A 3. Pécsi Filmünnep új nevet kapott: a Moveast elnevezés már egyértelműen utal a filmfesztivál célkitűzéseire. A szemle elvileg a keleti blokk elsőfilmes rendezőinek széles spektrumából válogat, ami idén valahogy elmaradt, így végignézhettük az egész széles spektrumot. Előválogatás hiányában a „futottak még” alkotások is bekerültek, bár úgy tűnik, az elmúlt évben nem készültek igazán sikeres darabok. A mostani elsőfilmesek mélyen alulmúlták a megszokott színvonalat.
Az Arany Benjamin-díjat, a fesztivál fődíját, megosztva kapta a lengyel Jóvátétel (Sławomir Fabicki és a bosnyák Nafaka (Jasmin Durakovic).
Az Országos Diákzsűri és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) díját a bosnyák Jasmila ®banić vehette át Szerelmem, Szarajevó (Grbavica) című filmjéért. Az utóbbi messze kimagaslott a mezőnyből, de a berlini Arany Medve és a Sundance nagydíja után kissé meglepett, hogy benevezték a versenyre.
A Nafaka egy szarajevói kerület lakóinak hétköznapjain keresztül mutatja be a jugoszláv háború alatti és utáni világot. A film lineáris szerkezetű, mely ugyan keretbe illeszkedik – Janet meséli el egy amerikai köztisztviselőnek a történetet – de ez a keret pontosan megegyezik a nagypapák tábortűznél felidézett meséivel. Kezdődik a mese, majd véget ér. Egyszer volt, hol nem volt, és aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A film a mágikus realizmus jegyeit viseli magán, de ami irodalomban és festészetben kozmikussá tágítja a cselekményt, a filmben nem feltétlenül működik. A mozgókép filozófiája és a mágia eleve ellentmondásban áll egymással. Vásznon a mágia többnyire nem tud megtörténni, puszta ornamentikává degradálódik. A mágiát a nafaka hordozza, ez a rejtélyes bosnyák fogalom, ami egyszerre jelöl véletlent, sorsot és karmát.
A kerület lakóinak mikroközössége szimbolizálja Bosznia háborús magatartását, félelmeit és reményeit, vakmerőségét és túlélési ösztönét.
A film ugyanakkor túl sok dologról beszél, és keveset képes megragadni. Hiába a linearitás, mégis széttart a szerkezete. Mivel a karaktereket egy-egy vonásukon keresztül vázolja fel, egyéni drámájuk egysíkú marad. Túlságosan szimbolikus szituációkban nyilvánul meg személyiségük, így elvesztik valódi emberi arcukat. A mágikus realizmusból egyre jobban hiányzik a realizmus.
Janet Hugh amerikai állampolgár, aki Susan Sontag nyomán érkezett a háború sújtotta területre, és igazi Teréz anyaként felkarolja Vörös Szemet, a bosnyák katonát. Készséggel elhiszem, hogy szereti is, de a filmből csak annyi derül ki, hogy félelemből és sajnálatból kötődik hozzá. Vörös Szem testesíti meg számára a haldokló Boszniát. Az ember katonaként vagy ápolónőként segít egy háborús helyzetben, esetleg alkot a túlélésért, mint Susan Sontag, de semmiképp se mászkál nyavalyogva a romos utcákon felbuzgó szeretettel szívében, és ijed meg az első bombázástól. A háború ugyanis már ilyen.
Szóval Janet a bombázás alatt rábukkan az ájult Vörös Szemre, és úgy érzi, végre „megmentheti” Boszniát. Példás háziasszony és élettárs válik belőle.
Vörös Szem folyamatosan a múltba néz, az Elveszett Édent keresi, az országtól elszakadt nagy folyót, ami nemcsak saját, hanem Bosznia gyermekkorát is jelentette. Az állam 1482 óta tulajdonképpen először tudott függetlenedni, nagykorú lett.
Ahmed filmbolond, aki kizárólag apja halála miatt fog fegyvert, ölni akar, de tolószékbe kényszerül egy felrobbant aknától. Színészbarátnője, Lana hiába vonzódik a fiúhoz, mégis inkább a mérhetetlenül agresszív amerikai békefenntartót, Jimet szórakoztatja. Menekülni szeretne.
Meli és anyja szintén az ENSZ-katonákra specializálták magukat, míg a határon átszökő szerb Nemanja a csempészetre.
A szimbólumok folyamatosan átszövik a filmet: a csempészek titkos alagúton jutnak ki a városból, Lana éppen akkor hagyja el az országot, amikor Ahmed lábát elviszi az akna, Sado és Sehbej erdei szeretkezése közben kígyó kúszik be a képbe. Ez annyira szimbolikus, hogy a házaspár mit sem törődik vele, ezért a kígyó hamar el is tűnik a vászonról. Visszasiklik Szerbiába.
A befejezés egyetlen szimbolikus utazás: a háborúnak vége, Vörös Szem tutaján összeverődik a népes kompánia, és a Miljackán leevezve újra megtalálják a paradicsom elvesztett fonalát. A film képzavarát szavakra fordítva.
Az érdekesebb filmek közé tartozott a szerb Hét és fél - történet hét halálos bűnről (Miroslav Momcilovic), ami Novi Beogradban, Belgrád lakótelepi kerületében játszódik.
A hét főbűn (irigység, kevélység, mohóság, bujaság, fösvénység, harag és a restség) a mai világban egyszerű emberi gyengeséggé válik, mindennapi életünk részét képezi. A moralizáló filmek többnyire didaktikusak, nem képesek leplezni célzatosságukat. Az egy téma köré szerveződő filmetűdöket pedig főképp lehetetlen e szándéktól mentesíteni.
A Hét és fél hét epizódja közül néhány mégis elszakad eredeti funkciójától, és önálló rendszert hoz létre.
A lusta betörők esete a lakótelepi lépcsőházzal vagy A nagy zabálásra hajazó ételkiállítás-jelenet, amikor a felkapaszkodott proli és szőke cicababája befalja a halott emberi zsiradékból készült kiállítási tárgyakat, csodálatosan vegyíti a XX. század nihilizmusának és a középkor erkölcseinek abszurditását, a bűnöket meglepő kontextusba helyezve.
A Kapzsiság két fiatal fiút száll meg: focirokkantnak tettetik magukat, hogy videofelvételüket Maradonának elküldve, a híres focistából minél több pénzt sajtoljanak ki. A kért összeget egyre jobban felsrófolják, míg végül egymással is összevesznek. A felvételt elfelejtik spanyolra fordítani, ezért bemásznak a postaablakon, és természetesen valódi balesetet szenvednek.
A Bujaság-epizódban két pedofil találkozik, a Haragban egy férfi évekig kitartóan gyúr, hogy halálos ellenségét alkalomadtán fél kézzel megölje, de amikor az megérkezik, dühében saját fejét veri a falba. A rendező az Irigységhez a legkézenfekvőbb megoldást választotta: két semmirekellő kocsmatöltelék tönkreteszi a kocsmáros új Mercedesét, akinek így taxival kell berohannia a kórházba feleségéhez és inkubátorba került csecsemőjéhez.
A szálak a kórházban futnak össze. A hősöknek még evilági életükben megadatott, hogy belássák bűneiket.
Az ukrán Orangelove (Alan Badojev) az alapsztori alapján izgalmasnak ígérkezik. Képei éteri szépségűek, az ukrán festészeti és fényképészeti hagyományokba illeszkednek. A főszereplő lány törékeny jelenség, a szláv angyalok népes családjából.
A fiú a mai korideál megtestesítője. Jóképű, izmos és fotós. A lány csellózik. Az egyik a pillanatot akarja megragadni, a másik az ideát keresi.
A film első kockái a későbbiektől teljesen eltérő elbeszélésmódot sejtetnek: az utcán egy alma gurul, egy vérző fiú szalad a kocsik közt, a snittek gyorsan váltakoznak. A rendező később rájött, hogy egészen más filmnyelvet szeretne alkalmazni, de az első öt percet már nem forgatta le újból.
A fiú és a lány klasszikus módon talál egymásra egy trolin. Csak úgy juthatnak ingyen lakáshoz, ha elfogadják egy kegyetlen játék szabályait, bebizonyítják, hogy elegek egymásnak. Ha nincs szükségük a külvilágra, a hírekre, a képekre, beérik egymással. Eddig a pontig még bármi felé elmozdulhat a történet. Abban reménykedtem, hogy a film a fiú és a lány kapcsolatának mélységeit és drámáit vizsgálja majd egy lombikban. Az együttélés jól indul, a lakásban megkezdődik közös életük és harcuk. Első akadályként a külvilágot kell legyőzniük. Az utcán éppen a napokban zajlik a narancsos forradalom, a fiú pedig minden áldozatvállalásáról elfeledkezve rohan kifelé a lakásból, erről a nagy eseményről nem maradhat le a lencséje.
A lány hisztérikusan, mégis finoman tartja vissza. Ám nem sokkal ezután a lány levelet kap, miszerint HIV pozitív. Ekkor romlik el a jól felépített – vagy jól felépíthető – dráma, és a cselekmény AIDS-történetté degradálódik. Dramaturgiai pontatlanságok sora csúszik a számításba: az AIDS-tesztek eredményét általában személyesen közlik, de ha mégis levélben értesítenek a fertőzésről, akkor feltétlenül visszarendelnek egy második vizsgálatra. Másrészt – mint tudjuk – nem feltétlenül hal bele valaki az AIDS-be, maradhat örök életére hordozó. A rendező ezekről az apró tényekről megfeledkezik (tönkretennék a koncepciót), és végérvényesen elfogadja a halál tényét, bár tudom, hogy bergmani mélységeket várni egy elsőfilmestől nem fair.
A fiú megretten a haláltól és elfut. Érzelmei azonban felülkerekednek, és megkéri a szintén AIDS-es lakástulajdonost, hogy fertőzze meg egy injekciós tűvel. Ekkor ébredtem rá, hogy egy Rómeó és Júlia-feldolgozást látunk. Júliáról menet közben ugyan kiderül, hogy az orvosok tévedtek, de Rómeó addigra már a halál jegyese. A film mégis antitézissé válik, Júlia nem tud mit kezdeni a beteg Rómeóval, életösztöne erősebb szerelménél, és kisétál az életéből. Az utolsó kocka kegyetlensége miatt a film kilép az egyértelmű giccsek sorából, de a dráma már így is elsikkadt.
A lengyel Káosz (Xawery Zulawski) műfaját tekintve: punk-kesergő. A film hasonlóan indul Thomas Vinterberg dogmás Születésnapjához: a szereplők egy családi partin verődnek össze.
A hazugságok azonban sokkal gyorsabban kiderülnek, és a család idősebb generációjáról rögtön el is feledkezhetünk. A fiatalok felnőnek, Slawek jól menő ügyvéd lesz, aki szabadidejében a főnök feleségével hetyeg, a punk Mania eladónőként dolgozik egy szupermarketben, Blonde gengszternek áll, Niki tökéletesen átadja magát a punk életérzésnek. Mania iránt érzett szerelmén a külön töltött hosszú évek mit sem változtatnak.
A történet egyre bonyolódik: Slaweket megzsarolja a főnöke – egy leleplező videofelvételt nyom menyasszonya kezébe az esküvőjük után –, Blonde túlérzékeny, teljesen alkalmatlan bérgyilkosnak, ráadásul beleszeret Mariába, akit éppen Blonde főnöke kényszerít prostitúcióra.
Slawek házassága kudarcba fullad, de felfedi főnöke titkos üzelmeit a rendőrségen. Blonde visszaszerzi Maria elrabolt gyermekét, és immár hármasban repülőre szállnak.
A családi káosz elsődleges síkja mögött a világban dúló ideológiai zűrzavar húzódik meg, a globalizáció ellen harcoló punkok, hip-hoposok, raszták és néhány keresztény szekta látszólagos egyessége. Mindegyik csoport más törekvést képvisel, ezért természetesen nem találják meg a közös szellemi alapot. A tüntetés ugyan létrejön, de nincsen valódi célja és iránya, csak a rombolásig jut.
Azt hinnénk, hogy legalább Maniának és Nikinek sikerül kikecmeregnie a káoszból, megállítani a világot, és kiszállni belőle, de az ő történetük sem végződik happy enddel. Mania meghal egy autóbalesetben, Nikit a lány régi szeretője szúrja le. Hiába, a punkok néha már elviselhetetlenül romantikusak. A film nemcsak címében, hanem szerkezetében is igazodik a punk hagyományokhoz. Mármint ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, hiszen az igazi punkok a punkok ellen is vannak, hogy egy kedves régi mesterem, MZ/X szavait idézzem.
A lengyel Pawel Naroznik filmje, a Ma péntek van átlagos szerelmi történet: Maniek és főnökének felesége, Helena szilveszter óta viszonyt folytatnak. Helena férje és Maniek felesége megbíznak élettársaikban.
A szeretők egy vidéki házban randiznak, amikor Helena ráébred, hogy alkalmi szeretői státuszuk már kevés számára, érzelmileg szorosan kötődik a férfihoz.
Maniek ugyanerre a következtetésre jut, igen ám, de beállít a féltékeny férj, majd a csalódott feleség is. Mégsem bíztak olyan nagyon.
A film sem különleges témáról, sem különleges módon nem beszél, de legalább a szórakoztató film kategóriába sorolható, ami a fesztivál kevés filmjéről mondható el. Jólesően ellazulunk az unalomig elcsépelt szerelmi drámán, és hagyjuk a kockákat peregni szemünk előtt.
Tulajdonképpen alhatnánk is, a filmben nincsen olyan katartikus jelenet, amikor pánikszerűen felébrednénk. A cselekmény kellemesen folydogál. Sajnos a film éppen akkor ér véget, amikor már kezdene érdekessé válni. A félrelépést követő lebukásról nem sok újat lehet mondani, de a házastársak hazafelé vezető útja tartogathatna még izgalmakat. A valódi dráma ugyanis ekkor kezdődik. Ez azonban már nem került vászonra.
A fesztivált kiállítások színesítették, a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteménye A magyar film története címmel a némafilm kezdeteibe kalauzol. Elsőként egy Lumičre-féle felvevőgépet és vetítőgépet, majd a Velencze-kávéház programját (Neumann József, Ungerleider Mór), a Sárik-féle sátormozi, a Fortuna Mozgó (Városliget, Fényes-család) és a Royal Vio (Fisch-család) fotóját pillantjuk meg egy faliújságon. Találunk itt régi sztárfotókat Lugosi Béláról, Huszár Pufiról, Csortos Gyuláról és Fedák Sáriról, szabadalmi okiratot 1909-ből (mozgóképek bemutatására szolgáló készülékek javításáról), egy 1912-es hirdetést az első filmkölcsönző megnyitásáról, valamint a Mozgófényképkezelők közlönyének első számát (1912).
A kurátorok a tablókra filmszalagokat applikáltak, míg a feliratokat régi filmtekercsekre rögzítették, amik kétségtelenül feldobják a kiállítást, de a hevenyészve felragasztott papírfecniknek nem jósolok hosszú jövőt.
A plakátok nemcsak a korabeli atmoszférát adják vissza, más kultúrtörténeti és életmódbeli érdekességekre is rávilágítanak. Megtudhatjuk, hogy a ’mozi’ szó a tízes években született, Deésy Alfréd Petőfijét, amit Hevesi Sándor írt filmre, a Hungária fürdő palotájában vetítették, és Józsefnél kellett jegyet rendelni a 125-83-as telefonszámon. A telefon ezek szerint még nem örvendett túlzott népszerűségnek (előfizetőinek száma mindenképpen 100.000 alatt maradt), de a jegyfoglalás már működött.
Érdekes megfigyelni Az obsitos (1917, Balogh Béla) és a Harrison és Barrison (1917, Korda Sándor) plakátját. Mindkettő a színezett filmek stílusát utánozza földön- és ibolyántúli színeivel. A férfiak pirospozsgás arccal, rúzsos szájjal, feketére festett bajusszal és szemöldökkel mosolyognak ránk.
A Fekete gyémántok (1917, Carl Wilhelm) fekete-vörös plakátja a háború erőszakos, expresszionista vonalát követi, de már a proletkult robosztusságát is felfedezni véljük benne.
Figyelemreméltó darab A riporterkirály plakátja is (Karinthy Frigyes írta Heltai Jenő Jaguárjából). A hetyke férfi frakkban áll, és egy sárga maszkot tart a földön. A sárga maszk messziről odavonzza a tekintetet, és becsalogatja a moziba a közönséget. Korai marketingfogás.
A magyar animáció első lépéseit is nyomon követhetjük néhány fotó erejéig. Sajnos a filmek túlzott népszerűségük miatt mind elvesztek. Legjobban Kató-Kiszli István 1921-es Rómeó és Júlia árnyfilmjéért fáj a szívem, ahol a szerelmesek rovarok. Rómeó hatalmas tücsökként mászik be Júlia hangyafészkébe.
Nemcsak kelet felé vezet az út.
