Kolozsi László Tiszteletre méltó szándékokkal
Verzió4

39 KByte

Nem tudom, miért lett ennyire sikeres a Verzió4 filmfesztivál (a 42 filmnek 4 ezer 320 nézője volt), de örülök, hogy az lett. Hiszen a legjelentősebb és legszínesebb dokumentumfilm-fesztivállá nőtte ki magát, a beválogatott, levetített filmek többsége kiváló alkotás, vagy legalábbis tisztes iparos-munka, egyetlen vérlázítóan unalmas művet sem láttam, egyetlen olyat sem, amiről sütne, hogy alkotóját nem érdekli a téma, amiről filmjét készíti, hogy nem elkötelezett. Még a legszenvtelenebb film is állást foglalt, még a legobjektívabbra tervezett is hitet tett – az emberibb élet mellett. Elvégre e nélkül, az elkötelezettség, a szinte a dühig fajuló érintettség és elszántság nélkül nem lehet és nem érdemes dokumentumfilmet készíteni; az objektív, a rendező érzelmeit háttérbe szorító, vagy egyenesen kizáró dokumentumfilm unalomra van ítélve. Nem csak apait-anyait kell beleadnia egy dokumentumfilmesnek, hanem az érzelmeit is. A jó szándék is kevés. Ha nem derül ki, hogy a rendezőt mélyen megrázza, amiről filmet készít, ha nem derül ki, hogy szíven találta egy megszólaló némelyik mondata, ha nem derül ki – mint egy sorozatgyilkosról szóló film első percében –, hogy ki a gonosz, kinek a pártját fogja, akkor a filmjére nem érdemes szót vesztegetni, az nem több a honunkban előforduló megélhetési dokumentumfilmnél, amelynek egyetlen célja, hogy eltartsa alkotóját.

A Verzió4-re magyar műveket is beválogattak: volt olyan film, amelynek a szerepeltetésével nem értettem egyet, de ennek nem az volt az oka, hogy a filmet ilyen megélhetési filmnek láttam. Nem, erről szó nincs; a Dübörög a nemzeti rock-kal egészen más bajom volt, nevezetesen, hogy csordákban jöttek rá az érintett skinheadek, akikről, és nem akik ellen szólt ez a mű. Nehéz kérdés: mit lehet tenni. A közönség egy része zsidó fiatal, másik része a bemutatott együttesek rajongója. Bomberdzseki, tar koponya, „na mi van öcsém”-mel teli tekintet. Mit lehet tenni? Ki kell őket tiltani a moziból? Odaszólni, hogy nincs itt keresnivalótok, füstöljetek innen, de nagyon gyorsan? Nem. Hiszen ezzel a beszóló azonnal az ellenféllel azonos módon kezd el viselkedni, tehát átáll a másik oldalra. Szerintem, de nyugodtan cáfoljon meg, aki azt gondolja, tévedek, a rendező felelőssége, hogy olyan filmet csináljon erről a témáról, ami elriasztja, elűzi a társadalom martensbakancsos rosszakaróit a mozitermekből.

A fiatal szélsőségesekről egyébként több film is szólt, ha jobban odafigyelnek a magyar neonácik, több nekik szóló filmet találhattak volna. Igaz, ezek többségében nem volt köszönet (és megértés sem): David Modell szelíden kísérgette az angol fiatal nácik vezetőjét, aki csak akkor mert kifakadni, ne kerteljünk, tökös legény lenni, ha azt hitte, ki van kapcsolva a kamera. A kérdés persze az, szabad-e így csinálni, így becsapni – orvul megtámadni – riportalanyunkat, és bár a válasz egyértelműen nem, mégis érthető, hogy Modell ezt tette (a Fiatal, náci és büszke című filmmel). Esze ágában sem volt támogatni művével a feltörekvő angol neonáci mozgalmat, le akarta leplezni Mark Collettet, majdnem minden áron – akár azon az áron is, hogy megszegi a dokumentumfilmesek íratlan és írott szabályait. Mark Collett örömét fejezi ki, hogy nincs bekapcsolva a kamera, és nyugodtan beszélhet arról, hogy szerinte Hitler Németországában jobb volt felnőni, mint a pakikkal és indiaiakkal túlzsúfolt külső kerületekben. Érvelése hátborzongató, ahogy az is, hogy mennyire ostoba. De ez a színes, rikító ostobaság tulajdonképpen elég ahhoz, hogy ne vegyük komolyan, egész társasága, rajongóinak többsége dísznácikból áll. Hőbörögnek. Ha sztereotípiákból kellene egy nácit összeilleszteni, ilyen lenne, mint Mark Collett kompániájának egyik tagja. Lenne pitbullja, egy lusta, nagyfejű pitbullja, focidrukker, fanatikus MU drukker lenne, bőrkabátos, a nőkkel kicsit félénk. Mark Collett szülei tipikus középosztálybeli pár, az anya megkönnyezi fia egyik gyönyörű beszédét: Mark szeretetet prédikál, azt mondja egy fél stadionnyi néző előtt, hogy ők nem gyűlölnek, hanem szeretnek. Szeretik a kultúrájukat, az angol népet.
Nem mellesleg, ez a szöveg nagyon nincs messze attól a hablatytól, amibe egy-két éve a hazai, nem ultra jobb oldal kezdett.
Modell elbánik, könnyedén elbánik Markkal, igaz, eljárása (mivel kikerekedik filmjéből egy óvatosságra intő vádbeszéd, beszélhetünk bűnvádi eljárásról is) nem mindig fair.
Kriza Bori és csapata sosem húzza csőbe Balázst, sosem csapja be, így Balázs mindvégig megmarad helyes, szerethető fiatalnak. Rokonszenvesnek találtatik. Nem olyan dísznáci, mint Mark Collett.
Nem értem, mi volt Kriza Bori célja: azt akarta bemutatni, hogy a szélsőjobb tagjai is emberek, hogy ők is tudnak kedvesek lenni? Mert ha igen, akkor elérte – de ez a cél nem vezet el a szélsőségek felszámolásához, nem vezet el a kívánt eredményig, a szélsőségektől mentes Magyarországig, az állásfoglalásig sem. Attól, hogy egy bőrfejű kijelenti, neki személy szerint semmi baja a zsidókkal, még kívánhatja magában valamennyi halálát – s egy ügyes rendező ki is tudja rendezni (napvilágra tudja hozni) a hőse zavaros fejében megforduló gondolatokat.
Azt, hogy mi forog a neonáci vezetők fejében, hogy miért is csinált róluk egy órás filmet, Modell egyértelművé teszi. Kriza Bori csak sejteti: az utolsó jelenetekben összeköti a tévészékház előtti rombolók képeit hősei nyilatkozataival, és ezzel elárulja, hogy azoknak közük volt a hőzöngéshez, a zavargásokhoz. De többet nem tesz. Mintha a szájára szorítaná a kezét. Beszélne, de nem akar.
A zavargások és a Romantikus Erőszak (Balázs együttese) rajongóinak összehozása persze még nem figyelmeztet eléggé nézeteik szélsőségességére és veszélyességére. Az egyik lányt, egy kertészlányt könnyű lenne csőbe húzni: olyan gördülékenyen zsidózik, mintha hétköznapokon ezt a nyelvet használná a leginkább, de persze megakad, és azt mondja, nem folytatom, „mert még rám fogják, hogy antiszemita vagyok".
Mark Collett sem vállalja nyíltan a nézeteit, ő is tudja, hogy társadalmilag nem elfogadott zsidózni: csak akkor igazán durva, ha azt hiszi, nem veszik. Magánemberként.
Nick Broomfield sohasem palástolja, hogy mit gondol a nagy fehér főnökről, Terre' Blanche-ról, a dél-afrikai szélsőségesek vezetőjéről. Be akarja cserkészni egy interjúra, hogy megfogja, hogy megforgassa, mint prézliben szokás a kiklopfolt húst. Ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon, és miközben bemászik, vele van a kamera, és kommentál, viccesen érdekesen (Broomfield öt filmjét is lehetett látni az idei szemlén), ő neki akar menni interjúalanyának: teljesen egyértelmű, hogy mit gondol róla (az alany számára is egyértelmű), a magánélete nem is érdekli, az érdekli, hogy ki tudja-e hozni belőle az „állatot".
A cinéma vérités dokufilmektől egészen a Michael Moore-t megelőlegező infotainment filmekig eljutó Broomfield már filmje elején, a perspektívákkal, azzal, hogy a nagygyűlésen a csorgó nyálát törölgető népvezérre közelít, leszögezi, mit gondol a célszemélyről. Egy Terre' Blanche hívő, egy elkötelezett afrikai szélsőséges felháborodottan jönne ki a Vezér, a sofőr és sofőr felesége című filmről: Kriza Bori filmjét – sajnos – elégedetten nézhették a bőrfejűek is. Valószínűleg minél tovább nézünk valakit, annál inkább az emberi vonásai rajzolódnak ki, nem a szélsőségessége: Broomfield filmjei hatni akarnak, propaganda filmek (ezért is éri őket bírálat), nem pepecsel főhőse magánéletével – arra alapoz, hogy az első benyomás tartós, és a nyáladzó Blanche-sal nyit. Ellenállhatatlanul fejti ki a véleményét, nem is állítja, hogy lehet vele vitatkozni. Filmje nem vitairat, mint Kriza Borié, hanem szatíra.

Elemzésemet – ami nem tér ki a fesztivál összes filmjére, hiszen a Verzió4 olyan sokszínű és olyan lelkesítő volt, hogy az összes mű több száz oldalt követelne – nem a hecc és nem a vicc kedvéért folytatom a díjnyertes izraeli filmmel. Ezzel egészen más problémám volt (ha volt egyáltalán). Nem mint filmmel volt vele bajom: a Híd a Wadi fölött hatásos, komoly mű a megbékélésről, arról, hogy mit tehetünk a béke érdekében, hogy van-e értelme az erőfeszítéseknek a Szentföldön, hogy lehet-e konfliktus mentes arabok és zsidók élete Izraelben, hogy lehet-e tenni az erőszak ellen.
A Híd a Wadi fölött nem ad egyértelmű választ, mindössze csak annyit állít, ha állít valamit egyáltalán (a dokumentumfilmek általában állítanak, a játékfilmek kérdeznek): van remény. 50 arab és 50 zsidó diákot tesznek egy iskolába, mindenki megtanulja a másik nyelvét, kultúráját. Ha valamit, hát azt nem értettem, hogy a vallását miért tanulja meg: nem értettem, miért kell Allahhoz imádkoznia egy zsidó kisfiúnak arab társaival, miért kell hanukát tartania egy arab kissrácnak. Szerintem a tanárok tévednek, nem kell a vallást, ezt a roppant személyes holmit is közkinccsé tenni, nem kell az órák részéve alakítani, legfeljebb csak a másik vallásának megértésére lehet törekedni: megértem azokat a szülőket, akik ez ellen protestáltak. Az iskola egyébként hagyományos iskola, csínytevésekkel fűszerezett tanmenet, kergetőző diákok, ugyanakkor szünetben leülve – mélységes megdöbbenésemre – egy kisfiú arról beszél, lehet, hogy pár év múlva már le fogják lőni egymást. Megdöbbenek: ennyire tudják. Ilyen pontosan érzik. Vagyis, ha igen: akkor tudatosan tesznek, minden együtt töltött perccel azért, hogy ne így legyen – nem csupán játszanak egymással, nem csupán kardoznak, hanem tudatosan a gyűlölet, az évszázadok alatt felhalmozott kölcsönös és láthatóan életük minden percét átható gyűlölet ellen is tesznek. És ez annyira nehéz, hogy őket és tanáraikat nézve nem lehet nem meghatódni: mindenki érintett, nem csak ők, akik ott élnek Izraelben, hanem mi is, akik együtt ülünk a Romantikus Erőszak fanjaival, mi is, akik félrehúzódunk, ha egymásra köpködnek, mint tegnap a négyes-hatoson skinheadek és romák. Felemelő és szomorú film a Híd a Wadi fölött, felemelő, mert úgy tűnik, van remény, de szomorú is, mert a szülők, nagyszülők viselkedése, reakciói alapján úgy tűnik, hogy a béke még nagyon messze van.

A megértésről, a reményről prédikáló (vagy halkan suttogó, vagy egyszerűen csak beszélő) filmesek közt Tali Shemesh képviselte a számomra legszimpatikusabb hozzáállást: az érzékenységgel párosuló (ön)iróniát.
Tali Shemesh a nagymamáját és a barátnőit – a Temető klubot – mutatja be, humorral, kedvesen. A nagymama és baráti köre egy izraeli temetőben, nem messze Theodor Herzl hatalmas márvány síremlékétől, gyűlik össze hétről-hétre, hogy kibeszélje a magánéletét, az ország sorsát, a traumákat.
Első látásra, illetve hallásra a klub önképzőkörnek tűnik, ahol egy-egy felvetett témára – Kant, a világbéke, Hölderlin költészete és a többi – reagálva fejti ki mindenki az álláspontját, de szinte a második megszólalás után már szétrobban a beszélgetés. Össze sem lehet szedni a szilánkjait: van, aki saját versét szavalja, van, akinek, úgy pörög a nyelve, mint a motolla, miközben mindenkivel pöröl. Van, aki régi sebeket tép fel, van, aki csak kuncog és van, aki sípol, ha elérkezik az ebéd ideje. A Kantról szóló vita közben érkezik el a film egyik csúcspontja: a lelőhetetlen asszony olyan messziről kanyarodik el a kategorikus imperatívusz felé, hogy már mindenki meg akarja állítani – igazi Woody Allen-filmbe illő szituáció. Egymást letorkoló öregek, szinte vérre menő vita, ordítozás. Povedálás. Azt a jelenetet idézi fel, amelyiket a neves amerikai nem megfilmesített, csak megírt; azt a jelenetet, amelyikben bejelenti, hogy elvesz egy goj modellt, mire Róza nénikéje papírvágó kést szegez a szemének, hogy ne kelljen látnia a gyalázatot, miközben az egyéb családtagok azon versengenek, ki ugorjon ki előbb az ablakon. Az egymás torkának eső öregek jelenetei frenetikusak, a Holt-tengernél tett kiránduláson hajba kapó asszonyok epizódja nagyfilmekbe kívánkozik; átírásért, dramaturgért kiált. Érthetővé válik már az első percben, miért van tele az amerikai kabarék színpada zsidókkal: ezt a családot, a jiddise mamma ragaszkodását csak humorral, bővérű humorral lehet (és kell) feldolgozni. Ezek az asszonyok iszonyúan erősek. A férfiak felett állnak, letorkollják őket, olykor csúnyán. Eszembe juttatták azt a Woody Allen poént is, amikor a rabbi arra figyelmezteti a házasodni készülő fiút, hogy inkább Rebekát, mint Sárát vegye el, mert Sára ügyesebben tud majd fegyvert csempészni a gettóba.
Megdöbbentő – ha már a gettónál vagyunk, álljunk is meg itt –, hogy ezek az Izraelben élő idős emberek mennyire nem tudnak elszakadni a német kultúrától – megdöbbentő és megrázó is egyben. Az askenázi zsidók kultúrája mélyen és végletesen összefonódott a német kultúrával, a zsidó gondolkodás a németre (oda-vissza) hatott, alig volt nép, amely jobban értette és becsülte volna a német szerzőket, mint éppen a zsidó; nem volt nép, amelyiknek szorosabban fonódott volna a kultúrája a németekéhez. A német filozófia recepciója elképzelhetetlen a zsidók nélkül. Nem csak Heine, vagyis a zsidó származású írók miatt lesz a zsidóság meghatározó kultúrája a német, hanem a rokon, a – ne tagadjuk szemérmesen – hasonlóan kifinomult és rafinált gondolkodásmód miatt is. Mennyire jellemző, hogy a Kantról szóló előadást is azzal kezdik, hogy Kant apja skót volt. Mintha ezek az izraeli emberek kicsit szégyellnék, hogy annyira szeretik és elismerik a német kultúra nagyságát. Nem. Nem azt állítják ezzel, a szégyennel, hogy a németek – en bloc – az életükre törtek, a szégyen gyökerét máshol kell keresni: félnek, hogy a német kultúra felidézi a traumát, hogy az a gettó felé vezet. Már maga a nyelv is a létező legszélsőségesebb és legnehezebb tapasztalatot idézi fel. Ekkor, nem először, de ekkor is éreztem, hogy milyen megrendítő, ha egy sors mögött felsejlik a holokauszt: ha megérezzük, milyen sorsesemény, milyen – a mi tapasztalatainktól teljesen, ugyanakkor a történelemi tapasztalattól egyáltalán nem idegen – tapasztalat van e szégyen mögött. Az én generációm még nagyon közel van a holokauszthoz: nem csak a nagyszülők, de a szülők közt, barátaim szülei közt is van számos holokauszt túlélő. Nem sok. De van.
Soha – ez most nem szónoki soha, tényleg soha – nem fogom elfelejteni azt a képet, amit B. barátnőm mutatott egyszer: egy családi fotó, a szegedi zsinagóga előtt készült, B. nagyszüleinek esküvőjén. Közép-Európa legszebb zsinagógája előtt áll több tucatnyi ember. Feketében. Középen, a lépcsőn az ifjú pár, mosolyogva, láthatóan, tapinthatóan boldogan. A fotós a bejáratnál áll, látszik a főkapu mellett a két csipkebokor. A kertet Löw Immánuel tervezte, minden bokornak, a magyalnak, a fáknak szimbolikus jelentése van, akkor még semmi sincs megbolygatva, látszik a kiváló rabbi akarata, az egész házon, nem csak a kerten. Már nyár vége van, vagy ősz eleje, hullatták lombjukat a fák. A föld ugyanolyan hideg, fekete, mint most is. Nem számoltam meg, hányan vettek részt az esküvőn: sokan. Van, aki guggol, van, aki becsukja a szemét, van, aki nyújtózkodik. Tudod, mondta B., az a furcsa, vagy nem is tudom mi, furcsa az egészben, hogy már senki sem él, de nem úgy, hogy megöregedett és meghalt, hanem úgy, hogy azok közül, akik ezen a képen vannak, csak a nagyanyám élte túl a holokausztot. Érted? – kérdezte, ez azt jelenti, hogy sem Ottó bácsi, sem Juci néni, aki miatt a nevem kaptam… senki. Csak a nagymamám.
Nem tudok elképzelni megrendítőbb képet, ezért nem felejtem el soha. Nem tudok elképzelni megrendítőbbet, mint azt, amikor egy sorsban megérezzük a holokausztot. Megérezni, milyen rettenetes tapasztalat áll valaki szavai mögött, egyet jelent annak a belátásával, hogy minden megtörténhet. Ezért hiszem azt, hogy heroikus küzdelmet folytatnak azok az izraeli asszonyok a német kultúrával: mert minden egyes alkalommal, amikor Kantot olvasnak, németül, eszükbe juthat: minden megtörténhet. És mégsem számolnak le azonnal ezzel a vággyal, a német irodalom utáni olthatatlan vággyal, hanem olyan fájdalmasan és kíméletlenül, ahogy a remény épül be egy életbe, küzdenek azért, hogy elhiggyék, a német kultúra, az, amiben felnőttek, nem ellenükre van. Erről, erről is szólnak nekem az utóbbi évek legjobb német írójának, W. G. Sebaldnak a regényei: Sebald műveiben, a sorsokban egyszer csak felsejlik a holokauszt, szinte minden hősének távoli, de legjelentősebb élménye ez. Sebald következetes és nagy író: hősei szinte egytől egyig menekülnek ettől a tapasztalattól. De nem idegen országokba (bár gyakorlatilag oda), hanem a végtelen magányba, és a pusztulásba érkeznek. Úgy vélem, amit Sebald felvázol, az az egyik út, és amit Tali Shemesh, az a másik. Tanítani kéne Tali Shemesh filmjét, sok helyen bemutatni, mert nem a Schindler listája szerű megagiccsekkel kell megmutatni – ha már filmről van szó –, mi a holokauszt, hanem ilyen művekkel. B. fényképével. Néha nem kell többet mondani, csak ennyit. Nézzétek ezt a képet, és értsétek meg.
Ezt (csak ennyit) jelent számomra a –jó értelemben vett – propaganda.

(2007-11-30)

 


39 KByte

47 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső