Váró Kata Ez nem gyerekjáték
Sundance


151 KByte

Végy egy gyereket, vagy egy szeretnivaló állatot, és a siker biztosan nem marad el - tartja a régi hollywoodi bölcsesség, amit tucatjával igazolnak a sikerfilmek, még az olyan filmes mustrákon is, amelyek éppen az ilyen sikerreceptek alapján gyártott, mainstream filmek árjával szemben úsznak. Erre mi sem jobb példa, mint az idei Sundance, ahol gyerekek és kutyák is bőven szerepeltek. Szembetűnő azonban, hogy manapság a gyerekszínészektől is egyre komolyabb teljesítményt várnak a rendezők és a közönség is. Nem elég a bájos arcocska, ha nem párosul sokoldalúsággal. Elsősorban azért is, mert rengeteg felnőtteknek készülő film használ gyerekszereplőket, és ezek, már csak témájuknál fogva is, felnőttesebb megközelítést várnak el kiskorú szereplőiktől, akiket a szigorú korhatárok miatt meglehet, be se engednének saját filmjeikre. A kiskorú színészeknek olyan érzelmeket kell közvetíteniük, vagy olyan élethelyzetekbe kell beleképzelniük magukat, amelyeknek még a hírétől is gondosan óvják őket a szüleik. A kamerák előtt azt is el kell játszaniuk, aminek a létezéséről esetleg még nem is nagyon hallottak. Legyen az fájdalom, szenvedés vagy vágyakozás, olyan meggyőzőerővel kell közvetíteniük, amely tapasztaltabb és jóval idősebb kollégáiknak is komoly feladatot jelentene.
Az idei fesztivál mindenképpen az emlékezetes színészi alakítások fesztiválja volt, és nem egy közülük a gyerekszereplőkhöz kötődik, akik kivételes tehetséggel és érettséggel oldották meg a rájuk bízott feladatokat. Az alakítások s maguk a filmek is igazolják, mi felnőttek gyakran alábecsüljük a gyerekeket, akik sokszor számunkra ijesztően, kritikus szemmel látják a világot, és ha kell, akár manipulálni is képesek a környezetüket. Dráma, horror, politikai szatíra, vagy éppen dokumentumfilm, a gyerekek diadalmaskodtak a 2007-es Sundance-en. Megmutatták, hogy bár a színészet korántsem gyerekjáték, ők mégis játszi könnyedséggel oldják meg a rájuk szabott feladatokat.

Színészi alakításával egy olyan tizenkét éves kislány emelkedett ki idén a gyerekszereplők közül, aki, ha hagyják kibontakozni, neves kollégáit is lejátssza a színről. Dakota Fanning volt már Tom Cruise kislánya a Világok harcában (2005), de láthattuk Robert De Niro partnereként a Bújócskában (2005), Denzel Washington mellett a Tűzben edzett férfiben (2004), vagy Sean Penn és Michelle Pfeiffer mellett A Nevem: Sam-ben (2001), hogy csak a legismertebbeket említsem Fanning, már most jelentős filmográfiájából. Igazi főszerepet és bizonyítási lehetőséget az idei Sundance botrányfilmjében, a Hounddog-ban kapott Deborah Kempmeier rendezőnőtől. Alkoholista és durva apja (David Morse) és kegyetlenségig szigorú nagyanyja (Piper Laurie) nevelik a filmben a kis Lewellen-t (Dakota Fanning), akinek egyetlen álma, hogy egyszer olyan híres énekes váljék belőle, mint Elvis Presley. Lewellen állandóan az ő számait énekli (innen a cím, Hounddog) és arról ábrándozik, hogy egyszer ő is kikerül erről az Isten háta mögötti farmról. Nem tudni, valóra válik-e az álma, mert a film erre nem igazán ad választ, ami még nem lenne baj, de az igazat megvallva, ez esetben a film sem megy semerre. Egy eseménydús nyár történéseit meséli el, valahol egy fülledt déli államban, a negyvenes-, ötvenes évek ’Southern Renaissance’, azaz déli reneszánsz, elsősorban a gótikus irodalmat újjáélesztő Flannery O’Connor, vagy Carlson McCullers regényeinek hangulatát idézve./1/ Előkerülnek benne az áruló barátok, fensőbbséges fehérek és jólelkű feketék sablonok szerint szabott karakterei, de nem állnak távol a filmtől a bibliai utalások sem. Az újra meg újra feltűnő kígyók sem a bűnbeesés és az ártatlanság elvesztésének örök motívumait sulykolják a nézőkbe. Ez az alkotás tele van ígérettel, igazán csak a volt rabszolgatartó államok lakói között, nem csupán a bőrszín alapján kialakult társadalmi hierarchiát sikerül igazán jól megragadnia. A Kempmeier által felépített cselekmény nem mindig szolgálja a történet kibontását, inkább csak a problémákat vázolja fel, amelyek néha már-már deus ex machina oldódnak meg, de mégsem jut velük semerre. Túl sok mindenbe kezd bele, ami egyébként érdekes lenne, de keveset bont ki belőlük, és azt is csak rendkívül vontatottan. A film már-már a nézhetetlenségig unalmassá válna (pedig csak 98 perc!), ha nem lenne olyan lebilincselő Fanning alakítása. A közönség ennek ellenére tódult a vetítésekre (volt, aki 350.-nek iratkozott fel a várólistára!), hogy lássa a ’fesztivál botrányfilmjét’, amely ellen számos felekezet és gyermekvédő egyesület emelt szót. A tiltakozás oka az a jelenet volt, amelyben Lewellen-t megerőszakolja a tejes fiú. Az erőszakból nem látni sokat, valójában nem is erről szól a történet, és nem e köré építkezik a cselekmény, csupán ’csak’ egyike a kislányt ért szenvedéseknek és megaláztatásoknak. Azt példázza, amit a kislány sorsát a szívén viselő, fekete szolga mond Lewellennek, miszerint „nem kell ahhoz négernek lenned, hogy négerként bánjanak veled.”

Ha csupán a filmes eszköztár használatát nézzük, Tommy O’Haver alkotása nem sokkal tud többet felmutatni, mint egy délutáni tévématiné, ám ez esetben a sokkhatás mégis garantált. Filmje ugyanis már a legelején torkon ragadja a nézőt és a szorítása egyre erősebb lesz. Bölcs meggondolás volt tehát az Egy amerikai bűneset (An American Crime) rendezőjétől, hogy konzervatívabb, visszafogottabb eszköztárral dolgozó ábrázolásmódot választott, így a stilisztikai elemek túlburjánzása nem vesz le semmit az események nyers brutalitásából, és az elborzasztó képsorok hitelességéből. O’Haver-nek feltett szándéka volt ugyanis, hogy híven rekonstruálja egy valós bűntény részleteit, feltételezett párbeszédekkel egészítve ki a bírósági vallomások és a szakértői vélemények valamint a korabeli újságcikkek által feltárt tényeket. A különös kegyetlenséggel elkövetett bűneset a hatvanas évek közepén nem kevésbé sokkolta Amerikát, mint ahogy a film sokkolja a közönséget. (A vetítésről sokan sírva távoztak, egy fiatalember pedig elájult.) Ha szemenszedett fikció lenne annak az ártatlan tini lánynak (Ellen Page) a halála, akit a szülei távollétében nevelő négygyerekes családanya, Getrude Baniszewski (Catherine Keener), gyermekei, valamint azoknak a barátai halálra kínoznak, az ember nem tudna hová lenni az író aberrált képzeletvilága láttán. Tudván azonban, hogy a lehető legalaposabb kutatómunka előzte meg a filmet, hogy az eseményeket minél valósághűbben mutathassa be, ismét meggyőződhetünk arról, az élet sokkal furcsább, ez esetben elborzasztóbb dolgokat tud produkálni, mint az alkotói fantázia. A rendező pedig semmit nem bíz a néző fantáziájára, nem csak szóban idézi fel, meg is mutatja, miféle kegyetlenségeket követtek el egy ártatlan áldozaton, egy tizenhat éves kislányon, Silvián (Ellen Page), aki végül belehalt a kínzásokba. Ez is indokolja talán a rendező konzervatívabb ábrázolásmódját. Mintha O’ Haver attól félne, hogy ha kicsit is formabontóbb lenne, az elterelné a figyelmet az egyébként is képtelenségnek tűnően sokkoló valóságról, így inkább a színészi alakításokra helyezte a legnagyobb hangsúlyt. Nem csak az 1965-ös indianai bűntettet tanulmányozta alaposan a Silviát alakító, kanadai származású Ellen Page, aki nemrégiben a Cukorfalatban (Hard Candy) remekelt, de kínzások és kegyetlenkedések túlélőinek a vallomásait is behatóan tanulmányozta, hogy meggyőzően tudja nem csak a fizikai fájdalmat, hanem a lelki történéseket is ábrázolni. Eljátszva az érzelmek széles skáláját, a kezdeti ’csak ezt kell kibírni, mert ennél már rosszabb nem jöhet’ érzetétől a képtelenségig, hogy ez mind megtörténhet vele, miközben megmutatja azt is, miként él benne szinte az utolsó pillanatig a remény, hogy valaki jön majd és megmenti őt. (A rendező meg is adja ezt a reményt egy múló pillanatra a tragikus végkifejlet előtt.) Silvia nevelőjeként Catherine Keener játssza a betegségtől, szegénységtől és saját kilátástalan helyzetétől egyre inkább az őrület felé közelítő Gertrudot, aki tehetetlenségében és kétségbeesésében minden dühét és frusztrációját az általa befogadott két kislányon, elsősorban Silvián vezeti le olyan hidegvérrel, hogy az embert a hideg rázza. Nyilvánvaló, hogy mentálisan instabil, de még ez sem menti fel leírhatatlan és felfoghatatlan tetteinek felelőssége alól, mint ahogy a gyermekeiket gondatlanul idegenekre bízó szülőket sem, de sajnos ez a történteken mit sem változtat. Az Egy amerikai bűneset nem csak rekonstruálja az 1965-ös indianai eseményeket, de eszünkbe juttatja, hogy a családon belüli erőszak, ha nem is feltétlenül ilyen extrém formában, napjainkban is meglévő probléma, amely végzetes kimenetelű is lehet, ha nem avatkoznak be időben.

Julie Gavras szellemesen megírt és szórakoztató filmjének, a Fidelt okold érte (Blame It On Fidel) című alkotásnak a főhőse, a nyolc éves Anna (Nina Kervel) a politikai radikalizmus és az ellentétes nézetek áldozata. Persze itt nem a szó szoros értelmében vett véres áldozatról van szó, csupán a kislány korábbi életének a kényelmét áldozzák fel szülei a politikai eszméik oltárán. Anna életében nem is mehettek volna nagyobb rendben a dolgok, mindaddig, amíg nagyszülei vidéki birtokán gyakorolhatta (és gyakoroltathatta a többi gyerekkel), hogyan is kell késsel-villával gyümölcsöt enni (ami rajta kívül nem sokaknak sikerült). Nagy házukban gondos dada fürdette a gyerekeket és készítette vacsorájukat, s az iskolában Anna teljes áhítattal hallgathatta kedvenc katekizmus óráját. Az idill azonban nem tart sokáig. Anna szülei bekapcsolódnak az aktív politikai életbe és harcba szállnak a kommunizmus eszméje mellett, először Chilében, majd Franciaországban is. Mindezt az éles elméjű és kiváló megfigyelő Anna szemszögéből látjuk, akit teljesen felkavarnak az események, és aki nem győzi hangoztatni elégedetlenségét. Nem elég, hogy egyre kisebb lakásba költöznek, mindig más és más nemzetiségű dadák főznek nekik mindenféle furcsaságokat, de amikor a katekizmusról is le kell mondania, a kislány végképp elveszti türelmét. A hetvenes évek legelejének zivataros politikai időszakában a nagyszülők által képviselt régi, arisztokratikus erkölcsök és a szülők politikai idealizmusa először csak kavarodást okoz a kislány életében és elméjében. Kezdeti tiltakozása és az után, hogy a saját bőrén tapasztalja meg, mi is a különbség a csoport-szolidaritás és a birka mentalitás között, Anna hamarosan sok bölcs tanulságot szűr le magának. Megtanulja azt is a szivárvány minden színét képviselő új dadusaitól, hogy minden népnek, például a görögöknek, chileieknek és a vietnamiaknak is megvan a maguk eredettörténete. Minden nép kultúrájában élnek a világ keletkezéséről szóló mítoszok, és a katekizmus csupán egyfajta magyarázatot kínál a sok közül az örök kérdésre. Így lesz az egyébként is sok érettséget mutató kislányból a történet legbölcsebb szereplője, aki zsenge kora ellenére sok kavarodáson és még több fejlődésen megy keresztül. Megtapasztalja ugyan a végleteket, de sikerül okos egyensúlyt teremtenie régi és új élete különböző értékrendjei közt. Jóval bölcsebbnek bizonyul, mint sznobságba merevedett nagyszülei, de nem megy el a szülei hamis ideálokat kergető végletességéig sem. A kislánynak a maga bölcs módján sikerül leszűrnie a tanulságokat, aminek köszönhetően valószínűleg gondolkodó és nem a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó, de nem is az eszméit veszélyesen elvakult módon hirdető felnőtt válik majd belőle. A jól megírt, ám helyenként kicsit bő lére eresztett tanmese nem működhetne ilyen jól egy remek gyerekszínész nélkül, jelen esetben Nina Kervel nélkül, aki jellegzetes duzzogó arckifejezésével, kifogyhatatlan kérdéseivel és hangos kifakadásaival valóban szórakoztatóvá teszi a nemegyszer ellaposodásba hajló történetet.
Nem mindig áldás természetesen a szülőkre és a családra, ha egy gyerek a koránál érettebb, főleg nem, ha az érettség hidegvérrel, számítással és bosszúvággyal keveredik, mint George Ratliff Joshuájában. A címszereplő kisfiú, Joshua Cairn (Jacob Kogan) jómódú szüleivel él egy New York-i luxuslakásban. Apja (Sam Rockwell) menő tőzsdeügynök, törékeny alkatú és idegrendszerű anyja (Vera Farmiga) pedig otthon marad újszülött kislányával. Joshua maga is érzi, hogy a kislány születésének köszönhetően ő még kevesebb figyelmet kap majd, így a különc kisfiú még furcsábban kezd viselkedni, őrületbe kergetve ezzel családját. Misztikus thrillernek indul ugyan a történet, ám itt nem a gonosz szállt meg egy gyereket, csupán egy páratlan intelligenciával megáldott, számító és mérhetetlen szeretethiányban szenvedő kisfiúról van szó. Kétségtelenül tartogat némi borzongást a film, ám ez semmi igazán eredetivel vagy maradandóval nem párosul. Annyiszor láttuk ezt a történetet, hogy szinte már csak azon lepődünk meg, miért is hagytuk magunkat még egyszer bepalizni. Ratliff ugyan ügyesen szövi egybe az Ómen, a Jófiú, a Rosemary gyermeke és más hasonló témájú horrorfilmek elemeit, mégsem sikerül kihoznia belőle valami egyedit. Az egyébként jól felépített és fordulatosnak szánt cselekmény azon bukik meg, hogy már számtalanszor eldurrantott patronokat próbál meg újra elsütni. Ezért öli meg a jó iparos munkának tekinthető filmet a kiszámíthatóság, aminek köszönhetően a Joshua csak azoknak okoz esetleg némi meglepetést, akik az elmúlt néhány évtizedben nem láttak horrort. Pedig a színészek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy működjön a dolog, különösen Vera Farmiga, aki még törékeny alkatának és hajviseletének köszönhetően is nagyon hasonlít Mia Farrow-ra. Az operatőri munkának köszönhetően kellően nyomasztó a légkör, és határozottan érezzük ’a gonosz nyugtalanító jelenlétét’. A forgatókönyvnek is csupán az a hibája, hogy képtelen egy kicsit is elszakadni jól sikerült elődeitől.

Nem csak a horrornak kedvenc témája a tehetséges gyermek, se szeri, se száma a ’csodagyerekekkel’ foglalkozó dokumentumfilmeknek. Azt mondják az igazi tehetség, a zsenialitás már egészen zsenge korban megmutatkozik és legtöbbször nem is annyira a felismerése jelent gondot, sokkal inkább az, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá. Nem mindegy ugyanis, miként kezelik a szülők és a gyerekek környezete a kivételes adottságokat, s mennyire sikerül azokat úgy ápolni, hogy a gyerekek ne távolodjanak el teljesen saját korosztályuktól, és ne vesszen el amúgy is hamar múló gyerekkoruk. Az én gyerekem képes erre (My Kid Could Paint That) című dokumentumfilmben egy négy éves! modern festő villámgyors felemelkedését és bukását láthatjuk, valamint abból is leckét kaphatunk, milyen viszonylagos és könnyen változó a művészet megítélése, s milyen esetleges, elsősorban a modern művészet elbírálásakor, hogy kit is kiáltanak ki zseninek. Amir Bar-Lev dokumentumfilmjében a modern művészetek pártolói, műkritikusok és galériatulajdonosok is megkapják a maguk fricskáját, csakúgy, mint az ambiciózus és sikeréhes szülők, akik megpróbálnak a lehető legtöbbet profitálni a gyermeküket kísérő felhajtásból. A néző végigkísérheti, ahogy a kis Marla Olmsteadet négy éves korában kikiáltják a modern festészet csodájának. Kandinskyhez, Pollockhoz, sőt egyenesen Picassóhoz hasonlítják a festőpalántát és világszerte, összesen 300 000 dollárért értékesítik képeit, nem is beszélve a várólistás megrendelők végeláthatatlan soráról. Megnyitók, interjúk és hatalmas felhajtás kíséri a kislány lépéseit, míg egy tévéműsornak köszönhetően az egész egy csapásra szertefoszlik. A műsorban megszólaltatott szakértők egyértelműen kijelentetik ugyanis, hogy a képek nem lehetnek a kis Marla művei, amit ráadásul a rejtett kamerás felvételek is igazolni látszanak. (A felvételekből egyértelműen kitűnik, hogy a kislány határozott instrukciókat kap apjától, hogyan és mit fessen.) Hírtelen minden odalesz és a család kétségbeesetten próbálja meggyőzni a kétkedőket, s a magukat becsapottnak érző vevőket arról, hogy a méregdrágán értékesített képek valóban, csak és kizárólag a kis Marla munkái. Bár a galériás egy ügyes marketingfogással (DVD-t ad ki az egyik kép keletkezéséről) próbálja bizonyítani a festmény eredetiségét, így is szembetűnő a különbség a kislány által a DVD-n festett kép és a többi kiállított festmény között. A dolog mégis működik, mert úgy tűnik, a családnak sikerül visszaállítania alaposan megtépázott tekintélyét. A nézőkben és a rendezőben azonban egyre nagyobb a kétely, jobban mondva a bizonyosság a felől, hogy a képek nem csak és kizárólag a kis Marla művei. Az én gyerekem képes erre lerántja a leplet arról is, hogy mennyire illékony lehet az ilyen hirtelen jött siker, valamint, hogy mennyire maga az élet alakítja a dokumentumfilmes fordulatokat. Amir Bar-Lev nem von le egyértelmű következtetéseket, ezt a nézőre hagyja, de jól sejthető, ő sem azt kapta, amit keresett. Bizonyítékok helyett maradnak a kételyek.

Számba venni is nehéz lenne, hány dokumentumfilm készül az Irakban dúló háborúról, Afganisztánról, az ott zajló események szörnyűségeiről, a hatalomról, elnyomásról és a háború sújtotta övezetekben lakók kétségbeejtő helyzetéről. A híradásokban ez a fajta tényfeltárás sokkal inkább háttérbe szorul, a muzulmánok inkább csak az elkövetett vagy tervezett terrorista cselekmények kapcsán kerülnek szóba. Azt viszont kevesen tudják, hogy nem csak a nyugati világban élnek és küzdenek beilleszkedési problémákkal kisebb-nagyobb muzulmán közösségek. A Kötélen táncolva (On A Tightrope) című dokumentumfilmből kiderül például, hogy Északnyugat-Kínában nyolc millió uighur él, akik Kína legnagyobb vallási és etnikai kisebbségét alkotják. Nem csoda azonban, hogy nem sokat hallani az uighurokról, hiszen a kínai vezetés szigorú ellenőrzése alatt állnak és az állam mindent elkövet, hogy ne önálló kultúrával rendelkező népcsoportot, hanem a kínai társadalom hasznos tagjaivá integrált kisebbséget alkossanak. Vallásukat, hagyományaikat és nyelvüket is jobbára titokban gyakorolhatják csak, és a külvilággal sem sokat érintkezhetnek. Szinte csodával határos, hogy engedélyezték Petr Lomnak a tizennyolc hónapig tartó forgatást az árvaházban, amelynek kis lakói ősi uighur hagyományukat, a kötéltáncot próbálják elsajátítani. Számukra ez jelenti az egyetlen igazi kötődést a gyökereikhez, mivel az iskolában kínaiul és Kínáról tanulnak, szüleik pedig vagy meghaltak, vagy a nagy szegénység miatt arra kényszerültek, hogy intézetbe adják őket. A megható alkotásban négy gyerek meséli el árvaházba kerülésének történetét, bepillantást nyerhetünk mindennapjaikba és hallhatunk álmaikról, vágyaikról. Számukra a kötéltánc jelenti az esélyt a kiemelkedésre, mégis van közöttük, aki nem elég merész ehhez, vagy mégis inkább a tanulás mellett dönt még, ha ez azzal jár is, hogy végképp felad mindent, ami népéhez és annak kultúrájához köti. A szegénység, az elnyomás mellett, csakúgy, mint Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjében, itt is megjelenik egy kegyetlen edző, aki ha a kamerák előtt testileg nem is, de lelkileg alaposan megkínozza a gyerekeket. Bár akad egy emberibb tréner, emberibb módszerekkel, de nem tud sokáig velük dolgozni, mert az árvaházi gyerekek tanítása önkéntes munka, neki viszont el kell tartania a családját. Így az állam nem erőszakkal, ám indirekt módon egyre inkább elfojtja a népi hagyományok ápolását azáltal, hogy anyagilag ellehetetleníti azt, bizonyítva, hogy nem kell feltétlenül tiltás vagy erőszak valami ellen, elég, az egyébként is szegény emberektől megvonni a támogatást.

Nem csak dokumentumfilmek, játékfilmek, sőt HBO sorozat is készült már Irak amerikai megszállásáról. Láthattunk robbanásokat, kétségbeesetten menekülő civileket, a bevetésekben résztvevő katonákat és számtalan megrázó képsort az áldozatokról. Ritkaság számba megy azonban az olyan alkotás, mint a Grace elment (Grace Is Gone) című játékfilm, amely szinte minden pillanatában a háborúról szól, de anélkül, hogy ezekből bármit is mutatna. A forgatókönyvíró-rendező James C. Strouse (aki Steve Buscemi Lonesome Jimjének a forgatókönyvét is jegyzi) ahelyett, hogy veszteséglistát készítene és a terror képeivel riogatna bennünket, egy amerikai kisvárosba visz, egy középosztálybeli család békés otthonába, ahol az apa, Stanley Phillips (John Cusak) neveli két kislányát, Dawnt (Gracie Bednarczyk) és Heidit (Shélan O’Keefe), míg az anya Irakban harcol. Az esetlenül mozgó, kényszeresen rend- és fegyelem szerető Stanley világa egy pillanat alatt omlik darabjaira, amikor egyik reggel közlik vele: felesége szolgálatteljesítés közben elhunyt. Mivel képtelen elmondani lányainak a hírt, inkább kirándulni viszi őket. Útjuk során nem csak a lányok lelkében kell rendet tennie, de Stanley-nek is ideje átértékelnie bizonyos dolgokat önmagában. Kétségbeesetten próbál kitartani amellett, hogy felesége, Grace nem értelmetlenül halt meg, hanem a hazája, Amerika és többek közt az ő családja békéjét szolgálva így próbálja elviselhetőbbé tenni a veszteséget, noha ő is nagyon pontosan érzi, hogy egy értelmetlen háború felesleges emberáldozatáról van szó. Strouse filmje a maga egyszerű, de didaktikus volta ellenére is hatékonyan mutatja be, amit a híradókban sosem láthatunk: az áldozatok hozzátartozóit. A hírekben az elhunytak vagy sebesültek csupán számok, statisztikai adatok, itt viszont nyilvánvaló, hogy egy halott is túl nagy áldozat a hozzátartozók számára. Míg a filmesek többsége figyelemfelkeltő képsorokkal, az emberek pedig az utcákra vonulva tiltakoznak az értelmetlen vérontás ellen, addig a Grace elment a maga szerény és csendes módján (a háborút csak a háttérben feltűnő híradók vagy rádióhírek formájában érzékelteti) egy teljesen hétköznapi család tragédiájának bemutatásával emel szót az amerikai kormány agresszív külpolitikája ellen. Noha helyenként túlzottan moralizálónak tűnhet, mégis elgondolkodtató, hogy akár abban hisz valaki, szerette egy jó ügyért halt hősi halált, akár értelmetlen és felesleges áldozatnak tartja azt, a veszteség tényén ez nem sokat változtat, attól, az nem lesz kevésbé fájdalmas. Az előbbi nyújthat némi vigaszt, de pótolni nem pótolja senkinek a hiányát.

Gyerekekről, az általuk épített fantáziavilágról szólt még Garth Jennings Son of Rambow című filmje, amely nincs híján a kreativitásnak. Ez persze el is várható, hiszen Jennings és Nick Goldsmith (alias Hammer and Tongs) feleltek a Galaxis útikalauz stopposoknak című Douglas Adams adaptáció látványáért is. A Rambow fia pedig egyszerűen elbűvölően kedves kis film remek ötletekkel. Egyre több ugyan a színészből rendezővé előlépett alkotó, mégis viszonylag kevés közöttük az olyan, aki igazán a látványt helyezné előtérbe és valóban ’filmszerű’ filmmel rukkolna elő. Nos, idén Antonio Banderas rendezői bemutatkozása, a Nyári eső (Summer Rain) jól példázta, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Ő ugyanis egy egyszerű, amolyan ’ezerszer láttuk már’ kamasz történetet vesz alapul, ami unalmasnak nem mondható, de igazán nem is kötné le az embert, ha nem lenne hozzá a látvány. A szürreális balett betétek, álomképek és harsány színek (tisztelgés Almodovarnak?) tarkítják a hetvenes évek spanyol kisvárosi fiatalságának erotikával és durvasággal teli hétköznapjait. Álmokban, jobban mondva hallucinációkban nincs hiány Gregg Araki legújabb filmjében, a fergeteges, füves utazásra invitáló Smiley Face-ben sem, amelyben a színésznői babérokról álmodó, ám inkább csak a marihuána kábulatában lebegő Jane (Anna Faris) egy hétköznapinak korántsem nevezhető napját követhetjük nyomon. Szintén a fesztivál kedvencei közé tartozott a Rakétatudomány (Rocket Science) című film, egy súlyos beszédgátlásokkal küzdő fiúról, aki álmai nőjének a bíztatására jelentkezik az iskolai vita csapatba. Hőse, jóllehet, sosem lesz belőle szónok és az első szerelem is inkább csak kiábrándulást hoz a számára, mégis elindul az úton, hogy legyőzze gátlásait és megfejtse a férfi-nő kapcsolatok örök rejtélyét, ami - ahogy ő mondja - „mégsem lehet olyan bonyolult, végtére is nem rakétatudományról van szó”. Jeffrey Blitz filmje pedig a tavalyelőtti Nevetséges Napóleon (Napoleon Dynamite) és a tavalyi a Család kicsiny kincse (Little Miss Sunshine) című filmek által kitaposott úton lépked a biztos közönségsiker felé.

Amint az a filmekből kitűnik, ennyi tehetséges gyermeket összeszedni nem gyerekjáték. A 2007-es Sundance nagyszerűsége a tehetségek megnyilvánulásában rejlett, ami nemcsak a gyerekszínészekre, de felnőtt kollégáikra is igaz. Nekik köszönhetően több közepes, vagy éppen csak, elég jónak nevezhető film vált élvezetes szórakozássá és maradandó élménnyé.


1. Az 1940-50-es években Amerika déli államainak irodalma reneszánszát élte (Southern Renaissance), amiben nagy szerepe volt a gótikus irodalmi iskola (Southern Gothic) képviselőinek, Flannery O’Connor-nak és Carson McCullers-nek voltak. Regényeik és novelláik elhagyatott helyeken, magányos emberek, akikkel szörnyű dolgok történnek. Gyűlölet, gyilkosságok, vér, őrület, szellemvilág és megmagyarázhatatlan dolgok, no meg, meg nem értettség és  szeretethiány állnak ezeknek a műveknek középpontjában. (A ’gótikus irodalom’ a XVIII. századi angol irodalomban jelent meg először.)
(2007-03-09)

 


292 KByte


322 KByte


224 KByte


213 KByte


367 KByte


266 KByte


363 KByte


222 KByte


216 KByte


151 KByte


108 KByte


209 KByte


262 KByte


241 KByte


126 KByte


71 KByte


88 KByte


67 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső