Megváltozott ez a világ. De ez nem csak és kizárólag rossz – egész véletlenül még profitálhatunk is belőle. Az új magyar filmek – ha nézettséget akarnak, népszerűsítő körútra kelnek. Ennek a körútnak mindig fontos állomása a délalföldi nagyváros, Szeged. Azt ugyan már a vetítés előtt nem értettem, hogy miért a viszonylag kis befogadóképességű Balázs Béla filmtékába szervezték a beszélgetéssel összekötött vetítést, de amikor megpróbáltam átverekedni magam a tömegen, feladtam az ezen való gondolkodást – ez is egy a megmagyarázhatatlan dolgok közül. A szervezők végül félig-meddig megoldást találva a beszélgetés utánra egy pótvetítést ígérnek. A közönség főleg fiatalokból, leginkább egyetemistákból áll, de az idősektől a középiskolásokig minden korosztály képviselteti magát.
Mivel ilyenkor a film utáni beszélgetés legalább olyan fontos, mint az alkotás, gyorsan elkezdik a vetítést, ennek végén a szokásos taps jutalmazza a filmet. Ennél nagyobb lelkesedést mutat a tetszésnyilvánítás hangereje, amikor megjelennek az alkotók: Szász János, Bognár Gyöngyvér és a főszereplő Kirsti Stuboe, akit spontán naiv nézői kritikaként, a pillanatnyi érzelmi hatás jelzéseként többszörös vastaps fogad. A beszélgetésnek vezetője is van, nyilván a film adaptáció volta miatt az egyetem irodalom tanszékének egyik tanára, Sághy Miklós. Sajnos nem áll a helyzet magaslatán a beszélgetés kezdetekor, túlzott közvetlensége inkább keresettnek, modornak tűnik, negatív reakciókat váltva ki a közönség soraiban is – szerencsére ez átmenetinek bizonyul, a mindenkit érdeklő téma lassan közös nevezőre hozza a résztvevőket.
A kérdezz-felelek legfőbb célpontja nyilván a rendező, és persze az első kérdés a miért –éppen Csáth. Erre Szász János – némi szabadkozás után – begyakoroltnak tűnő válaszokat ad (ki tudja, hányadszor kénytelen erre), amelyek legfőbb gondolata Csáth modernitása. Szász egészen odáig megy, hogy a magukat megmutatni akaró mai blogírókhoz hasonlítja az írót. Legfontosabb vonzereje számára – úgy tűnt nekem – az önmarcangoló bátor őszinteség, amely azonban nem biztos, hogy eredményre vezet. A naplóírás kapcsán az alkotók kitértek a beszélgetésben arra is, hogy a filmkészítésben mekkora szerepe volt a két napló általuk felfedezett kommunikációjának, amellyel tulajdonképpen létrejött a film fiktív rétege, a szerelem, a lelki kapcsolat a két ember, ápolt és orvos, a szenvedély és a ridegség között. Rendezői szempontból is a naplószöveg megjelenítése volt az egyik legnagyobb probléma: a beteg nő naplójának feldolgozásában a leghitelesebbnek a közeliben elmondott monológokat érezte Szász, ezért olyan gyakori a filmben ez a fajta plán és megszólalásmód.
A teremtett világ teréről már az anekdoták következnek: a furcsa, kezelésre használt alkalmatosságok, a lobotómia, a középkorias épület (monostori erőd), a jelenetek megtervezése Máthé Tiborral (Unicum + sör + bécsi szelet + 9 hét = 10 kiló kíséretében). A filmkészítésről szólva lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a környezet, a díszlet megválasztásánál nem annyira a hitelesség volt a fontos, hanem a metaforikusság. A színészválasztás a következő sarkalatos pont, amelybe rövid kritika is belefér a hazai színészetről, ahol az alkotók szerint nem egyenesen arányos az önbizalom és a tehetség. Az idegen ajkú színészek választásának oka a hitelesség is, abban a sokszor átbeszélt értelemben, hogy nem tapad az arcukhoz szerep, könnyebben azonosítjuk őket a megformált figurával.
Igazi szenvedély akkor látszik Szász szemében, amikor Gizella figurájának értelmezése kerül napirendre. Saját bevallása szerint is – egy nézői kérdésre válaszolva – rendezőként és személyében is a női főszereplővel képes az azonosulásra (?Gizella én vagyok”), és a szenvedéstörténet filmes előzményéhez (Dreyer Jeanne d’Arc) is nyilvánvaló érzelmi szálak fűzik.
Ezek után a figyelem a törékeny és gyönyörű norvég színésznőre, Kirsti Stuboe-ra terelődik, aki példás türelemmel hallgatta az eddig számára érthetetlen társalgást. Itt a fordítás miatt kissé nehézkesebbé válik a beszélgetés, ugyanakkor bizalmasabb, családiasabb is lesz. A színésznőt a rendezővel való kapcsolatának létrejöttéről faggatja Sághy Miklós, aki elmeséli egy évvel ezelőtti norvégiai találkozásukat, amelynek egy Brecht-darab volt a tárgya. Meglepetésünkre az is kiderül, hogy egy korábbi norvég próbálkozástól eltekintve ez az első filmje, majd ijedt mosollyal arról is beszámol, hogy magyar barátnője, Dobos Éva sokat mesélt neki Csáthról, azt azonban nem tudjuk meg (ez a skandináv temperamentum?), hogy milyen hatással volt rá a szerep vagy a film.
A legkevesebbet a Gizella öngyilkossá váló szobatársnőjét játszó Bognár Gyöngyvér szólal meg, de ez arányos is a filmbéli szerepével. Ideköti viszont szegedi színházi múltja, amelyre mind a kérdezők, mind ő udvariassági szempontokat sem feledve térnek ki.
A nézői kérdések kapnak ezután teret, de csak kevesen érzik úgy, hogy valamit nem tudtak meg, vagy a rosszul értelmezett udvariasság gátolja őket a véleménynyilvánításban, a kíváncsiságban. Szó esik a filmkészítés miértjéről, a rendező magánéleti válságának ihlető erejéről, a kísérőzene eredetéről (norvég, izlandi és Beethoven). Pár rövid kérdés még elhangzik a Sorstalanság filmrevitelével kapcsolatban, amelyre Szász János nem akar válaszolni, viszont szívesen beszél az Ópium kedvező külföldi fogadtatásáról.
Könnyed, barátságos hangnemben végződik a találkozó, kissé sietősen is – kezdődik a második vetítés. Kifelé menet egy sorba rendeződve, színésznővel, rendezővel, szervezővel, kísérőkkel araszolgatunk ki az ajtón, leplezve-leplezetlenül megbámulva azokat, akik ezt az imént látott világot megteremtették nekünk. Megszokhatatlan.

2007-03-27-én vetítették a filmet Szegeden