Mestyán Ádám Kis fesztiválesztétika
Sziget 2007

32 KByte

A tizenötödik Sziget Fesztivál professzionális világszínvonalú rendezvény. Másképpen: szolgáltatunk egy olcsó fesztivált a nyugat-európaiaknak és megbízható piacot néhány nagyobb zenekarnak. Ez se kis teljesítmény persze. Állítólag csak Franciaországban tizenhatezren vettek belépőt, ami azt jelenti, hogy a franciák végre ránk vetették vigyázó szemüket. Jönnek a németek, sok a szomszéd országbeli szláv, és egyre kevesebb a szegény magyar punk.

Ha más nem, ez mindenképpen feltűnő: az idei az első év, amikor egyetlen nap se kértek tőlem se cigit, se sört, se pénzt a Szigeten. Sok magyarázata lehet eme természeti tüneménynek, az első szerint ma már ciki kéregetni fiatalon (ezt azonnal cáfolja az oktogoni felhozatal), a második szerint megváltoztak az emberek az elmúlt tizenöt évben (ez ugyan általában igaz, de pénzügyekben nem), a harmadik szerint már nincs pénze azoknak a Szigetre, akik kéregetnének (ez valószínű). Jól van ez így? Fene tudja.

Az előzetes hírek szerint veszteséges a rendezvény. Talán éppen azért, mert túlságosan a külföldi közönségre bazírozott a szervezőgárda, míg a magyar tömeg, aki mélán mereng a rácsokon túl, már elköltötte mindenét a Volt Fesztiválon Sopronban vagy a Félsziget Fesztiválon Romániában, esetleg a BalatonSoundon (ezeket mind a Sziget Iroda szervezte). Ha ez így marad, akkor jövőre abban a vicces helyzetben találhatjuk magunkat, hogy lesznek az elsősorban magyaroknak/szomszédoknak szervezett kisebb események, és lesz a Sziget, immár a külföldieknek. Olyan ez, mint az olcsó munkaerő vagy a nyersanyag. Ahogy jönnek a sörtúrán lévő angolok a pesti kocsmákba, úgy jönnek a Szigetre is. Jó lesz? Jó lesz. A gazdagabb magyar középréteg úgyis megveszi a jegyet, a külföldi meg csak költse el a valutáját.

Engedtessék meg azonban néhány gondolat arról, hogy mi egy fesztivál. Mi is egy fesztivál funkciója tulajdonképpen, mire való, kinek jó, mit ad és mit nem ad. Egyszóval, ideje volna megírni a fesztiválok kis esztétikáját, melyhez néhány adalékkal hozzájárulok az alábbiakban. A Sziget zenei fesztiválnak indult, és noha a fő profilja még mindig az, egyre több a kísérő esemény: színház, tánc, cirkusz, bunjee-jumping és Luminárium. Vagyis a fesztivál hirtelen (vagyis egy évek óta húzódó folyamat eredményeképpen) vásárrá változott, olyan dolgok gyűjtőhelyévé, amik véletlenszerűen, de mégis rendezetten kerülnek egymás mellé. A lényeg éppen ezen egymásmellettiségen van, mely önálló princípiumként működik.

Az egyik legfontosabb tényező, mely a festival angol szóban visszhangzó latin eredetiben található, az istenek ünneplése. Vagyis a fesztivál nagyon is szakrális dolog és éppen e szakralitása tudja megbontani a hétköznapi rendet. Innentől egyetlen nagy ugrás vezet a karnevál elméletéig, melyet Bahtyin oly szépen kidolgozott Rabelais-ről szóló könyvében. S annyi igaz, hogy noha az istenek vagy a termékenység helyét most a zene veszi át (a rocksztárok mint istenek vagy papok, és a koncert mint kultikus esemény), de a fesztiválon a köznapi világ szabályai nem érvényesek. Saját törvényekkel rendelkezik, melyek olykor éppen fordítottak a „kinti” világban találhatóakkal. A Sziget ilyen fesztivál, egy hely, ahol felborulhat a rend, vagy még pontosabban: átalakulhat.

A Sziget azonban a zenei fesztiválon kívül rendelkezik a fent említett egymásmellettiség csáberejével. Ennek a középkori játékok (talán egészen a lovagi játékokig vagy a falusi erőpróbákig visszanyúlhatunk) épp úgy előzményei, mint a 19. században oly népszerű spektákulumok, vagyis látványosságok. A Sziget a látványosságok helye is, ahol balerina és komor metálos, szeletelő acidos techno-fan vagy a bekecses népzenész békésen megfér a vérmagyar fasisztával vagy a francia hippivel, esetleg együtt nézik az esti orosz filmet. Az egymásmellettiségen és a szakrális mintákon kívül a látványosság adja a Sziget esztétikájának harmadik pillérét.

Guy Debord könyvét magyarul is kiadták, francia címe Le société du spectacle, magyarul Erhardt Miklós fordításában A spektákulum társadalma címet kapta, így megőrizték a „spektákulumot” mint szakszót, vagyis az többet jelent mint puszta látványosságot. Debord marxista ihletésű anti-reprezentációs elmélete szerint a javak is látvánnyá váltak, a valóság reprezentációvá távolodott el. A Sziget fesztivál e dúskálódó kiállításnak echte példája, hiszen a töméntelen árus (étel, ital, ruha, édesség) nem pusztán szolgáltat, hanem maga is a fesztiválhoz tartozik. A hely, hol oly sok minden egybegyűlik, kitermeli önnön reprezentációs létét, önnön spektákulumát. Maguk a Sziget-lakók, az emberek, a testek és az arcok is e reprezentációs hatalom áldozatává válnak pusztán együttlétükkel. A sétálás-vándorlás, a folyamatosan áramló tömeg, a sétáló ember, mely már nem flaneur, aki érzékel, hanem spektákulum, melyet érzékelnek, a Sziget épp oly jellegzetes terméke, mint a söröspultok alól kitüremkedő szag.

A 2007-es Sziget nemcsak jegyáraival és immáron valódi spektákulumi társadalmi modelljével tüntet, hanem azzal is, hogy itt látható egyedül Magyarországon az általam már tavaly is igencsak dicsért nagy utcaszínház műfaja. A nagy utcaszínház nem annyira az utcáé, mint inkább csak a szabadtéré és inkább cirkusz, mint színház, ez azonban cseppet sem akadályoz abban, hogy a spektákulum kvintesszenciáját hordozó műfaj francia képviselőit agyba-főbe ne dicsérjem. A Transe Express társulata a Les Rois Faignants (Rest királyok) című darabját hozta el, mely egy csodálatos légiakrobatikával ötvözött mese. Egy menettel indul, melyben különös hintón hozzák a királyokat, akiket aztán felhúznak az égbe: egy óriási acélszerkezet karjain lógnak az akrobaták, és éneklés, táncolás közben mutatják be elképesztő mutatványaikat.

A Sziget mozis illetve filmes felhozatala ebben az évben is bő. A világ talán legabszurdabb fesztiválszínhelyének nyilvánítható a Terror Háza placca, ahol esténként, éjfélkor a Harmadik Birodalomról vagy a kommunizmusról szóló filmeket vetítettek. A rombolóan sivár tisztásnak nem tett jót az első pár napi esőzés, így reménytelenül szomorúan hatott az a két ember akit egyszer ott találtam. Talán aludtak a sártenger közepén, nem tudom, nem vártam ki a film végét. A Terror Házának helyszínére valahányszor ellátogattam, a hely szelleméhez méltó letargia fogott el, így ritkán töltöttem egy ürítésnyi időnél többet a mezőn. Ugyanakkor a tavalyi tapasztalatokból okulva örvendetes változásoknak is tanúja lehettem.

Az egyik legaranyosabb filmes helyszín idén az Octopus összművészeti helyszíne, mely minden nap este 11 és hajnali kettő között kísérleti filmeket adott, kortárs magyar alkotóktól. A kényelmes puffokkal berendezett, esőtől védett sátorban igazi luxuskörülmények között mozizhattunk, és még a színpadok hangja se nagyon szűrődött be. Hasonló tapasztalatom volt a Duna televízió által szponzorált Duna térrel is. Most nem a világvégén, hanem a Sziget frekventált részén rendezték be a mozit, a Civil Sziget, vagyis a civil szervezeteknek fenntartott területen. E döntés nemcsak a nézőszám hatékony emelése miatt volt üdvös, hanem azért is, mert így sátorban kaphatott helyet a mozi, s noha nem olyan kényelmesen fetrengős, mint az Octopus helyszíne, azért kulturált.

E kulturáltság a programban is megnyilvánul: érdekes nemzetközi és magyar játékfilmek valamint dokumentumfilmek váltják egymást, mind az elmúlt három-négy év terméke (pl. Az élet egy csoda). A Duna-mozi előtt pedig az utolsó két nap a Mediawave rövidfilmjeiből adtak válogatást, én a fődíjas lengyel Magok című dokumentumfilmet láttam, mely a vidéki élet szürrealitását ábrázolja. A mozisátorban a hang elviselhető, a vetítés minősége azonban némi kívánnivalót hagyott maga után. De mindenképpen komoly fejlődésnek tekinthető a tavalyi fiaskó után. Talán még a régi Sziget-mozi hangulat is visszatér egyszer. Vizuális effektusokból és kisfilmekből azonban nem a mozihelyszínek vezetik a listámat, hanem a Nagyszínpad.

A Nagyszínpadon zajlott ugyanis a Tool koncert, amely minden idők egyik legkülönösebb amerikai artisztikus-progresszív-pszichedelikus metál zenekara. A zenekar grafikai arculatáért a gitáros Adam Jones felel, aki egykor filmes is akart lenni. Nemcsak gyönyörű színpadi hátteret hoztak (mely egyben a legutóbbi albumuk borítója is), hanem a két nagy oldalsó kivetítőkön egész komoly videókat, kisfilmeket, animációkat vetítettek. Minden számhoz külön vizuális park tartozik, nemcsak a videók változnak, hanem a fények színskálája és a belső monitorokon vetített képek is – mert a színpadon belül is találhatóak nagy vetítővásznak. A tökéletesen megtervezett audiovizuális élményben a pszichedélia és a tudatalatti stimulációja uralkodik: néha követhetetlenül gyorsan és változó ritmusban cserélődnek a képek, a történetek. A kisfilmekre jellemző az emberi test feltérképezése, kifordítása, olykor szörnyeteggé változtatása. Vakon szűkölő szürke testek, kavargó csontok és erek, vonagló végtagok jellemzik az egyik fajta látványvilágot. Egy másikban azonban a színek az uralkodóak, a lángoló vörös vagy a hideg kék, melyek különböző absztrakt ábrákká állnak össze. Spirituális együttes, a vak is láthatja.

A színházi sátor idén nem vonzott annyira (talán a tavalyi és azelőtti sorozatos bakik miatt), de a magyar előadók közül Gergye Krisztián T.E.S.T. című előadását megtekintettem. Noha Gergyétől immáron elvárhatóan mindenből egy kicsit túl sok, a hét női szólóból álló darab egyértelműen az utóbbi évek legjobb darabja a koreográfus-táncostól. Különösen a második szóló finomsága ajándékozza meg ünnepi pillanatokkal a nézőt, s ez a varázs egészen az előadás végéig kitart. Nem úgy az amerikai Ash Contemporary Dance művei esetében, ahol az újvilági giccsparádé miatt az első tíz perc után sürgősen el kellett hagynom a helyszínt. Levegőért fuldokolva a Killers koncertje felé vettem az irányt, hogy innen is sürgősen tovább álljak: a britpop savanyú vérű fenegyerekei kissé lagymatagoknak bizonyultak.

A Sziget tehát bőven nyújt nem csak a fül, hanem a szem számára is táplálékot. Sőt, mintha egyre inkább csak a szem számára szolgáltatna, utoléri a jóléti társadalmak sorsa: spektákulummá válik maga is. A filmek ebben az évben végre újra nézhetőek voltak, noha igazán nagy durranást most nem készítettek a szervezők, nem volt se bemutató, se mély beszélgetés. Ugyanakkor, egyes nagyszínpadi előadók igazi vizuális csemegét is hoztak: film és zene gigantikus ötvözetét. De hát úgyis a reprezentáció elve dominál minden fesztivál esztétikájában.
(2007-08-15)

 


40 KByte

60 KByte

42 KByte

32 KByte

41 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső