Volt egyszer, hol nem volt, a zöld határon innen és bádogtetejű, kacsalábon forgó kastélyokon túl, ott, ahol a székely, kurta-farkú mangalica túr, három Elekes nevű férfiember. A legidősebb Elekes, Erdélyben, már régóta csak azzal múlatta az időt, hogy zsémbes felesége elől menekült. Amúgy jóravaló ember volt, nem vetette meg a finom falatokat, a nők bájait, és ha kikapósnak nem is lehetett mondani, azért a hűség szobrát sem róla mintázták volna. Az eggyel fiatalabbik Elekes, a Géza névre keresztelt, trombitáját fújta esténként budapesti bárokban, füstös bisztrókban, és arról álmodozott, hogy egyszer majd a híres Gundel pöffeszkedő vendégeinek játszik, de úgy, hogy azokból nem jönnek ki a hangok, beléjük bújnak, mint a kisördög és még nagyon sokáig ott fog motoszkálni bennük, amit egyszer az Elekestől a Gundelben hallottak. De Géza – az apjához hasonlóan – sem volt törtető fajta, így csak alkalmi rendezvényekre futotta, azokból meg nem lehetett összespórolni egy beugrót sem egy kis lakásra. Miután hitvese – ki tudja hányadik, hiszen a nőknek ő is nagy tisztelője – kitette a szűrét, szakadt VW Polójában húzta meg magát, éjszakánként. A legkisebb Elekes sem nyerte meg a fele királyságot, pedig sokat próbálkozott, kártyabarlangok mélyén, számítógép mellett ülve. Ha örökölt valamit, akkor legfeljebb csak a nők iránti olthatatlan vonzalmat, és ez szorult helyzetekben eddig elégnek is bizonyult: élettársára, vagy legalábbis annak bankkártyájára számíthatott, ha bajba került.
Egy szép napon a legidősebb Elekes nem bírta tovább cérnával, felhívta a fiát, hogy jöjjön érte. Csőbe húzta, mert nem az igazat mondta, nem azt, hogy már nem bírja a vén hárpia zsémbelését, nem azt, hogy lassan nem csak a nyugalma, hanem a józan esze is oda, mert annyit nyúzza már az asszony, aki úgy viselkedik, mintha nem lenne ki a négy kereke, hanem azt, hogy halálos kór támadta meg. Nem tudja milyen természetű, de úgy érzi, nincs már neki sok hátra. A fia, a középső Elekes, otthagyva csapot, papot, rohant, hogy felszedje a legkisebb fiút, és együtt induljanak el a nagyapához.
Rendbe szedte magát, menyecske korba lépett VW Polóját, és felkereste Andrást.
Így kezdődik Paczolay Béla és Péterfy Gergely meséje, vagy ha jobban tetszik, hiszen moziban adják: filmje.

És úgy ér véget, ha akarom, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mert egyrészt ezt a mesét nem fejezik be a mesélők, vagyis, a befejezést a nézőnek kell odagondolnia a történet végére, és ha néző gondolja oda, akkor a vég, csak boldog lehet, másrészt, ha igaz, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldog, ahogy a valaha élt legnagyobb író, Lev Tolsztoj mondta, akkor ez is egy boldog család: minden Elekes a maga módján boldog. Hogy a nők miatt, akiknek legalább a szépségére mindig lehet számítani, vagy furcsa bajkeverő ösztönük miatt (nem képesek a kispolgári életre): tulajdonképpen nem is lényeges. Mindhárom Elekes örökvesztes. De mindhárom feltalálja magát a leglehetetlenebb helyzetben is. A burleszk filmek kisemberének utódai. Nem véletlen, hogy a trombitást, Gézát alakító Rudolf Péter annyiszor hivatkozik Charlie Chaplinre, ez az alakítása is Chaplin örökségére épít. Géza a mindig pórul járó, de mindig talpra álló kisember. Nem alkuszik: nem ad semmit a reményből egy könnyebb helyzetért cserébe. Nem adja meg magát a nehéz helyzetekben, nem ereszti búnak a fejét, mindig kieszel valamit, mindig ki tud jönni a csávából. A haragja sem fertelmes; ha valaki átvágja, leveszi, kihasználja: megrántja, némi méltatlankodás után a vállát, és azt mondja, na bumm!, a világnak ettől még nincs vége. Ezt a kisembert éppen a megbocsátás képessége, szinte érthetetlen ragaszkodása a reményhez, teszi hatalmassá.

Nem tartom olyan lényegesnek, hogy a film Erdélyben játszódik – egy biztos: az erdélyi táj hűvös szépsége: lenyűgöző, egészen más, mint a toszkán tájé, nem olyan egyértelmű, de, megkockázatom, mélyebb szépség ez. Egy külföldinek ez a táj nem azt jelentené, amit nekünk, nem is tudná értelmezni, hogy miért a sóhajtás a Gyilkos tó láttán: de kétségtelen, ez a ragaszkodás a reményhez, ez a dac, ez a kitartás a nehéz helyzetekben, sokkal inkább az erdélyi magyarok sajátja. Erdélyi magyarnak lenni eleve vesztett helyzet. A túléléshez, akárcsak a nyelv megőrzéséhez, szükség van akaratosságra, a csakazértisek és a mégisek gyakori kimondására. De – ne tévedjünk – ez a film, a Kalandorok, nem az erdélyi emberről szól, nem elsősorban arról szól, hogy miért tudja az erdélyi ember düh nélkül, másképp mondani a csakazértist, a Kalandorok, és ezt erősíti a többször előforduló hármas szám (három próba az elindulás előtt, három nagy kaland a visszaúton: a cigányok, a hullával furikázó nő, a részeg rendőr): mese. Három legényről. Három kedves vesztes-emberről, akiknek semmi sem sikerül, de mégsem adják fel. Az Elekesékről.

A Bányató című tévéfilm, a Paczolay-Péterfy páros Kalandorokat megelőző alkotása (Péterfy Gergely író egyébként nagy mesélő, Misikönyv című regénye az utóbbi idők egyik legjobb gyerekkönyve): hasonlóképpen kisemberekről szól. Örökvesztesekről. De az a mű letaglózó, nem kalandosan kedves, és nem lélekemelő darab. Szomorú kamaradráma: egy emberről, aki elindult megkeresni a bányató mellett élő levelezőpartnerét, de leragad az első kocsmában. Pedig az asszony nem csak ebéddel, kellemes kerttel, hanem családdal is kecsegtette. A talponálló törzsvendégei egyre több felest tukmálnak rá a megszeppent, bátorításra szoruló udvarlóra. Nincs happy end. Hullarészeg, amikor elszállítják az asszony háza elé. A film egyik mellékszála a tó körül kerekező, szédült, enyhén kattant őr – Szőke András adja – és barátja kettőse. Elek Ferenc és Szőke András szomorú bohócpárosa külön – s különb – filmet érdemelne. (Nem mellesleg: az utóbbi idők legjobb reklámfilmjeit, a UPC sorozatot, Paczolay és Szőke tette emlékezetessé!)
A Kalandorok nem csak azért jobb, mert Pados Gyula fényképezte, de kétségtelen, Pados Gyula sokat tett hozzá a Kalandorokhoz. A Bányató elkent, halvány színei olyanok, mint egy műanyaggal fedett verandán a lapos őszi fények. Pados visszaadja az erdélyi nyár élénkségét, szépségét.
Ha a Kalandorok kultfilm lesz (bár lenne), akkor elsősorban a forgatókönyv miatt lesz az, a kidolgozott, és nem minden jelenetben pontos és működő, de a mai átlag fölé emelkedő, vicces és szomorú, édes és bús forgatókönyv miatt lesz az.
Ez a forgatókönyv szerintem, kiforrottabb és végiggondoltabb, mint a sokat és joggal dicsért A nyomozóé. Gigor Attila szemledíjas könyvében nagyon sok hiba van, nagyon sok benne a következetlenség, sok – megválaszolhatatlan – kérdést lehet feltenni utána. Márpedig az ilyen, megválaszolhatatlan kérdéseknek nincs helyük egy krimiben. A krimi éppen a rendről – legalábbis Jorge Luis Borges szerint – a befejezettségről szól. Rendet teremt. Nem tisztán műfaji film A nyomozó, és a Kalandorok sem az. De A nyomozó közelebb áll a krimihez, mint a Kalandorok a romantikus komédiához, vagy a melodrámához, tehát A nyomozón jobban számon lehet kérni, hogy használja-e, és hogyan használja a műfaj eszközeit. A Kalandorok tulajdonképpen jelenetek láncolata. Az összefűzött kalandok nem tartanak egy sejthető végkifejlet felé – szemben A nyomozóval – ha valamit, akkor éppen a turning pointokat (vagyis a történet nagyszabású fordulatait) hiányolhatja benne egy Amerikában képzett forgatókönyvíró: ezért is, ezek hiánya miatt, ül le ötven perc után a film. Egy említett képzettségű személy A nyomozót kivesézve szomorú eredményre jutni: az egészet át kell strukturálni, újra végig kell gondolni. A Kalandorok szövege jobban megírt. Stílusosabb munka. Nem azért, mert Péterfy író, nem, biztosan nem azért: tévedés azt gondolni, hogy egy magyar író jobb szöveget ír, mint egy filmíró, képzett forgatókönyvíró. Az ellenpéldák számosak. Sok magyar író írt forgatókönyvet, de ilyen színvonalút utoljára Németh Gábor (Presszó, Balra a nap nyugszik): Péterfy Gergely érzi a film ritmusát, érzi mennyi, és mi fér bele egy jelenetbe. A Kalandorok csak megerősített abban a hitemben, hogy meg kell tanítani, itthon is, hiába a nagy ellenállás, még a színművészeti egyetemen is, a műfaji alapszabályokat, hogy mennyi ideig tarthat egy rész, mennyit kell húzni egy szövegből, hogyan kell felépíteni egy jellemet, hogyan kell motiválni egy szereplőt. A Kalandorok forgatókönyvénél jobb forgatókönyv kevés született ez utóbbi pár évben.
A három férfi történetéből nem maradnak ki a nők, bár nő a filmben alig szerepel. Mégsem macsó, oroszlánszagú, vagy harctéri film a kalandorok (bár kicsit béna címe alapján ezt is, és akár azt is gondolhatnánk, hogy több köze van a Lino Ventura, Alain Delon nevével fémjelzett egykor népszerű, de ma is élvezetes francia kalandfilmhez, melynek témája: a férfibarátság). A nők ott vannak, a háttérben, meghatározzák hőseink gondolkodását, ízlését, hogy mit szeretnek enni, inni, milyen ruhát viselnek. Legalább annyira meghatározzák – milyenek – mint a családi vonások, az öröklött rossz, vagy bájos szokások: az Elekesek a lábuk közé tett kézzel alszanak el.
A Bányató hangulata a későkádárkort idézi. A Bányató-béli társaság megfáradt nepotisták és cinikus opportunisták nyegle gyülekezete, akik a legjobban a más kárán tudnak mulatni. Nem mutatja fel a későkádárkor rekvizitumait, szerencsére, nincs benne Trabant, márkaüdítő, ropi, de érezhetően ahhoz a világhoz, az elmúlt rendszerhez köti a tárgyak többsége, a tavat körülvevő nyaralócskák stílusa ugyanúgy, mint a szereplők mentalitása.
A Kalandorok tágasabb film, itt is megjelennek e kor jellegzetes magyar figurái – a szívemnek legkedvesebb Gáspár Tibor ezermestere: tetőcsomagtartót eszkábál, egy tyúkketrecből a kiszolgált Polóra – megjelenik a későkádárkor, sőt a későceausescu kor is, de nem ez a hangulat uralja a filmet, nem ezek az elveszett, keserű figurák.
A Kalandorok egyik legnagyobb erénye a visszafogottság. Ez nem csak a színészi alakításokban mutatkozik meg, hanem a tárgy, a közegválasztásban is: Erdély sosincs túlhangsúlyozva, a képek sohasem túl szépek. És a Polo tényleg pont az az autó, amivel egy ilyen szakadt alak, mint Géza az utakat róhatja!
Haumann Péter nem adja a székelyt, nem műtájszolásban szól, mint megannyi Erdélyben (vagy vidéki környezetben) forgatott (például: Móricz) film színészáldozata – bár alakítása kicsit harsány, és nem mindig hiszem el, hogy erdélyi kisember – meghatóan és ízlésesen formálja meg a legidősebb Elekest. A film egyik legjobb jelentében – nekem legjobb jelentében – egy tó partján a szélfútta kalapjait kergeti, a lemenő nap fényében. Haumann színészi nagysága nélkül nem lenne olyan erős ez a jelent, nem lenne olyan szívbemarkoló, nem látszana annyira igaznak. Elhiszem, hogy így is lehetett volna. És elhiszem, hogy az öreg kalapokból akarta fenntartani magát. Elhiszem a szelet, elhiszem az öreg fájdalmát. Ahogy azt is, hogy nem is a kalapokkal van a baj, nem azzal, hogy szétszaladtak vagy szétszakadtak: hanem azzal, hogy ezt a földet, ezt a mély szépségű helyet, és a zsémbes asszony főztjét, ott kell hagyni.
Nem csak Haumann ruhája (Breckl János adta rá), a többieké is, telitalálat, de Haumanné, a kötött zöld mellény, a fehér ing, a fekete nadrág, különösen az.
Rudolf Péter Haumann-nál visszafogottabb a középső Elekes szerepében. Nem túlszínezett az alakítása, mint az Üvegtigrisben: az ő érdeme, hogy Elekes Gézának el lehet képzelni az egész életét. El lehet képzelni, hogyan duhajkodott reggelbe nyúló lakodalmakban, hogyan tette a szépet a bálokban, hogyan fújta a bulikban, hányszor volt részeg, hányszor lépett félre, hányszor késett el. A fiatal Schruff Milán is remekel András szerepében, kicsit Rudolf Péter-esen beszél, de hát végül is a fia. Ez is hihető.
Vagy Paczolay Béla remek színészvezető, vagy azt látszik meg a színészek alakításán is, hogy rendben volt a forgatókönyv: hogy volt mit eljátszani. Vagy mindkettő igaz. Mindenestre a legutolsó mellékszerepben is nagyszerű színészeket, nagyszerű alakításokat láthatunk. Remek Kovács Lajos mint cigányvajda, Pogány Judit mint zsémbes feleség, Csomós Mari, mint életunt szomszédasszony.
Néhány jelenet túl fantasztikusnak, elképzelhetetlenek tűnhet: egy belső európainak. Nekünk (nekem) nem. Ahol én cseperedtem, ott bizony valóban afgán menekülteket bilincseltek a tornateremben a bordásfalra. Volt, hogy negyvenet kaptak el egy hétvégén, de szöktek át etiópok, szomáliaiak is. A helyi közeg mindig tajt részeg volt, és tényleg megesett, hogy azt sem vette észre, hogy a szemközti postára betörtek (igaz, az elkövető nem tudott kijönni, mert beszakadt vele a tető), a postás is minden nyugdíjosztáskor az ér partján feküdt. A hagyománnyá vált fáklyás felvonulások akkor maradtak abba, amikor másodszor gyulladtak meg dülöngélő felvonulók a tömegben.
Ismerős alakok a Kalandorok alakjai. Nehéz haragudni rájuk. Annyira ismerősek.
Ha mesélünk róluk, könnyebb nekik megbocsátani.