Meszerics Tamás 2/4-ben, szabadon
Martin Scorsese: Shine a light

102 KByte

„The girls come easy and the drugs come cheap
And we all stay skinny cause we just won’t eat.”
Nickelback:Rockstar


Mielőtt megnéztem volna a filmet, komolyan gondoltam a mottó szarkazmusát. Most, hogy láttam, elnézőbb vagyok, ami nyilván Martin Scorsese-nek köszönhető. Meg tudott mutatni valamit, amire talán csak a mozi képes: a pontos előadás mögött a zenébe feledkezés privát örömét, az egy ritmusra létezés varázsát.

Ebben a moziban a ritmus a kulcsfogalom. Persze néha a képek is lenyűgözők, vagy éppen festőiek, néha elgondolkodtató mondatok is elhangzanak, élményszámba megy a letisztult hangtechnika, de mégis, valahogyan minden a ritmus körül forog. Mondhatnánk persze, hogy ez minden mozgókép sajátja, de itt többről van szó. Akárki vágta végül a filmet, tökéletes munkát végzett. A rock and roll és a rythm and blues 2/4-es ütemei végig ott lüktetnek a vágásokban, hol 1/3-ra, hol 2/4-re, ahogy az éppen futó szám stílusa megkívánja. Amennyire meg tudtam ítélni, sehol egy zökkenés, sehol egy korai belépés. A remek vokalista Lisa Fischer keblei pontos felezőben, tökéletes 4/8-ra remegnek. A ritmus maga a profizmus. Ha az ütem megvan, bármi jöhet. A 2/4-en belül teljes a szabadság. Még Christina Aguilera is – akiről azt képzelem, csak gondosan előre rögzített koreográfiákban létezik – képes követni Mick Jagger ötven éve laza csípőhullámzását.

Az archív felvételekkel és werkfilmbetétekkel szabdalt időben professzionális koncertfilmet nézhetünk-hallgathatunk. A rendező filmográfiáját böngészve rájöttem, hogy életem első koncertfilmélménye is Scorsese volt: Az utolsó valcer. A Band búcsúkoncertjén forgatott filmet még az özönvíz előtti időben láttam a Mátra Mese- és Ifjúsági Moziban. Ahogy most visszakerestem, az is világossá vált, hogy semmire sem emlékszem, kivéve az egyik zenész westernkalapját, ami akkori szigorú kamaszízlésem számára elfogadhatatlan stílustörés volt. Abban biztos vagyok, hogy ez a film maradandóbb. Nemcsak a Rolling Stones halhatatlansága okán, hanem Scorsese mesterhez méltó munkája miatt is.

Először is merész húzás szűk térben, „intim” koncertfelvételekből összeállítani valami nagyszabású tablót, de itt sikerül. Ráadásul a film Imax-változatban is elkészült, amire – ritka kivételként – nagyon kíváncsi lennék, de sajnos itthon nem forgalmazzák. A sűrű térben még hangsúlyosabbá válnak a zseniális közelképek, premier plánok. Szikrázóan csillog a verejtékcsepp Mick Jagger homlokán. Majd fél percig tornyosul fölénk Buddy Guy feszülten koncentráló sötét márványarca. Keith Richard bölcs Galapagos teknősként rezzenéstelenül mosolyog maga elé, majd szikraesőt hányva köpi ki a félig szívott csikket. A színhely a New York-i Beacon Theater eszméletlenül giccses színpada, de Scorsese még a nyomasztó, mázsás aranyozásból is gyönyörű képeket varázsolt. Az egész koncert az arany és tengerészkék hatásos kontrasztjában úszik.

A Rolling Stones pedig olyan, mint amilyennek hitte az ember. Profi és szertelen, súlyos és komolytalan, hetven felé is életteli. A négy ember egyike sem kiemelkedő zenész, de együtt lenyűgözőek, és nagyon ott vannak a színpadon (még a trappista szerzetest alakító Charlie Watts is). A werkfilmrész egyik sokatmondó jelenete, ahogy sokat megélt könnyedséggel várnak a VIP-vendégekre, Bill Clintonra és sleppjére, és türelmesen ácsorognak, amíg Hillary Clinton mamája is befut végül, úgy hat perccel a kezdés előtt. Talán ekkor döntik el végleg, hogy mi is legyen a kezdő szám, amit egy asszisztens lélekszakadva jelent is a kevésbé nyugodt rendezőnek – mintegy húsz másodperccel a hangrobbanás előtt. Utólag persze mi sem tűnik természetesebbnek: a Jumping Jack Flash dübörög. Muzsikusi képességeik korlátaival maguk is tisztában vannak. Ezt megtudhatjuk egy interjúrészletből is, ahol Keith Richard szokásos közvetlenségével válaszol az idétlenül elcsépelt riporterkérdésre, hogy hát melyikük is (ő vagy Ronnie Wood) a jobb gitáros: „külön-külön elég csapnivalóak vagyunk, de együtt jobbak, mint tíz másik”. És hogy ez nem pusztán ravasz, kifordított PR, azt mutatja a Buddy Guy-jal közösen előadott szám (Champagne and Reefer) végén a jammelés; Keith Richard egy idő után mosolyogva visszavonul, megveregeti a fekete blueszseni vállát, és hagyja tovább játszani. Mintha csak azt mondaná, „ez már a te világod, ide nem tudlak követni”.

Ami élővé, fergetegessé, néha ellenállhatatlanná teszi a zenéjüket, az a maximális odaadás. A négy idősödő zenészt nem a sikervágy, nem az öntetszelgés, de nem is a művészet, a zenei kreativitás mozgatja, hanem a színpadi lét narkotikuma. Az ezrek előtti magukba zártság. A pódiumdeszkák főnixhatása, amitől a koncert felénél a fáradtságtól szinte összeeső Mick Jagger ténylegesen új életre kel. Ez a mágikus vonzerő új értelmet ad a Satisfactionnek is. Scorsese segítségével egy pillanatra megértjük, hogy mi is az a kielégülés, ami után boldogan és a beteljesülés reménye nélkül lehet sóvárogni – mindhalálig.

 

A Rolling Stones és Martin Scorsese
A Rolling Stones és Martin Scorsese
98 KByte

160 KByte
Keith Richards és Buddy Guy
Keith Richards és Buddy Guy
145 KByte
Mick Jagger és Christina Aguilera
Mick Jagger és Christina Aguilera
104 KByte

164 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső