Orosz István Gyulai Líviusz kiállítása elé
 

51 KByte

Bizonyára mások is így vannak vele: nincsen bosszantóbb, ha valaki magával kezdi a mondandóját, úgy indítja már az első mondatot, hogy én…Gyulai Líviusszal kapcsolatban képtelenség objektívnek maradnom. Én … túlságosan szeretem és megint csak én túl sokat köszönhetek neki. Gyorsan fel is sorolhatnám, mi mindent, hogy aztán végre tárgyszerű lehessen a fogalmazvány, de ha azt mondom, hogy az ő műtermében dolgozhattam, amikor még lakásom sem volt, ha elárulom, hogy ő nyitotta meg az első kiállításomat, ha eldicsekszem vele, hogy elvállalta és briliáns módon játszotta a főszerepet egyik első filmemben, voltaképpen alig mondtam valamit. A lényegről semmit sem. Az a kézfogásokban, a gondolatok találkozásában a ki-se-kell-mondani összemosolygásokban van. És persze az is egyfajta metakommunikáció, ami az üres papírlapon történik meg. Ugye fölösleges lenne bizonygatnom, hogy a nekifutamodó, hullámot vető, vagy éppen rezegni kezdő vonal karcsú rajzolatában, vagy a tónusokban, az árnyalatokban, a színekben is ugyanúgy ott van a lélek, amit mi rajzfilmesek úgy ragozunk tovább: animus, anima, animáció.

Szülővárosom rajzfilmfesztiválján nyilván a filmes Gyulai Líviuszról illene legelőször szólnom, és az itt kiállított munkák válogatásában is az animációs művész bemutatása volt az egyik legfőbb szempont. Akik a KAFF rendszeres látogatói, sok munkáját ismerhetik, sőt akár valami déjŕ vu érzés is felmerülhet bennük. Igen, majdnem pontosan húsz éve álltunk már itt egymás mellett a fesztiválhoz kapcsolódó tárlat megnyitóján, akkor Keresztes Dórával kiegészülve, mindnyájan mint filmcsináló kiállítók. Nem sokkal korábban ünnepelte meg a kecskeméti stúdió, ahol akkoriban dolgozott, a mester ötvenedik születésnapját, ? kiszámíthatják hát, hogy újra egy jubileumi kiállításon vagyunk. Kalapot emelhetünk a hetvenkedő Líviusz tiszteletére és a fél évszázada gyarapodó hatalmas életmű előtt is.

És persze velem együtt izgatottan várhatják még kb hat óra hosszan, hogy az új opusz, a Ronch kapitány vetítése megkezdődjék.

Addig is, a kiállított filmképek segítségével átismételhetik az életművet a Delfiniától az Én kis városomon át egészen a Könny nem marad szárazonig. Persze azok számára, akik jobban hisznek a szemüknél a nagy világfesztiválokról jövő híreknek, el lehet sorolni a kairói Arany Nofretetétől a lipcsei Ezüst Galambon át minden díjat, egészen a Cannes-i sikerig. Ez volt, illetve ő volt Jónás. Akár a művész alteregójaként is tekinthetünk a Cannes-i díszvásznon keresztülbillegő cetbe költözött prófétára, akinek foltozott halszagú álruhájába bújva lékeli meg szerzőnk a nagy, vörösre mázolt szörnyet, amely persze Líviusz tükrében korántsem oly félelmetes, mint amaz, amelyet jelképezni hivatott. A próféta és hala előjön az illusztrációkon is, mert hát szólni kell az autonóm képzőművész és az illusztrátor Gyulairól is, akinek éppen Babits versfolyama, a Jónás könyve volt egyik közelmúltbéli jelentős feladata, s a kiállításon is van néhány tanú-lap ebből az időből: litográfiák.

A művészettörténészek az úgynevezett nagy grafikus generációhoz szokták sorolni, ő volt a legkisebb fiú a „nagy öregek” közt – Kondor, Würtz, Hincz, Reich, Rékassy,–, és mint a népmesékben, ő az, aki folyvást újjászületik. Magától értetődő természetességgel közlekedik a stílusok között, úgy ölti magára Szindbád köpenyét, Lúdas Matyi csizmáját és Leacock cilinderét, mintha öröktől fogva őrá szabták volna. Gyulai azonban nem csak azt tudja, hogyan legyen „autentikus”, azt is, talán még jobban, hogyan kell egy hamiskás mosollyal minden szabályt idézőjelbe tenni.

Az illusztráció = műfordítás. Nem egy másik nyelven, hanem egy más műfajban, a képzőművészetben teremti újjá az illusztrátor a művet. Az lehet jó illusztrátor, aki önálló személyiség, akinek az irodalmi alkotásról saját látomása van, következésképp az, aki nem végzi el szolga-pontossággal az átültetés feladatát. A jó illusztráció szükségszerűen hamisítás, ahogy a jó fordítás óhatatlanul „ferdítés” kell, hogy legyen? Különös paradoxon: érdemes a továbbgondolásra.

Ha elolvassuk a műveket, amelyek alapján Gyulai Líviusz dolgozott, ? az se baj, ha a zömét talán valaha már olvastuk is ?, azt vesszük észre, hogy az ő okosan recitáló, rekedtes orgánuma szólaltatja meg, és az ő hangsúlyai értelmezik számunkra a történeteket. Természetesen ezt a Gyulai-féle deklamációt jelképesen is érthetjük, sőt úgy kell értenünk: a világirodalom magyarázója és a magyar irodalom megvilágosítója már sok-sok nemzedék számára Gyulai Líviusz. Nem hinném, hogy nagyon elvetem a sulykot, amikor kedvenc szerzőimet felsorolva Miguel de Cervantes Gyulait, vagy Líviusz de Balzac-ot említem, esetleg Gyulai Vitéz Mihályt, vagy Lázár Líviuszt.

Tudja mesterien, amit az írók, a költők saját térfelükön, hajlítani, váltogatni a formát. Kézre áll neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézőpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. A szereplők nézőpontja, a rajzoló és a nézők szemszöge voltaképpen ugyanaz: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Szinte érezzük a baráti kéznyújtást. Az olvasót, aki ”befejezi” a művet, Gyulai egyenrangú társnak gondolja. Megejtő az a természetesség, ahogy könyvet illusztrál. Látszólag különböző témák: Weöres Psychéje, Fazekas Lúdas Matyija, Sterne Érzékeny útazásai, Moličre Fösvénye, Leacock Gertrúdja, Balzac Borsos történetei, Csokonai Karnyónéja és az emblematikus alteregó, Jónás – mindegyikhez megleli a tökéletes stílust és technikát, és mégis minden esetben csorbítatlanul Gyulai Líviusz marad.

A cethal mellé hadd idézzem még meg Gyulai Líviusz mester másik, szeretettel és iróniával megrajzolt címerállatát, az orrszarvút is, akit mi grafikusok annyira szívünkbe zártunk. Mese is tartozik a képhez. 1515. májusában, Lisszabonban kikötött egy hajó, a fedélzetén ezzel a különös lénnyel. Muzafar Szultán ajándéka volt I. Emanuel portugál uralkodónak Kivételes pontossággal tudjuk a percet, mikor lépett rá az EU földjére az első rinocérosz. Bizonyára nem az IQ-ja, nem is odabújós puha ártatlansága hatotta meg Európát, mégis gyorsan szertefutott a rinocérosz híre. Dürer sose látta, elmesélték neki. A hírek alapján elképzelt rinocéroszról készített tollrajza, s a rajz nyomán készült híres-neves fametszet az első művészi reprezentáció, és azóta la nave va…, ahogyan Fellini filmjében is. Gyulaié a legutolsó ábrázolat, legalábbis mostanáig. Ha jól tudom, legalább harmadszor metszette meg Líviusz az orrszarvút, 1978-as Dorottya utcai kiállításának én készíthettem a plakátját, amelyre ösztönösen az ő legelső rinocérosz parafrázisát választottam. Ugye nem kell magyaráznom a szimbolikát és a jelkép kiválasztása mögül elősejlő öniróniát sem. A sosem látott, csak elképzelt állat rajza jelképes kiállás a gondolkodó művészet mellett a pusztán ábrázolóval szemben. A rinocérosz Dürertől Gyulaiig azt példázza, hogy a képzelet új lények, ismeretlen világok teremtésére képes. Ez a nehézkes, döccenve mozduló, kihaló félben lévő teremtmény, igen, ez maga a fametszettel, litográfiával, tollrajzzal, rézmetszettel dolgozó szabadkézi művész, az illusztrátor a komputerek csillogó, ám átlátszó világában; talán egy kissé annak ellenében is. Tessék őt nagyon-nagyon szeretni.

Persze tudom, hogy egy születésnapi kiállításhoz valami ajándék is dukál. Feltételezem, hogy grafikus kollégám egy üres papírnak örülne leginkább: ezt tartom a kezemben. Már jó néhány éve történt, hogy a híres holland művész M. C. Escher barátja és munkatársa, Bruno Ernst néhány üres papírral lepett meg. Elmondta, ezekre a lapokra dolgozott Escher, halála után ezeket találta a műteremasztalon. Mondanom sem kell, hogy nem gyűjtöttem még elég bátorságot ahhoz, hogy a staféta-papírosokra rajzolni, vagy nyomtatni kezdjek, de azért gyakran kézbe veszem őket. Engedd meg Lulu, hogy néhányat továbbadjak neked – meg persze a felelősség egy részét is. Biztos vagyok benne, hogy ha együtt csináljuk, mint harminc éve, amikor rajzfilmezni kezdtünk, nekem is könnyebben megy majd. Nagyon sokszor kívánom még azt a pillanatot, amikor egy újabb üres papír mellé odaülhetsz.

Elhangzott: 2007 június 20-án, Kecskeméten

 


64 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső