A romokat eltakarították. Új házak, megerősített hidak, tiszta utcák fogadnak. Már csak a szívekben él a háború emléke. Félbehagyott mondatok, elhallgatott gondolatok, szavak közti csend.
A 13. Szarajevói Filmfesztivál legtöbb filmje még mindig a kollektív emlékezés, a kimondhatatlan és megválaszolhatatlan kérdések körül forog.
Vajon hány év és film után tud egy nép felejteni? Vajon a feldolgozás túllépéshez vezet-e vagy csak újra meg újra felszakítja a be sem hegedt sebeket?
Matthias Lebeer belga – bosnyák koprodukcióban készült rövidfilmje, A bolondok hajója (Brod ludaka), Szarajevóban játszódik 1992-ben. Vedran Smailovic, a híres bosnyák muzsikus, féltőn óvja családját a háború borzalmaitól. Amikor lánya teherbe esik, hagyományos esküvőt szervez neki az óvárosban, mit sem törődve az őket körülvevő veszélyekkel. Egy bombatámadás következtében az esküvő vérfürdővé változik. Vedran pedig csak csellózik-csellózik. Átmuzsikálja a háborút.
A cselekmény megtörtént eseményeken alapul. Egy CNN riporter egyszer megkérdezte Vedran-tól, hogy miért csellózik, amikor Szarajevót bombázzák, mire Vedran ezt felelte: „Őrültnek tart, amiért csellózok? Miért nem őket tartja annak, amiért bombázzák Szarajevót?”
Ha nem mentjük át az életet, érdemes-e egyáltalán túlélni? Matthias Lebeer filmje azonban nem jut el idáig, lineáris történetvezetésébe a szimbólumok cselekménytöredékként simulnak bele, és a film végén hosszan kitartott csellózós képbe túlzott patetika keveredik. A lehajtott fejű, zokogó muzsikus a Pater Dolorosa, nem a túlélés és megőrzés szimbóluma. Nem tart meg, csak menekül.
Berin Tuzlic animációja két változatban is szerepelt a fesztiválon. A bosnyák alkotó valószínűleg nem tudta eldönteni, melyik megoldás a szerencsésebb. A választás valóban nem könnyű, mert bár a két opus hasonló, formai eltérésük a jelentésre is nagyban rányomja a bélyegét. A Halt Disney Give Me Five egyértelmű színei - milyen meglepő – a Walt Disney-animációk és az amerikai popkultúra csodálatos világát idézik. A rövidebb, fekete-fehér, vörös paszpartuval ellátott I don’t know when and I don’t know where (Nem tudom, mikor és hol) képregényszerűbb, de a Walt Disney-s elemek háttérbe szorulnak benne. Az expresszív forma direktebben utal a háborúra és az erőszakra, míg az édeskés alakok hirtelen pálfordulása jobban sokkolja a publikumot. A kedves figurák vérszomjas gyilkosokká válnak. A háborúban a gyerekek idejekorán felnőttek, a tündérmesékben már nem hisznek. Csak a rémképek maradtak.
A bosnyák-amerikai In the Name of the Son (A Fiú nevében) mintha az Apám nevében antitézise lenne. Az ír Jim Sheridan filmjében az IRA 1974-es bombamerénylete után meghurcolják a teljesen ártatlan Gerry-t és apját, aki meghal a börtönben. A fiú felveszi a küzdelmet a hatóságokkal, hogy tisztára mossa apja nevét. Harun Mehmedinovic rövidfilmjében viszont éppen az apa végez fiával. A muszlim foglyok kivégzésekor fiának sem kegyelmez, aki azért állt be az ellenséges hadtestbe, hogy muszlim feleségét védelmezze. A háború után az apa Amerikába megy fia életben hagyott barátjához, és arra kéri, ölje meg. Tarik azonban már nem akar többet gyilkolni. Nem is teheti, hiszen a kivégzett fiú Pavlénak nevezte el gyermekét. Az apja után. A Fiú tisztára mosta apja nevét.
A film megrendítő, a háború képei – a sárban fekvő foglyok, a természetet kicsúfoló zöldesbarna és a kegyetlen kékeslilás színvilág – döbbenetesek. Letaglózva ülünk. Utolsó percben azonban az apa sírva fakad. Nem lenne jobb, ha ezt mi tennénk?
A török Takva, más néven Man’s Fear of God (Istenfélés) méltán nyerte meg a fesztivál fődíját, az „Aranyszívet”.
Özer Kiziltan filmje a dogmatikus hitet és az ebből fakadó kísértést járja körül. Az istenfélő Muharrem csöndes és visszafogott életet él, harminc éve ugyanannál a zacskógyártó cégnél dolgozik. A befelé forduló élet szexuális absztinenciával és mély vallásossággal párosul, hűen a legfontosabb iszlám doktrinákhoz. Különleges buzgalma felkelti egy vallási csoport vezetőjének figyelmét, és felkéri őt egyházi adóbeszedőnek. Élete egy pillanat alatt megváltozik, találkozik a külvilággal, amitől egész addigi életében távol tartotta magát. Mély vallásosságát nem tudja összeegyeztetni az egyház hipokrita magatartásával, ezért fokozatosan meghasonul önmagával és dogmatikus hitével, míg félelme végül őrületbe csap át.
A merész film a hit és a vallás között tátongó szakadékról beszél. Bármilyen országban és vallásban lejátszódhatna ugyanez a folyamat. A film mégsem különíti el ennyire élesen a határvonalakat, a meghasonlottság nemcsak a felismerés, hanem a kísértés következménye is. Nem véletlenül mondja Jézus a Tékozló fiú példázatában: „Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, kinek nincs szüksége megtérésre.” (LK15, 11-23) Muharrem igaz ember, akinek nincs szüksége megtérésre, és éppen ezért veszti el ártatlanságát. Ha valaki nem ismeri a bűnt, akkor nincs felvértezve ellene, és könnyen rálép az útjára. Míg a tévelygők megtérhetnek, a félresikló igazak számára nincs visszaút. A Takva beilleszkedik Anatole France Thaiszának és a bolgár Emilijan Sztanev Szibin herceg legendájának sorába, a materiális világ hatására megzavarodó, nem fanatikus, de életét teljes egészében istenhitének áldozó ember toposzába.
A hermeneutikus sort tulajdonképpen Ádám és Éva bibliai története nyitja, és a Faust is ide sorolható, bár a tudós nem Istent, hanem Lucifert imádja. Faust tovább is lép, és a kísértést elfogadja (könnyű annak, aki az ördögöt választotta Isten helyett), ezért nem az őrület jut osztályrészéül, hanem a materiális, majd az asztrálélet.
Mindegyik történetben közös, hogy a nő (a szexualitás) közelsége váltja ki a hittől való elfordulást. Faust első bűne Margit elcsábítása, Ádám Éváért hagyja oda a paradicsomot, a Thaiszban a szerzetes megtéríti a kurtizánt, míg őt kikezdik a kételyek, és a Sátán megkaparintja a lelkét. A pravoszláv Szibin herceg is egy bogumil lány kedvéért veti el korábbi hitét, míg aztán valóban eretnekké válik, a tisztátalan gondolatok teljesen megfertőzik, és a „tiszták” végeznek vele.
A Takvában Muharrem első megkísértése szintén egy lány személyében jön el. Az egyházi vezető lányának alakja beférkőzik gondolataiba, és többet nem tud szabadulni a démontól. Az új öltönyök, cipők, a mobiltelefon már csak a lejtőn vezető út további állomásai. Bukása sorsszerű.
A XX. századi identitáskeresés és a háború következményeit vizsgálja a Huddersfield (Ivan Zivkovic filmje), ami egy szerb kisvárosban játszódik. A főhős, Rasa agresszív alkoholista apjával él, irodalomórákból tartja fent magát. Szomszédja, Ivan, miután számos pszichózison és okkult társaságon keresztülesett, megkeresztelkedett, bár ez mit sem változtatott labilis személyiségén. Monoton hétköznapjaikat Milával, Rasa legújabb tanítványával és szeretőjével, valamint Duléval, a yuppie-szerepben tetszelgő iskolai baráttal osztják meg. Egy szép nap azonban hazatér Igor az angliai Huddersfield-ből. A nosztalgiázás után Rasa kegyetlen játékot eszel ki barátja szórakoztatására: elmondatja Ivannal pszichózisa történetét, az analízis mélységéig vájkálva szomszédja lelkében. A rendszerek felbomlottak, a pszichózis mindenkibe beépült. Rasa csak saját neurózisát vezeti le Ivanon. A háború utáni nemzedék képtelen kitörni előítéletekből font ketrecéből.
A film apróbb dramaturgiai hibáitól eltekintve érzékletesen fejezi ki a posztmodern létállapot kiüresedettségét, jövőtől való félelmét és helyben toporgását.
A tragikus hirtelenséggel elhunyt színésznő emlékére alapított Katrin Cartlidge Foundation évente újabb ösztöndíjast választ egy fiatal függetlenfilmes személyében. Idén az Alapítvány választása az amerikai Cary Fukunagára esett, aki a Chico’s Victory-val (Chico győzelme) huszonegy nemzetközi díjat nyert. Egy 2003-as újsághírben olvasta azt az esetet, amikor egy mexikói menekülteket szállító kamionban szivárogni kezdett a gáz, és a menekültek megfulladtak. Fukunaga először mindenfajta vizualitás nélkül teremtette meg a film atmoszféráját, a nézőket tíz percig teljes sötétségben hagyva. A hangok körülfolyták őket, mintha ők is a kamion belsejében kínlódnának. A tanára azonban meggyőzte, hogy valaminek lennie kell a vásznon is, ezért leforgatta a vizuális változatot is. A tanároknak nincs mindig igazuk. A képnélküli film ereje éppen az ismeretlen irányból érkező hangokban rejlik. Egy pillanatban mégis teljes a sötétség, csak egy vörös fénypont izzik. A menekültek próbálják kifúrni a kamion ajtaját. Ezért a képért talán mégis érdemes volt leforgatni ezt a változatot is.
A fesztiválon természetesen a vidámabb filmek is helyet kaptak.
Örkény megteremtette az egyperceseket, Berin Tuzlic eljutott a félpercesig. A Hero Tv Man egyszerű, de annál szellemesebb animáció: a tévéfej életre kel, majd összeesik. A leírásokban az áll, hogy a rajzfilm egy generációt szimbolizál, aki a tévé előtt nőtt fel. Ez ugyan nem fordult meg a fejemben, a kisfilmet inkább a szuperhősök paródiájának éreztem, Monty Python Biciklijavítójához hasonlóan. A teljesenmindegymilyen erejű és állagú példaképek főnöke a Hero TV Man, aki ha „megbetegszik”, minden szuperhős elpusztul. Legalábbis az adott lakásban.
A bosnyák Adnan Halvadzija animációjában (Tonight I’m out – Ma este kimozdulok) egy fiatal fiú ellátogat a törzshelyére, és bizonyos mennyiségű alkohol után érdekes dolgokat hallucinál: egy tehén megveri a klub üzletvezetőjét, majd csatlakozik a fiú éjszakai körútjához. A tehénnel azonban sok a baj, folyamatosan búzát követel. A rendőrök ezt nem nézik jó szemmel, és megverik főhősünket. Valószínűleg a rendező egyik álmát láthatjuk. Persze az sem elképzelhetetlen, hogy a film megtörtént eseményeken alapul.
Az Európai Filmakadémia 2007-es rövidfilm-jelölései közül kiemelkedik a Tokyo Jim (Jamie Rafn filmje) és az Adjustment (Elrendezés).
A Tokyo Jim a mindennapi, ám meglehetősen bosszantó helyzetek esszenciája.
Jim épp túlesett egy fontos tárgyaláson Tokióban. Mr Yamamoto nem egyáltalán nem szimpatizál vele, de udvariasságból meghívja egy italra. Ám ekkor Jimnek sürgős dolga támad. A mosdóban különös bonyodalmakba keveredik: nem működik a vécélehúzó. A szállodai takarítónő nehezen, de megoldja a problémát. Már majdnem biztos a happy end, amikor belép Yamamoto.
A film mélyen emberi, hiszen túl a kitűnő csattanón, a túlzott megfelelni vágyás okozta baklövések pszichológiáját tárja fel.
Az angol Ian Mackinnon ősrégi vágyamat valósítja meg az Elrendezésben. Egy megszállott grafikus élete minden momentumából pörgetős füzetet készít, a statikus rajz és a mozgókép között félúton. A pörgetős füzet egyszerre film a filmben és maga a filmkészítési folyamat. Mivel a fiú főleg a barátnőjét rajzolja, a lány kezd megőrülni tőle. A WC-papíron folytatja sorozatát, hogy a lány a legintimebb pillanatokban se tudjon szabadulni tőle, majd hirtelen gondol egyet, és véletlenszerűen felcseréli a füzetek lapjait. Így nemcsak új történeteket, hanem újszerű montázsokat is kap. A lineáris filmtörténet allúziókkal telik meg, flashbackekkel és előrevetítésekkel. A lapokhoz hasonlóan az emlékek is tetszőlegesen elrendezhetők. Akár a filmben. Ettől persze a lány még ott fogja hagyni.
Tarr Béla legújabb filmje, A londoni ember versenyen kívül indult.
A filmet - mint mindig - a hosszú snittek jellemzik és a fél-körsvenkek, amiket Tarr talán kicsit többször alkalmaz a kelleténél. Minden szereplőnek először a tarkójával ismerkedünk meg, csak miután azzal már szoros kapcsolatba kerültünk, fordul a kamera lassan az arcuk felé.
A képek amúgy csodálatosak, a vízen hánykolódó csónakban álló Derzsi János, a körsvenkben induló, majd a világítótorony forgásába átúszó látkép, a korzikai táj fenségességét megragadó kockák mind lenyűgözők. A fények - a remegő pilácsok, az utcákon átívelő aranyhidak – megfelelő atmoszférát teremtenek a sejtelmességhez.
Visszatérnek a megszokott motívumok is, például a necc szatyor, ami Tarrnál mindig a történet fordulópontját jelzi. Itt Maloin, a világítótorony őre visz benne ételt a gyilkosnak, mielőtt végezne vele. (A Panelkapcsolatban Koltai Róbert cipel benne sörösüvegeket, amikor a szabadságot választja felesége helyett. A Werckmeister harmóniákban az egyik hajléktalan kezében látjuk, mielőtt megkezdődne a rombolás.)
A színészek elképesztő alakítást nyújtanak, a film végén Szirtes Ági perceken keresztül meg sem rezzenő arca, halott és üres tekintete, úgy érzem, örökre belém ivódott.
A történet azonban túlságosan elnyújtott, a krimi teljesen elsorvad. Izgalom helyett ugyan mélylélektant várnánk, de a szereplők pusztán egy helyben topognak. Sorsszerűen cselekszenek, valódi indítékuk előttük is rejtve marad.
Víg Mihály zenéje tökéletesen érzékelteti a determináltságot, a krimi zárt világát, ahol a rejtély ugyan megoldódik (hiszen nem is létezik), de nincs semmiféle feloldás.
Tarr világa baljós, kitörni lehetetlen belőle. A gyilkos, miután vízbe lökte áldozatát, elmenekül. A világítótorony őre hiába halássza ki a táskát a vízből, és akar új életet kezdeni, végül mégis megöli a gyilkost, és visszaszolgáltatja a pénzt. Semmi sem változik.
A fesztivál mellett alternatív programok is várták az érdeklődőket: idén először rendezték meg a Sarajevo Talent Campus-t a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál közreműködésével.
Alapvetően fiatal producerek, színészek és rendezők vehettek részt a programokon, de sok workshop, előadás és vita nyitva állt a nagyközönség számára is.
Számos ismert filmes osztotta meg tapasztalatait a fiatalabb generációval, eljött Alexander Payne amerikai rendező (Kerülőutak, Schmidt története)
Juliette Binoche, Jasmila ®banić bosnyák rendezőnő (Szerelmem, Szarajevó), Victoria Belfrage (többek között Daniel Day-Lewis, Jude Law, Danny Huston ügynöke), valamint Peter Zawrel, a Vienna Film Fund igazgatója.
A Sarajevo Talent Campus ideje alatt a fiatal rendezőket Pjer ®alica bosnyák rendező (Gori Vatra/Kanóc), a színészeket az ismert horvát színész, Leon Lučev (Szerelmem, Szarajevó; Szemtanú) kalauzolta.
A színészek azt gyakorolták Lucev vezényletével, hogyan szabadulhatnak meg nemzeti vagy személyes beidegződéseiktől, s alkalmazkodhatnak más kultúrákhoz és nyelvekhez.
A fiatal producereket Čedomir Kolar kísérte (Senkiföldje, Életvonat, Arizónai álmodozók), aki a koprodukció előnyeiről és hátrányairól, valamint a független producereket fenyegető financiális veszélyekről tartott előadást.
Danis Tanovic (Senkiföldje, Pokol) workshopján a forgatókönyvírás rejtelmeiben mélyedhettek el a kiválasztottak, a témaválasztástól a dramaturgián át a jelenetek kronologikus beosztásáig.
A workshopok és viták nagy része a több etnikummal rendelkező országok kulturális sokszínűségének megértésére helyezte a hangsúlyt, a filmes gondolkodás nyitottságán és a többrétű megjelenítésen keresztül.
Jó lenne, ha az újra meginduló kommunikáción túl létrejönne egy kelet-európai filmszervezet. Persze nem a KGST mintájára.
Első lépésben talán a hasonló irányultságú Moveast Pécsi Nemzetközi Filmfesztiválnak kéne utat találnia a Sarajevo Talent Campushoz.
Szarajevó újra csendes.
A fesztivál romjait már eltakarították.
