Óvári Kamilla Jön a Gólem
Paul Haggis: Elah völgyében

61 KByte

Paul Haggis előző, a rasszizmus mibenlétével foglalkozó filmje nagy vitákat generált a tengerentúli sajtóban a témaválasztás és a kendőzetlen rasszista kiszólások miatt, nálunk inkább a dramaturgia váltott ki kritikusabb hangokat. Való igaz, az Elah völgyében is felveti a drámai betétek és az azok feloldását célzó lírai jelenetek törvényszerű egymásra következésében tapasztalható céltudatosságok problematikáját. A film egy nagyon komoly és egyben az emberi természet sötét oldalára rávilágító kérdést jár körül, az embernek lenni minden körülményben súlyos terhét, és mivel konklúziója nem túl hízelgő, az egyszeri néző sok dolgot hazugságnak érez a vetítőben ülve.

A film következetesen állítja, hogy a jelenkori háborúkat nem lehet ép ésszel túlélni, ebben azt hiszem, igaza van, bár tegyük hozzá, mely korban lehet egy háborút a frontvonalban elmebomlás nélkül végigasszisztálni. A Tommy Lee Jones alakította figurának valahogy mégis maradtak illúziói a feljebbvalók emberségéről és a katonák bajtársiasságáról, pedig a jóbarátként számontartott tisztről csak most, a filmben körüljárt gyilkossági eset kapcsán derül ki, hogy majd’ másfél évtizede nem is szolgál már a bázison, sőt aki nem is értesült a „jóbarátja” nagyobbik katonafiának 10 évvel ezelőtti tragédiájáról. Hank Deerfield, a hadsereg volt rendésze (Tommy Lee Jones) nem is tud kihez fordulni, de jó katona módjára nem tárja szét a kezét tehetetlenül, hanem következetesen végigmegy egy úton, aminek a végén – és erről meg van győződve – megtalálja a megoldást. Az hamar kiderül, hogy számára csak a katonaságon belüli viszonyok az igaziak, bízni a seregen kívüli világban nem, vagy nagyon vonakodva hajlandó (amikor a lerobbant autójához alkatrészt vásárol, a valószínűleg évtizedek óta ismerős eladó csak annyit mond, hogy az életben egyszer bízhatna már egy másik ember szavában). Felesége szavai világítanak rá arra, hogy mindkét fiúgyermekük az iránta érzett tiszteletből lépett a katonai pályára, a kisebbik fiú utolsó, rejtélyes postai küldeménye is édesapjának tetsző „army-souvenir”. A fiú eltitkolja előle mindazt, amivel megbánthatná, vagy ami megingathatná a belé vagy a világ egészébe vetett hitét. Úgy tűnik, mindenki szereti ezt az embert, aki rosszat valóban nem tesz, istenfélő jó amerikai, szikár és következetes férfi, tiszteli a rendet és a fegyelmet – de mintha minden élettapasztalata ellenére nem evilágban élne. A kisebbik fia halála kell ahhoz, hogy megrendüljön a rendszerbe vetett bizalma. Annak a fiúnak a halála, aki – mint többször megemlítődik a filmben – megjárta már Boszniát is, így nem teljesen zöldfülűként jelentkezett az Irakba küldött katonák közé. Amikor Hanket követve elmegyünk az új-mexikói katonai bázisra, meg is lepődünk jól, milyen fittek, jóalakúak és kedvesek ezek az amerikai legények, akik épp most tértek vissza a halál torkából. Némi homoerotika lehetősége is felvillan a nyomozás első perceiben, annyira szembetűnő a gondosan kimunkált meztelen felsőtestek és szép mosolyok egy képfelületre eső aránya. A zárt ajtó mögül némi késéssel feltűnő katonatárs szabadkozása (csak a lopásokat megelőzendő fordította rá a kulcsot a zuhanyozás alatt) viszont előrevetíti, hogy talán mégsem a báj és a kellem hona a laktanya, így könnyebben megbocsájtjuk Hanknek, hogy a fia fiókjából a szobatárs tudta nélkül emeli el mobiltelefont. Azt a készüléket, amit a fiú még az iraki bevetésekre is magával vitt (később látjuk, hogy csak fényképezésre használta, telefonálni csak tábori vezetékesen tudott), de amit mégsem tett zsebre, mielőtt szombati kimenőre indult volna a bázisnak otthont adó településen. Feltehetően azért nem, mert valami tűzben megsérült a készülék, így a rajta lévő mozgóképet csak Mike halála után tudja egy ügyeskezű számítógépes úgy-ahogy helyreállítani. Hogy a mozgóképes file-okon szépen adagolva mi derül ki a szeretett fiúról, az maradjon a vetítőtermek sötétjének a titka, mi csak annak a kétségünknek adunk hangot, amit már fentebb megemlítettünk: a gyilkossági nyomozásként csodaszépen felállított dramaturgiai vázon kicsit lötyög a dráma kosztüme. Mert igazából mélységesen elkeserítő azzal szembesülnünk, hogy a húszas éveik elején járó, tapasztalatlan fiainkat a szabadság nevében valami eszement pokolba küldjük zombikká válni, hogy aztán csodálkozzunk, hogy itthon sem vedlenek vissza tisztességes polgárokká - ez már megérne egy misét a maga csupasz rettenetében minden hosszan elnyújtott lírai betét mellőzésével. Egyenesen inzultusnak fogom fel, hogy a fia összeégett holttestétől eltántorgó anya hosszú ölelésben forr össze a férjével – azzal a férjjel, akit korábban üvöltve tett felelőssé a gyermekei haláláért. Nem tudok hinni abban, hogy a döbbenet másodperceiben bárki is vágyna egy másik emberi lény érintésére. Nem hiszem, hogy Susan Sarandon erős egyénisége azért kellett ebbe a filmbe, hogy rövidke szerepével az alárendelt nőt formálja meg. Ezeken a lírai pontokon megbicsaklik az ugyan lassú sodrású, de pontos dramaturgiájú film, amely egyébként a maga gyönyörűen fényképezett és jól vágott jeleneteivel megérdemelten kerülhetne be a kedvencek közé.

Több labdát feldob Haggis a cselekmény bonyolítása során, így már rögtön a nyitás első perceinek kép nélküli sötétjében, mikor egy üvöltöző férfi igyekszik a kocsiba parancsolni egy Mike nevű másikat – mivel a következő percekben Hank Deerfieldet egy, a katonai bázisról érkező telefon fia eltűnéséről tájékoztatja, az egyszeri néző rögtön érteni véli: itt bizony egy, a gyermekeivel zsarnok módon bánó apa története bontakozik majd ki szemünk előtt. Aztán ahogy követjük Hanket az eseményekben, át kell értékelnünk első benyomásunk valóságtartalmát - az üvöltözés a záró képsorokban nyeri el értelmezését.

Az eltűnt Mike-ról kiderül, hogy drogfogyasztó volt – de mire nyugtáznánk, hogy na, akkor biztos kábítószer áll a gyilkosság mögött, máris szembesülünk azzal, hogy bizony az amerikai hadseregben mindenki alkalmaz tudatmódosító szereket. A drogkérdés később ismét felmerül, fűszerezve némi rasszizmussal, Mike egységének szintén hiányzó hetedik, latino tagja a bezsuppolás előtt drogkereskedelemmel összefüggő vétségekért került szembe az igazságszolgáltatással – Hank ebben az összefüggésben akar hinni olyannyira, hogy a letartóztatás elől menekülő fiatal katonát súlyos rasszista szitkozódás közepette majdnem agyonveri. (Valószínűleg nem véletlen az alkalmazott általánosítások között, hogy a squad hispano tagja az egyetlen testes, kövérkés ember.)

Közben a főszáltól mintegy függetlenül a rendőrnyomozónő (Charlize Theron) munkaidejének apró-cseprő bosszúságai sem kerülhetik el figyelmünket – arcunkról hirtelen olvad le a mosoly, amikor a kutyáját drasztikusan fegyelmező férj ellen a család számára rendőri védelmet kérő asszonyka távoli hangja felerősödik, és a nő kétségbeesett arcára vált a kamera. Valami nem stimmel itt, ez a nő nem bolond, de nagyon fél. A férje most tért vissza az iraki frontról – feldobva hát a már több ponton lebegtetett kérdés a háborúban emberi mivoltukból kifordult és oda visszatérni nem tudó férfiakról.

A film szépen kivitelezett murder-mystery, a szálak többfelé ágaznak, de szépen rendben elvarródnak. Valahogy mégis hiányérzetünk támad, nem tudjuk közel engedni magunkhoz az egészet. Nem tudjuk a film szándékai szerinti drámaiságot átélni, mert eltávolítanak bennünket az érzékeinkre direkt hatni akaró képsorok. Nem tudjuk önmagában mint gyilkossági nyomozást végigizgulni a filmet, mert közben végig az jár az eszünkben, hogy úristen, mivé lesz az ember a háború kegyetlenségei között és a két fontos szint nem olvad össze, külön értelmezzük őket. És persze egyidejűleg azon is jár az eszünk, hogy vajon mindenki ugyanúgy éli-e át a háború poklát, törvényszerű-e, hogy mindenki elzombisodik az iraki fronton.

A színészi játékra pedig nem lehet panaszunk. Tommy Lee Jones a legtöbbet hozza ki Hank Deerfield nyugalmazott katonai rendész szerepéből, a színész kiváló orgánuma ebben a filmben színtelen, lefojtott, érzékeltetve a hihetetlenül fegyelmezett férfi kínlódását. Susan Sarandon keveset van a vásznon – az ő szerepét ebben az esetben nyugodtan bízhatták volna egy kevésbé ismert színésznőre is, a nézőt ugyanis nem megnyugtatja Sarandon jelenléte, hanem hiányérzete támad, vajon miért nem látja őt többet. Mike katonatársai szépen hozzák a naiv és a szülők felé tiszteletteljes jó amerikai fiúk imázsát – de a gyilkosság történetét felvázoló nevetgélésükön valahogy mégsem tudok megdöbbenni. Szívesen mondanám Móriczcal szólva: barbárok, de nem tudom, kit is sajnálok igazán.

Hank a film közepén elmeséli Dávid és Góliát harcát Elah völgyében, hogyan győzte le a még gyermek Dávid önnön félelmét és ezáltal a félelmetes szörnyet is. A filmbeli Dávidoknak nem sikerül ez a heroikus tett, nem sikerül önnön rettegésükön felülkerekedve elnyomni magukban a szörnyeteget. A film egyik nagyon logikus kérdését az epizódszerepben feltűnő kisfiú teszi fel: miért Dávid ment harcolni az ellenséggel, „hiszen ő még gyerek”. A film vége felé egy pattanásos arcú, nagyon fiatal katona hurcolkodik be Mike megárvult ágyára a bázison, Hank hosszan nézi, majd szótlanul kimegy. A rendszer iránti protestálás gesztusaként aztán fordítva húzza fel az Amerikai Egyesült Államok háborúban megrongyolódott lobogóját a zászlótartóra.

 


61 KByte

50 KByte

73 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső