttam –, utolsó este, még egyszer megmutatta. Egész éjszaka bent maradtunk, és hajnali ötig, ami tanácsot megfogadott, azt átgondolta, amit nem, nem. Az ő filmje!

Nem várod el, nem próbálod mégiscsak győzködni a rendezőket, hogy elfogadják az összes ötletedet?

Hát, hogy a fenébe ne? De az utolsó vágás joga természetesen nem az enyém, az övé. Mindenki a saját pályájáért felelős. Én, amit tudok, megteszek, segítek. Amit ő ebből elfogad, azt felhasználja. Mostanában Sopsits Árpival ültem sokat a vágószobában. Az nagyon jó érzés, amikor tudok ötleteket és tanácsokat adni.

Azt meg kell érezni, hogy melyik kollégámnak hogyan tudok a legjobban segíteni. Nagyon beledumálok, elbizonytalanítom egy kicsit, vagy hagyom… ez egy taktikai játék, azért is mondom, hogy tényleg nem tartom magam producernek. Viszont halálosan élvezem, hogy már a forgatókönyvnél is eszembe jutnak olyan dolgok, melyek a rendező gondolkodásmódjának is megfelelnek.
A könyv az alapanyag. A lényeg, hogy abból ő mit tud csinálni. Én a „filmsegítő” vagyok.

Az nem volt skizofrén állapot, amikor te voltál a rendező és a producer?

Semmi ilyesmit nem éreztem.

Ilyenkor az egyik kezedet pénzért nyújtod, a másikra meg ráülsz, nem?

…Hmm, nem. A Noé bárkája forgatásakor még élt Kormos Andrea, a film másik producere, aki fantasztikus ember volt! Sajnos a halála miatt csak nagyon rövid időt tölthettünk együtt. Én teljesen rábíztam a pénz kezelését. Amikor eszembe jutott – mondjuk kéthetente –, megkérdeztem, hogy állunk. Mondta, hogy normálisan mennek a dolgok. Egyrészt rendező voltam, másrészt kopogtattam Andreánál, hogy néni kérem, mi a helyzet? Nem volt skizofrén állapot, mert tudtam, mennyi pénz van a filmre, hogy 38 forgatási napunk van, hogy Garas nincs túl jó egészségi állapotban és Kállai Feri sem mai csirke, tehát több időt kell rájuk szánni, viszont nem kell fölvenni a jeleneteiket, csak egyszer vagy kétszer. Meg hát ott voltak a többiek, igaz némelyik csak egy-egy villanásra. Mindezek ellenére nem éreztem, hogy álmomban két macska vagyok, és játszom egymással.

Hogy megy a munka ezekkel a színészóriásokkal? Lehet őket instruálni?

Garast nagyon nehezen, mert ő a barátom, és nem tudok olyat mondani, ami neki tetszene. Ez egy állandó játék kettőnk között. Évtizedek óta összejárunk, de abban a pillanatban, ahogy kijön a forgatásra… az kemény meccs Dezsővel. De hát így tudunk valamit létrehozni. Törőcsik Marit imádom. „Jaj Palikám, miért ezt kell csinálni, juj Palikám, most ezt a mondatot fordítsuk meg!”, „Fordítsuk meg, Mari!” – Nagy szeretet van benne, felém is, én meg rajongok érte. Kállai Feri nagyon átvágott. Ő végig azt játszotta, hogy azt sem tudja, hol van. Már négy napja forgatott Stefanovics Angélával, mikor odasúgta nekem: „Te, ki ez a kislány? Ez nekem micsodám?” Amikor összevágtam az anyagot, akkor jöttem rá, hogy Feri engem nagyon átvert. Halál pontosan tudott mindent, sőt! Ezerszer többet tudott arról a pasiról, akit játszik, mint én. Ha forgatunk, akkor ők a színészek, én meg a rendező vagyok. Soha nem voltak skrupulusaim, hogy óriásokkal vagy törpékkel dolgozom együtt. Ez egy meló. Az ember végiggondolja, hogy mit szeretne csinálni, aztán jönnek a „munkás hétköznapok”, amik persze csodálatosak.

A filmkészítés fázisaiból melyiket szereted a legjobban?

Inkább azt a két dolgot mondom, amit utálok: a helyszínkeresést és a zörejszinkront. A többit mind imádom. A vágóasztalnál kell nagyon észnél lenni. Figyelni kell az anyagra, nem szabad erőszakot tenni rajta. Ott már ő „dumál” neked.

Mondj egy példát.

…. Most nem tudok… Rossz példát tudok mondani. A Csak egy mozi című filmemnél megerőszakoltam az anyagot… Bár már olyan mindegy volt neki! Ha a vágószobában hátradőlsz, és nézed az musztert, nagyon érzékenyen kell jelen lenni. A forgatáson is ez van. Figyelni kell, hogy mit hoz a színész, és hogy melyik kameramozgás tudja ezt a legjobban, a legérzékenyebben rögzíteni. Most, hogy így beszélek róla, nincs ennél szebb és jobb dolog a világon! Mindjárt forgatnék megint!

Van már hozzá ötleted?

Gondolkodom valamin.

A Noé bárkája előtt 18 évig nem rendeztél. Hogy telt az az idő?

Istenien!

Egy filmrendező, ha ennyi ideig nem rendezhet, akkor…

Nem jutott semmi eszembe!

Na ne!

Semmi, de semmi! Ezt már annyiszor elmondtam, hogy én csak abból a világból tudok filmet csinálni, amit érzékelek. Én a rendszerváltás után azt sem tudtam, hol vagyok. Ezt most komolyan mondom neked, s ezzel nem csak én voltam így. A Novofilmhez áradtak a nyugati bérmunkák, teltek a napok, csináltam a dolgomat, nem kellett semmiféle filmes ötletemmel foglalkoznom. Sosem felejtem el, bejött az első amerikai producer, akinek büszkén mondtam, hogy nekünk négy telefonvonalunk van! Én, ugye, a filmgyárban megszoktam, hogy bepötyögtetem a számokat, majd nagyon nehezen kapom a vonalat. 89-ben már négy saját vonalam volt! Hülyének nézett… Érdekes volt, amikor Anthony Perkinsszel dolgoztunk, vagy a Sztálint forgattuk Robert Duvallal a főszerepben. Akkor eszembe se jutott, hogy nem jut eszembe semmi. Belekeveredtem egy másik világba, és jól elvoltam ott. Rövid időre nagyon jó kis csapatot szedtem össze. Aztán a világ tele lett árulással, hátbatámadással, mert ugye jött a „kápitalizmus”. Ha Sándor Pali céget csinál, akkor megpróbáljuk elvenni, amit lehet... Ennek ellenére kifejezetten izgalmas tíz év volt. Most is izgalmas… Nagyon jó életem van, sok mindent átéltem már, sok mindennel foglalkozom. Azt gondolom, sőt tapasztalatom, hogy az emberi lét horizontálisan borzasztóan rövid. Pikk-pakk, elszalad a dolog. Ami érdekes: hogyan lehet ezt meghosszabbítani? – Vertikálisan. Hogy mit élsz meg, mit élsz át, mik történnek veled e nagyon-nagyon rövid futam alatt.

Amikor bérmunkákat vállaltatok, akkor mint producer…

Nem, nem mint producer, hanem mint alkalmazott! Az egy dolog, hogy mi a credit, mit írnak ki a film végére, a lényeg, hogy mit kell csinálni. Kiszolgáló személyzet voltunk, viszont nagyon sokan jól kerestünk. De mint producer? Ugyan már!

Mi volt a feladat?

Hoztak egy forgatókönyvet, amiből mi elkészítettük a költségvetést. Ők lealkudták, majd, amit lehetett, mi fölalkudtunk, megszerveztük a stábot, a forgatást, mindent, hogy ők jól érezzék itt magukat. Röviden, leforgattuk azt a könyvet, amit idehoztak.

Ez esetben a forgatókönyvbe nem szóltatok bele?

Beleszólni?! Miért szóljak bele abba a véres borzalomba meg vacakba? Bár a Sztálin kevésbé volt az. Ivan Passer rendezte, és Zsigmond Vili volt az operatőr. A producerrel és a forgatókönyvíróval nagyon sokat beszéltem. Az is bekerült a könyvbe, amit én meséltem Sztálinról, mert érdekesnek találták, de egyébként mi nem foglalkoztunk a könyvekkel. Darab, darab. Megkaptuk, elolvastuk, földolgoztuk, megírtuk a költségvetést, alku, még egy alku, megérkeztek, csináltuk. Viszont az jó volt, hogy rengeteg olyan embert ismertem meg, akik azért nagyon rendben voltak. Hálát adok a sorsnak, hogy általuk beleláthattam, beletanulhattam abba a világba is. Gondolj bele, én már 89-ben New Yorkban reklámfilmet forgattam! Sose felejtem, akkor volt Nagy Imre újratemetése. A Ferihegyi váróban néztem az Orbán-beszédet, aztán fölszállt a gép, úgyhogy a mai napig nem tudom, mi a vége... Izgalmas volt a Novofilm időszaka. Nem kellett odafigyelnem olyan dolgokra, melyek nem tartoztak rám. Fütyültem a politikára, nem érdekelt az egész felfordulás. Úgyse tudtam volna megfejteni, hogy miért lesznek portásokból miniszterek.

Miért szűnt meg a Novofilm?

Elhasználódott... 7-8 évig jól ment, aztán mindenki saját céget kezdett alapítani. Föl tudom sorolni, kik azok, akik ott kezdtek el nálam dolgozni. Ma már rengeteg cég van.

Te most csak a Hunniát vezeted?

Persze, mit csináljak még?! Elég ez nekem. Tudod, mi meló ez?! Ma hajnalban, negyed hatkor már Jeles Andris 157 perces dokumentumfilmjét néztem, ami természetesen csak 100 lehet... Korán reggel csend és nyugalom van, és még nem vagyok fáradt. Azért az kemény, ami itt napközben történik. Nekünk abban a reményben kell beadnunk a pályázatokat, hogy nyerünk. Én csak olyat adok be, amit itt a Viharbrigáddal átcsócsáltunk és a rendezővel átdumáltunk. Most Gárdos, Bereményi könyvén dolgozunk, és mindjárt indulunk Mészáros Márta filmjével. Ha Sopsits forgatókönyvének nem volt 25 változata, akkor egy se. Minden könyvvel úgy foglalkozom, mintha a sajátom lenne, hogy aztán a rendező nyugodtan készíthesse a filmjét. Egészen addig dolgozunk a könyvön, amíg a rendezővel meg nem állapodunk abban, hogy már elindulhat a pályázaton.

Milyen arányban nyertek?

Jó arányban.

Ez annak köszönhető, hogy jók a könyvek?

Mindenki azt hiszi, hogy amit beküld, az jó. Mi minden könyvbe nagyon sok munkát fektetünk. Természetesen sok melóval is lehet rosszat írni. Úgy néz ki, hogy elfogadható az a színvonal, ahogy itt közösen gondolkodunk a rendezőkkel és a Viharbrigáddal.

Ha ennyire szíveden viseled a forgatókönyv sorsát, akkor miért nem jársz ki többször a forgatásokra is?

A forgatókönyv, az egy szerződés a rendezővel. Az a katapultációs helyzet a filmhez. A forgatókönyv kapcsán egyetértünk, viszont onnantól kezdődik az ő felelőssége. Hogy ő milyen formában van, hogyan állnak a csillagok… Soha nem lehet tudni, hogy milyen lesz a film. Én már akkorákat csalódtam, néha meg úgy meglepődtem! Mit tudok én segíteni a forgatáson? Csak zavarom őt. Nem szeretnék színészt instruálni, nem akarom megmondani, hogy ki honnan jöjjön, és mikor szólaljon meg. Mert ha kimegyek – belepofázok. Sándor Pált úgy tudom megakadályozni ebben, hogy letiltom a forgatásról. Ilyen egyszerű a dolog. Kint voltam a Bereményi forgatásán. Szerintem tudtam egy jobb beállítást… na de… hát…csak nem fogom azt mondani egy Bereményinek meg egy Kardos Sanyinak, e két kipróbált, tehetséges embernek, hogy ha egy picit megemeled a kamerát, és szűkebbre veszed, akkor szebb lesz. Nekem! Neki meg úgy tetszik, ahogy van.

Nem fordult még elő, hogy segítséget kértek vagy megkérdeztek volna?

Forgatáson még nem volt rá példa. A vágószobában már igen. Nem egyszer éli át az ember, hogy az első összevágás után nem tud aludni, és csak reménykedik. Ugyanez a saját filmemnél is előfordul.

Mennyi ideig vágjátok a filmeket?

Mindenki másként. Szőke Andris pikk-pakk összevágja a filmjét. Szász Jani cizellál. Addig, míg az utolsó zenei patty nem a pingre jön ki, és ott még az a kis putty nincs éppen akkor… Én ezt is, azt is szeretem, ez ügyben nyitott vagyok. Sopsits Árpi… na, ő egy külön menet.

Emberedre találtál?

Én szeretem őt, de azt nagyon nehezen viselem, hogy… – állj! Mindegy, hogy ki milyen, nem ez számít, ez csak duma. Ha a film jó, akkor az engem nem érdekel, olyankor a fejem tetején ugrálhatnak. Ha érdemes volt a filmet megcsinálni, akkor minden súrlódás, vita és veszekedés elfelejtődik!

Egyszer azt mondtad, hogy „minden filmem olyan, mint egy tükör”. Ez mit jelent?

Azt, hogy az ember sokat gondolkodik saját magán, vagy hát… én sokat gondolkodom. Imádom is magamat, tehát nagyon el vagyok foglalva Sándor Pállal. Először igazán a Bohóc a falon című filmnél lepődtem meg – jé, ezt én csináltam?! Ilyen vagyok, ilyen ugri-bugri, ilyen jókedvű? – Viszont nagyon megütött a Szabadíts meg a gonosztól című filmnél, hogy – a rohadt életbe, mi zajlik itt bennem, és mi folyik a világban?! – Arra úgy fölkaptam a fejem. Ösztönösen csinálom a filmjeimet. Eszembe jut egy helyszín, vagy két arc, vagy egy szín, és akkor elkezd bennem mocorogni valami. Ilyenkor Tóth Zsuzsával leülünk, mondok neki valamit, amire ő is mond nekem valamit. Most elmesélek egy teljesen hülye dolgot. Úgysem hihető, tehát elmondhatom. A Ripacsoknál Tóthnak már kezdett elege lenni belőlem. Nem ok nélkül. Megírta a két ember történetét, és mint később számomra kiderült: ő a Garas, én meg a kis áruló! Nagyon szerettem a könyvet, a forgatást, mindent. Van benne egy jelenet, Kern élete egyik legjobb alakítása, mikor az anyja elmondja neki, hogy „téged senki nem szeret”. – Nagy élvezettel vettem föl, Kern tényleg fantasztikus volt, és mikor megnéztem a jelenetet, akkor jutott eszembe, hogy atyaúristen, ez én vagyok! – Tóth nekem üzent! Ez a tükör. Mikor belülről jövő dolgokat látsz, olyan érzelmeket mozgat meg! Nemcsak nálam, minden olyan filmrendezőnél, aki tehetséges, és bizonyos értelemben alkotói filmeket csinál. Amikor nézed a vásznat, akkor döbbensz rá, hogy milyen mélységig nyúlsz bele a filmekkel saját magadba, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy létrejöjjön. Én ilyen vagyok, és ilyen filmeket csinálok.

Milyen könyveket vállalsz el szívesen?

Nagyon sokfélét. Csak egyre inkább szorul a hurok. – Mi a hurok? – Hogy kétfelé kell gondolkodnom. Cégvezető vagyok, akinek fenn kell tartania a Hunniát, és ki kell fizetnie az embereket. Közönségnek szóló, szeretetre méltó, lehetőség szerint jó ízlésű filmekkel szeretnénk foglalkozni. Ennek a forgalmazási bevételeiből lehet kifizetni az irodát, a stábot. S ha jól megy a film, akkor megrendelni egy másik forgatókönyvet, valamint elnyerni a normatív támogatást, ami a következő film lehetőségét megerősíti. A másik típus az úgynevezett fesztivál, azaz a kifelé szóló film, amelyeknek az itthoni bevétele elhanyagolható, de a normatív támogatás ismét a következő film lehetőségét biztosíthatja. Teszem hozzá, hogy én a köztes filmeket is szeretem. Csak azokra van a legkevesebb lehetőség. Ez a terület egyre szűkebben működtethető, mert ezt nem szponzorálja senki. Nekem még mindig nagy igényem lenne ilyen filmekre is.

Azt mondod, hogy nem vagy igazán producer, nem szeretsz összeszedni pénzt, akkor mégis, hogy jön össze a filmre a pénz?

Hát úgy, hogy összeszedem. Nem azt mondtam, hogy nem tudok. Utálom, gyűlölöm, mert megalázó. Lehányom a lábamat néha, de nem panaszként mondom, mert aki dudás akar lenni, tudod… ez hozzá tartozik. Csak legalább annyi engedtessék meg nekem, hogy utáljam. Én nem tudok partikra járni, mert halálra unom magam. Nem tudok benyalni egyik pártnak sem. Nem is kaptam egyetlen kitüntetést sem az elmúlt 18 évben. Se a Pallas Páholyba, se a Fidesz rendezvényeire nem mentem el. Ez nem erény, de nekem fontosabb, hogy jól érezzem magam. Ha néha mégis odaesz a fene, látom, amikor a fogadáson a barátaim körbeveszik a minisztert, és hosszan lógó nyelvvel beszélgetnek vele… Én nem, de nem azért, mert én jobb vagyok, mint ők, hanem mert ez nekem nem megy! A 162 centimmel sem tudok 2 méter magasra ugrani. Nem megy.

Hol érzed jól magad?

Többnyire mindenhol. Ezeket a helyeket leszámítva… szinte mindenhol.

A filmszemlén is?

… Ha jó filmet látok, akkor igen. Mindegy, ki csinálta. Az ember beül a moziba, és megörül egy általa addig nem ismert rendezőnek, színésznek. A filmszemle amúgy borzalmas, de ami megszépíti, hogy az ember lát olyan mozgóképet, ami szerethető, érdekes vagy nagyon más. Eszedbe se jutna, hogy úgy is lehet gondolkodni. Szeretem, ha egy film meg tud ütni vagy meg tud simogatni. Mellesleg találkozhatsz néhány helyes emberrel is, akikkel lehet jól pletyizni.

Látsz reményt még egy újabb „aranycsapatra”?

Most nagyon tehetséges, tudatos kölkök jönnek. Biztos vagyok benne, hogy többen ki tudnak röppenni a világba. Nem biztos, hogy meghívják őket oda rendezni, de a filmjeikkel eljutnak legalább az első osztályú fesztiválokra. Számomra nagyon fontos a jó ízlésű film, mely az embereknek hitet ad, amitől picit jobb lesz a hangulatuk. Látni akarom, hogy érdemes élni, hogy vannak szeretteink, hogy nem hiába jöttünk a világra, hogy szeretnek minket, és mi is szeretünk.
Inkább a százezres filmek rendezőiből látok hiányt. A közönségfilm ma leginkább azt jelenti, hogy ki tudja hamarabb letolni a gatyáját. Úgy érzem, itt még mindig másodrendű állampolgár az, aki valami olyat nyújt a befogadónak, ami valóban jó ízlésű és szórakoztató. A szórakoztatást nagyon fontosnak tartom. Főleg manapság. Van most két forgatókönyvünk. Mi fejlesztjük őket. Az egyik a Kész őrület, a másik a Pesti libák. Az elsőt Szekér Andris és Búss Olivér írja, a másikat Grecsó Krisztián. Rendezőt keresek hozzá… mert ilyenre is van példa.

Miért keresel? Itt a jó lehetőség számodra!

Jaj, én ilyet nem tudok! Én szerzői filmes vagyok, tudod, egy a régi „aranycsapatból”.

Mikor forgatsz legközelebb?

Majd szólok.