A Föld című természetfilmről

Vajon miért van szükség egy természetfilmet a moziba vinni – kérdezheti bárki –, mikor a közszolgálati és a tematikus televízió-csatornák ontják a szebbnél szebb sorozatokat az élővilág csodáiról? A film alkotói is, elsősorban a rendezők és az operatőrök, több éves sikeres televíziós természetfilmes pályafutás után vágtak bele ebbe a nagyszabású produkcióba. A válasz szerintem valahol a vállalkozás méretében, súlyában kereshető.

De miért fontos ilyen nagyszabású munkával előrukkolni, amikor a mozi veszített jelentőségéből az elmúlt évtizedekhez képest? Az biztos, hogy nem a nézők abszolút számának maximalizálása miatt, hiszen egy országos tévécsatorna főműsoridőben sokkal több embert képes elérni, mint egy ilyen mozifilmes (természetfilmes) premier. A Földet látva az az érzésem támadt, hogy a műfajnak, a természetfilmnek a rangját akarják megadni azzal, hogy nem csupán egy uzsonna előtt/alatt/közben tekintünk oda fél szemmel a paradicsommadarak életére. Ez a szándék már önmagában dicséretes, hiszen fontos gesztus az, hogy valamit önálló alkotásként nézzünk, nézhessünk, nem csupán két másik műsor, vagy akár reklám között.

A természetfilm műfajának vannak hagyományai. Általános recept, persze, nincs, a témát, a stílust nagyon meg kellett találnia a szerzőnek, hogy mozifilmként el tudjon adni egy dokumentumfilmes, kiváltképp természetfilmes alkotást. Robert Flaherty a Nanuk, az eszkimó (1922) című darabját játékfilmes keretbe ágyazta, igaz ebben nem is elsősorban a természet, hanem a természeti ember áll a középpontban. Jamie Uys (komoly)zenés-játékos esztétikummal fogta meg a nézőket, hatalmas szakmai és közönségsikerrel. A Sivatagi showban (1974) az ismertterjesztő jelleg (bár rendkívül erős), eltörpül a klasszikus zenére komponált meghökkentő játékosság mellett. A Kizökkent világ (Godfrey Reggio, 1983) pedig azzal nyűgözött le, hogy a civilizációt is a természet részeként, de annak fekélyeként mutatta be. Nem elhanyagolható tény, hogy ehhez a filmhez Philip Glass komponált sajátosan szuggesztív, repetitív zenét.

A Földhöz a Mikrokozmosz - A füvek népe (Claude Nuridsany, Marie Pérennou, 1996) áll a legközelebb, amelyik a legsokrétűbb sikereket aratta a már említettek közül. A Mikrokozmosznak már nem volt külső extrája (hagyományos történet, zene stb.), hanem magát a természet megfigyelését emelte a lehető legmagasabb esztétikai színvonalra. Remek kísérőzenét persze alkalmaztak az alkotók, de a varázsát a szabad szemmel soha nem látott és soha nem látható részletek meg az ehhez kapcsolódó perspektíva adta meg. Ám amíg a Mikrokozmosz 75 perces hossza és a temérdek befektetett munka ellenére egy szenzációs kamaradarab, addig A Föld minden képkockájáról lerí, hogy szuperprodukció. Minden tökéletesen hibátlan és persze lenyűgöző.

Mark Linfield, Alastair Fothergill és csapata olyan alkotást hoztak létre, ami tobzódik a „leg”-ekben. Felsorolni is nehéz lenne mennyi időt, energiát fektettek bele ebbe a filmbe. A munkálatok összesen 5 évig tartottak, 200 forgatási helyszínen több mint 1000 órányi musztert készítettek, szóval volt miből válogatni, és ez meg is látszik a végeredményen. A produkció súlyának megfelelően a stáb(ok) tagjai olyan helyekre kértek és kaptak forgatási engedélyt, ahová máskor, mások nem. Így olyan ritka vagy soha nem látott pillanatokat kaptak el, mint a jegesmedve-bocsok ébredése, vagy a vonuló rénszarvasokat üldöző farkas vadászata elejétől a végéig.

A technikai apparátusra nem sajnálták a pénzt. Pazar légifelvételeket készítettek a sarkvidékekről, a tundrákról, a Mount Everestről, mindezt Cineflex és HD digitális csúcstechnológiával. Hihetetlen felkészültséget, leleményességet és odaadást igényel az operatőrök részéről a sarkvidéken vagy több ezer méter magasan filmezni. Legnehezebbek a vízi felvételek, hiszen a vízben nem lehet teleobjektívet használni, közel kell menni az állathoz, barátságot kell kötni vele a forgatás idejére. Ez pedig nem egyszerű, különösen, ha a modell a legnagyobb szárazföldi emlős, az elefánt, amelyik kecsesen átúszik egy sekély vízben az operatőr feje fölött; vagy épp a legnagyobb vízi állat, a bálna, amelyik egy uszonycsapással ripityára törhetné a borja körül alkalmatlankodó stábot.

Ha ilyet vagy hasonlót láthattunk is már korábban, ebben a filmben találni olyan csemegéket, amelyek valóban egyedülállóak. A természet alapos megfigyelésében nélkülözhetetlenek a technikai eszközök (szándékosan nem trükkökként említem), amelyek kiterjesztik az emberi érzékelés határait. Itt leginkább a szélsőségesen közeli illetve távoli rögzítésre, a gyorsításra és a lassításokra gondolok. Szemet gyönyörködtető, és mégsem öncélú felgyorsítva, másodpercek alatt látni a hó olvadását, a fenyőgyanta kibugyogását, a növények kifejlődését, sőt az évszakok változását. Ha hinni lehet az alkotóknak, akkor nem alkalmaztak digitális színezési technikát, még akkor sem, amikor például egy táj őszbe fordul egyetlen beállításon belül. Ezt „csupán” gyorsítással oldották meg. Lenyűgöző, ahogyan a táj a kamera panorámázása közben vált évszakot. Nem tudom, hogyan készítették, de felülmúlhatatlan élmény ilyet nézni. (Talán egy nagyobb, rögzített, fix keretben mozgattak el utólag egy kisebb képkivágatot. Ha így van, a hatása akkor is szenzációs.)

Szintén nem láthatók szabad szemmel azok a villámgyors mozdulatok, amelyek csupán az extrém módon lassítást lehetővé tévő technikával válnak megfigyelhetővé. A leggyorsabb szárazföldi állat, a gepárd vadászatát csak megfelelő lassítás segítségével lehet szemmel jól érzékelhetővé tenni. Hozzátenném, a lassítandó anyagot fel is kell venni, és ehhez nem csupán az autós ütközés rögzítésére kifejlesztett csúcstechnológia szükséges, hanem az operatőr több mint professzionális ügyessége. A film egyik csúcspontja (számomra) egy óriáscápa percekig tartó tánca a víz fölött. Ez a mozdulat, amint e termetes ragadozó elkapja az áldozatát, a valóságban nem több pár másodpercnél, és akkor nem sokkal több látszódhat belőle, mint egy hatalmas vízzuhatag.

A Föld, mint címe is utal rá, a bolygónkat mutatja be egyetlen nagy „természetes” kompozíciós egységben. Nem tematikus-történetszerű epizódok alapján, hanem a Föld forgása, az évszakok váltakozása és az élőlények mozgása szerint. A világűr felől közelítjük meg a kék bolygót, és egy naptári évet felölelő tablósorozatot látunk az Északi-sarkvidéktől a Déli sarkvidékig haladva. Csak a háborítatlan természet kerül lencsevégre, az ember és kultúrája sehol. Arra csak a narrátor figyelmeztet lelkesen, hogy lám, a fogyasztói életvitelünkkel, a globális felmelegedés siettetésével fokozatosan elvesszük az életteret a jegesmedvéktől és a többi csodás állattól. Könnyen belefeledkezünk abba (jó értelemben), hogy a természet fogalmának a megteremtése is az emberi civilizáció leleménye, ahogyan az ökoszisztémák közvetett pusztítása is. Abba is, hogy a mozgóképek szimfóniája ugyanarról a tőről fakad, mint ez, a filmhez komponált zene, amelyet a Berlini Filharmonikusok játszanak a szerző, a világhírű George Fenton vezényletével.

A narrátor időnként figyelmeztet arra, hogy ilyen lélegzetállító képsorok nemsokára nem rögzíthetők újra, amennyiben nem tesz mindenki valamit a globális felmelegedés ellen. Kissé túl direkt-propagandisztikus ízű ez a szövegstílus ebben a kép-hang szimfóniában, de érthető, elfogadható, hiszen nem vesz el az esztétikumból, ahogyan nem is tesz hozzá. A Föld tehát engem nem az élőhelyünk törékenységéről, sebezhetőségéről győzött meg elsősorban – ez már sikerült korábban az ismeretterjesztő könyveknek meg a tematikus csatornák sorozatainak is –, hanem az emberi kultúra (azon belül elsősorban az esztétikum) és a természet csodás hasonlatosságáról.

2008-05-01.

www.loveearth.com/uk/film
www.bolygonkafold.hu