Egészen más hangot üt meg Lukácsy György és Merkl László Kitaposva című munkája, amelynek néha egészen őszinte képei sajnos nem kapták meg a bázist, a megfelelő forgatókönyvet. A sötét terek, a betegek, a könyörgő arcok titka marad, hogy mit rejt ez a tizenhat perces kórházi ballada.

A Felületi feszültség ötletesen fogta meg a vezértémát, állítása szerint a vízenjárás tanulható és tanítható spirituális tevékenység. Jávor Bence és Marczisovszky Márton filmje túl sok történetet szeretni belesűríteni az így is a maximális hosszúságot elérő játékidőbe. Az áldokumentumfilm-szál összekeveredik egy régi testvér-viszály feltámasztásával. Szórakoztató-ironikus alaphangulata érdekesen ötvöződik a téma szokásos felfogásának pátoszával: amikor a vízenjárást demonstráló guru (természetesen) csal – a vízben emelvényre lép fel –, a zárlat komolyságában ott rejlik a tisztelgés a bibliai esemény előtt.

Mester Ákos Aqua-Run című filmjében a vízkészletet is érintő, mert azt felszámoló globális klímaváltozás idején, a nem-távoli jövő világában járunk. Földünket ekkor a vízenjárás szeretetteljes motívuma helyett pontosabban jellemzi a vízért futás, és a vízzel rohanás mindennapos gyakorlata. „Üldözéses film”, kísérőzenéjével is a korai filmek hajsza-jeleneteit juttathatja eszünkbe. A jövőhöz a múlt felől közelít, nem az ultra high-tech későbbi lehetséges világ fiktív képéből, hanem a már letűntből indul ki. Így hívja fel a figyelmet a palacknyi vízre, amely a film történetében maga is féltve őrzött érték: létfontosságú elem, de szinte már csak emlék a múltból. A rendező különdíjat vihetett haza a műfaji elemek magabiztos használatért.

Csuja László egy snittben tárja elénk háborús utópiáját. A harmadik helyezett Nem tudok aludni című kisjátékfilm egy ponton színházi jelenetté alakul, erős filmszerűsége tehát elvész. Amikor a monológ forrásáig verekszi el magát a kamera, hogy a háborús jeleneteket kísérő hangzó szöveg végre arcra találjon, túl hosszan tart ki Fancsikai Péter jelenléténél.

Elsősorban expresszív, feszesen vágott állóképeivel hatott Király Tamás Határvidék című alkotása. A második helyezett kisjátékfilm videóra forgott, a nyersanyaghoz képest azonban bámulatos minőségű felvételei az operatőr, Kiss „Gravi” András munkáját is dicsérik – a zsűri és a diákzsűri egyaránt operatőri különdíjjal jutalmazta.

Az ablakon át régóta figyelt lány egy nap elérhető közelségbe kerül; a csak a film utolsó pillanataiban láthatóvá tett elbeszélő monológja azonban először inkább az ablaknak intézett szerelmi vallomásnak tetszik… Vépy Zoltán Csaba filmjének ötlete elragadó, és kibontásába többféle szemléletet kevert: groteszk irányba tör, majd végül eluralkodik a melodráma – igaz, „tekintete” mindvégig ironikus. Vépy a lehető legjobb anyagot választotta: a film ereje elsősorban a Super8-as technikában rejlik. A Hétköznapló – Délután az Outsiderhez hasonlóan „hangulatfilm”, de több is ennél: koherens-kompakt alkotás, nem csak az auditív szövetre épít, képeivel is intenzíven mesél: az ablak felé folyamatosan közeledő kocsizással von be sajátos világába. Az alkotást a zsűri a legjobb kisfilmnek járó díjjal és a forgatókönyvírói különdíjjal jutalmazta.

A dokumentumfilmekről

Tóth Andrea nemcsak az egykori rádióslágerek használatával zavarta meg saját filmjét. Gondűző tárgynak, játékbabának tűnt az örökbefogadott kislány az Örökbe örökké című dokumentumfilmben. Ebben a műfajban elég ritka, hogy maga a szereplő (nem pedig a hozzá intézett kérdések, vagy a kérdezés stílusa, stb.) hitelteleníti a filmet. Betegsége gyógyírjaként egy gyermek örökbefogadása mellett döntött az asszony, akinek jelenlétében volt valami zavaró önös szeretetvágy… A kislány szavai hiányoztak, megszólaltatása jóformán elmaradt.

Rétlaki Tamás különösen könnyedén exponálja dokumentumfilmje témáját, de szinte meg is áll az expozíciónál. A téma laza megragadása előnyt tehát éppúgy jelent, mint hátrányt: a roppant összetett történet legfontosabb információinak világos kiemelésével bámulatosan könnyeddé tette az elbeszélést, ugyanakkor a film alatt elénk táruló, szintén örökbefogadás útján kibővült család története terjedelmesebb dokumentumfilmet érdemelne. Az Ami sohasem fogy el… című munka miközben egyértelműen adja át a „vízenjárás” üzenetét, az árvák befogadásának felidézését nem fonja össze a giccsel, nem hajhássza a legőszintébb pillanatokat. A film technikailag problematikus: egyértelműen kezdő filmes kezéről árulkodik, kár, hogy a rendező visszafogta „a beszélő fejeket”, más plánt választott, érezhetően újítani akart: a szemekről készült szuperközelik azonban valószínűleg kevesebbet mondanak el, mintha az egész arcot látnánk. A film kategóriája második helyezettje.

Fehér Zsuzsanna Gyurika című filmje nyerte az első díjat. A címszereplő harmincegynéhány éves tehetséges (hobbi)grafikus, aki miközben bejárja és elénk tárja a számára fontos tereket, élete több érdekes és kevésbé lényeges eseményét is felsorolja, hiszen pontosan olyan élénken emlékszik mindre, mint a megannyi lerajzolt épületre … A film egészében Gyurikára épít. Erénye, hogy egyszerűen emberséges: nem lépi át azt a határt, amely a megtalált és bemutatni kívánt önazonos szereplőt mint célt és a tárggyá tett szereplőt mint eszközt választja el egymástól. A kiváló memóriával megáldott, lelkesen alkotó szellemi fogyatékos rövid bemutatásáért Fehér a rendezői különdíjat is megkapta – az indoklás szerint beleérzőképességéért és arányérzékéért.

A filmegyetemi hallgatók filmjeiről

Az önálló szekcióba sorolt filmegyetemi hallgatók összesen hét filmje egy-egy blokkot foglalt el. A spanyol Sergio Vargas Borrero a professzionális filmkészítésnek megfelelő technikai színvonalon elkészített, de egészében öncélú és málló, így túlságosan szabadon értelmezhető munkával pályázott. A Sleepless city (A város, amely sosem alszik) a mezőny felejthető darabja, Sanja Bjelogrlic The Sign (A jel) című filmje pedig több munkához hasonlóan a hangvétel, a stílus bizonytalanságai miatt siklott ki. A görög Dimitris Tolios Angliában forgott Missing Jib című munkája nem sok meglepetést tartogat: kevésbé eredeti megoldásokkal sejthető történetet mond el.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) adásrendező szakos hallgatója, Dombrovszky Linda az árvíz sújtotta falu egykori és jelenlegi (egy-két) lakosairól készített dokumentumfilmet. Én itt születtem ebben a házban is – meséli idegenvezetőnk, az egyik nyolcvan év körüli bácsi. Nem biztos, hogy a film megállja a helyét az eseményeket informatívan magyarázó, a művet záró feliratok nélkül. A felirat jelzi az utólagos belátást: hogy pusztán arcokkal, szavakkal és képekkel valamit nem sikerült átadni.

A szintén SZFE-hallgató Hajósi-Szabó Csilla Bóbitája csak sejteti témáját, a családon belüli erőszakot. A kulcsot, a témát megfogó tetőpont túl sűrű: a kislány és az apa tekintetére, beállítás-ellenbeállítás feszültségére épül, amely kevés kapaszkodót nyújt az értelmezéshez.

A vizsga című film sötét jövőt fest. A fiú és barátnője számára már inkább terhet jelent, hogy az idős ember otthon, velük él, éppen ezért várják a vizsgát. Törvény írja elő az idősek próbatételét, azaz, hogy bebizonyítsák, alkalmasak a továbbélésre. A sikeres vizsga feltétele a viszonylagos ép testi-szellemi állapot. Az öregúr készül, de bizonytalan, majd elbúcsúzik… A filmegyetemi hallgatók kategóriájában első helyezett alkotás rendezője Nagy Viktor, az SZFE végzős hallgatója, ígéretes tehetség. Filmje a szemle legtisztább, dramaturgiáját tekintve is legátgondoltabb alkotása. Stílusa egyelőre ugyan nem páratlan: az atmoszféra, a színekkel, a fényekkel és a hangokkal, a fenyegetően monoton „létzajjal”, a feszült és kimért lassúsággal néhol Fliegauf Benedek eddigi munkáit idézi. Dombrovszky dokumentumfilmjéhez hasonló probléma merül fel azzal, hogy a dokumentumfilm esetében záró, itt a filmet felvezető felirat szükségessége egyértelmű. A film története, a szereplők motivációi tehát az expozíciót képező felirat nélkül közel érthetetlenek.

Pintér Zoltán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója; Naplemente állapot című kísérleti filmje egyszerre nyugtalanító és meditatív videó-kollázs; sajnos kevésbé eredeti azzal, hogy alig távolodik el a hetvenes-nyolcvanas évek videó-alkotásaitól.

A kísérleti filmekről

Lágyhangú narrátor kíséri a tóparti felvételeket – didaktikus filmköltemény Szilvási Zalán Ismét ima című munkája. Talán az egyetlen alkotás, amelyről nem érezhető más, mint a kényszeres igazodás a tematikához. Egyértelműen a megfelelni akarás, és nem az önálló invenció eredménye.

A csónakozni induló család a kacsákkal kénytelen osztozkodni a tavon – eddig minden világos, kevésbé átlátható megoldással zárta másfél perces animációs filmjét, a Vaskacsát Sári Anikó.

Kövesdi Ritát „nonkonformista” Neutráliája forgatása közben elragadhatta a filmezés öröme: bár alkotásának története is van. Hőse a hosszú életet ígérő, rendszeres vitaminadagokkal megerősített önkorlátozás helyett egyik napról a másikra a frivol szabadság és a kábítószer mellett dönt – jobbára emelkedett hangulatú tábori emlékképek füzérében.

Az ORA című film Fogarasi Gergely és Körösényi Dániel munkája. A megmozduló állókép inkább csak a tekintetet vezette, értelmezését a nézőre bízta, s a nézőt túlságosan is magára hagyta.

Ironikusan forgatta ki a tematikát Gyukics Rita Ember = víz című munkája, amely a címbeli azonosság felmutatására vállalkozott. A vízenjárás tetszés szerint felcserélhető az emberen járással, ezt számos szemléletes kísérlet igazolja. A megértésben a részeredmények magyarázói, néhány túlpörgetett mániákus „szakértő” segít. Elsősorban e „tudós-szereplőkkel” és a fölösleges „műfaj-közbevetésekkel”, pl. a riportdokumentum-betéttel hibázott a film.

A Csobbanás című kísérleti (animációs, közelebbről: gyurma-) filmből kiderül, micsoda kalandokat ígér a mosdó. Az ötletes, bájos, és ami fontosabb: önreflexív (pl. az egyik alak feje folyamatosan lejár, az alkotók valószínűleg nem tudták rögzíteni a testrészt, így meghagyták folytonos fejvesztőnek) kategóriájában második helyezést elnyert mese egyetlen víz(gyurma-)cseppel indul. A mosdóban a háborgó tengerré alakuló „vízpöttyre” halászhajó érkezik. Apa és gyermeke, a pislogó és ping-pongozó halak kalandjai egy idő után sajnos szinte végig a túl sötét viharban játszódnak, nem tudjuk, mi lett a vízbe pottyant gyermekkel. Villámláskor úgy tűnt, a vízen jár…

Három díjat nyert Lendvai Gábor és Nagy András munkája, a Vízenjárás. A kategóriájában első helyezést, továbbá a legjobb elsőfilmes rendező, ez esetben rendezők díját és a diákzsűri fődíját is elnyert háromperces film egyetlen vonalból mozgásba lendített emberalakja birtokolja és vezeti a néző tekintetét. A vonalgubancból életre keltett és útjára állított figura minden lépése kiszámíthatatlan, de ez nem jelenti az animáció esetlegességét. Hol nyugodt, hol felkavaróan dinamikus mű; a kísérő zenével egységet alkot, míg a tematikához könnyedén és közérthetően illeszkedik.

A díjkiosztó esten a díjazott filmeket is bemutatták. Az Uránia két kisebb termében zajló fesztivál versenyzői talán éppen az esten találkozhattak először nézői reakciókkal, hiszen a verseny alatt a közönség másik terembe szorult, a rendezők és az alkotótársak a zsűrivel együtt külön termet kaptak.
Lázár Kovács Ákos az idei szemlét a következő év munkáinak remélhetőleg inspiratív témájával zárta: a tizenkettedik szemle hívószava a kegyelem.

(2007-01-17)