Deák-Sárosi László Üvegszáj, üvegfül, üvegszem…
Lech J. Majewski: Üvegszáj

195 KByte

Idén 2008. május 8–11. között tartották meg a XIV. Lengyel Filmtavaszt a Művész moziban. Bemutatták az elmúlt egy év legfontosabb díjazott filmjeit (Rezervátum, Cselek, Statiszták); a legújabb, a lengyel nézettségi rekordot is megdöntő közönségsikert (Életvonal) és négy rövidfilmet. Műsorra tűztek egy műfajilag nehezen besorolható, egész estés alkotást is, az Üvegszájat. Az ilyen furcsa, különleges filmek miatt izgalmasak leginkább a szervezett filmhetek, és nem csupán azért, mert ezek máshol, máskor nehezen hozzáférhetők.

A vetítés előtt a mikrofonhoz hívták a rendezőt, aki egész megjelenésében olyan volt – teljesen jó értelemben állítom –, mint egy hatvanas-hetvenes évekbeli polihisztor értelmiségi, aki csak épp átugrott ide 2008-ba, erre a bemutatóra. Ő jegyzi a forgatókönyvet, a zenét, és ő volt az operatőr. Lech J. Majewski képzőművész, költő, opera- és filmrendező elmondta, hogy ne narratív filmet várjunk tőle, mert amit látni fogunk, azt játékfilmnek szánta ugyan, de egy lazán összefüggő installációsorozatnak az átdolgozott változata. Kellemes akusztikai élmény volt a rendezőt hallgatni, aki szavakban, lengyelül (és természetesen tolmács segítségével) vetítette előre a főszereplő képzelgéseit.

Kellett is ennyi szöveges eligazítás, mivel a filmben egyetlen szó se hangzik el – pedig nem ártott volna, ha már a főszereplő és a szerző is költő –, és az epizódok sem állnak össze egyetlen nagyobb formává. Nem szükséges, mondhatnánk, hiszen ez a cél, viszont a filmet megtekintve támadt némi hiányérzetem: én igényeltem volna, hogy egy egységes narratíva vagy legalább motívumok segítségével jobban össze tudjam kötni a víziókat, különben legalább a fele kihull az emlékezetemből, miközben szívesen visszaidézném őket.

Az egyes, egymástól nem élesen elválasztható epizódok vagy inkább installációk önmagukban hangulatosak, érzékletesek, hatásosak. Emberi beszédet ugyan nem hallunk, de az elbeszéléshez tartoznak belső hangok: zörejek, sírás, diegetikus zene stb. Ez nem jelenti azt, hogy az installációk valamennyi esetben a valóságtól teljesen elrugaszkodott képzelgések lennének; a beszéd hiánya inkább csak kommunikációs zavarokra és az elidegenedésre utal. Egyik pillanatban egy férfi csellózik egy meztelen nőnek és gyerekének, egy másik szituációban egy fiatal házaspár ebédel a gyerekükkel – néma csöndben.

A hangok gyakran manipuláltak: lehalkítottak, felerősítettek, különös színezettel visszhangosítottak, vagyis részben olyanok, mint a hallucinációk hangfoszlányai. De csupán részben, mert ugyanakkor ezek a képileg realisztikus szituációk hangjai is. Nézzünk egy példát: Egy gyerek játszik egy modellvonattal, de a vonatzaj mintha a rajzfilmből kölcsönvett gőzösé lenne. A szituáció pedig „arról szól”, hogy a gyerek a vonatot úgy irányítja, hogy tekintetét közben a nevelőnőjének formás bokáin legeltethesse.

A módosított hangok kölcsönöznek időnként a helyzethez egy halvány szürrealisztikus réteget, azok nélkül a képek nem abszurdak, igazából még így sem, legföljebb erősen szokatlanok. Elképzelhetetlen itt, hogy bejöjjön a hálószobába egy struccmadár vagy egy biciklis postás, mint egy Buñuel-filmben. (A filmet a Buñuel Teremben vetítették.) Majewski addig megy el, hogy a szigorú apa a poharat kidöntő gyerekére kutyanyakörvet köt, és a kisfiúnak az ennivalóját ezután az asztal alatt kell a tányérból kinyalnia. Ez nem abszurd, csak szomorú, felkavaró.


A szituációk buñueli jellegűek, de az abszurd határát nem lépik át. Cocteau világát idézhetik még – vállaltan, hiszen a szerző a film alapjául szolgáló videoinstalláció-sorozatot a különc francia költő-rendező emlékének ajánlotta –, de a Vásott kölykök alkotójához képest Majewski túlságosan odavan a képek esztétikai élvezetéért, ami visszavesz a belső feszültség megragadásából. A gyerekével játszó meztelen nő kiszolgáltatott a csellózó öregúrnak, ezt kiérezni az epizód hangulatából, viszont Majewski a nőt annyira szépnek, vonzónak láttatja, hogy az őt faló vizuális élvezet kerül előtérbe.

Az Üvegszáj főszereplője egy fiatal költő, akit többször látunk gyerekként, sőt csecsemőként is. Az ő képzelgéseiből áll a film, legalábbis a szándék szerint. A hallucinációit valamiképp keretbe foglalja az a néhány mozzanat, amely arra utal, hogy a férfit pszichiátriai intézetben kezelik. Ez a tény is visszavesz a képek-hangok abszurd jellegéből. A látvány, a hangulat azért kárpótolja a nézőt. Meglehet, a film elején a festői hegycsúcson magában síró köldökzsinóros csecsemő csupán vizuális szimbólum, azonban a hegyi tó víztükrében megkettőződött, önmagukban is lenyűgöző sziklás monstrumok odaszegezik a néző tekintetét a vászonra.

A képek és a hangok végig élvezetesek, esztétikailag jól kitaláltak, és ez 94 percen keresztül fenntartja a nézői figyelmet a narratív szervezettség hiánya ellenére is. Kissé amolyan értelmiségi nyafogás az egész, de nagyon szép, megragadó, őszinte. Mindez a jól megkomponált, illetve az ugyanolyan remekül alkalmazott kísérőzenéknek is köszönhető. Van valami megnyugtató abban, hogy léteznek még ilyen furcsa, különleges, kifinomult, nyugtalanító hangos mozgóképek a 21. században.

 


151 KByte

745 KByte

209 KByte

604 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső