Bármilyen különös, a magyar filmteoretikusok és filmszakos hallgatók egyik legfontosabb éves találkozóját nem Magyarországon rendezik. Félreértés ne essék, a hazai filmelméleti szakemberek nem kanári-szigeteki nyaralással kötik össze a kútfők művelését; de mivel Kolozsváron dolgozik egy lelkes csapat, a Sapientia Egyetem Film-Fotó-Média szakának tanárai Pethő Ágnes tanszékvezetővel az élükön, akik olyannyira szívükön viselik a filmtudomány sorsát, hogy immár tizedik alkalommal rendeznek konferenciát az erdélyi városban, ezért Kolozsvár a magyar filmelméletben fontos katalizátorszerepet kezd betölteni. A konferencia minden alkalommal elég gazdag témacsokrot jelöl meg tárgyául, hogy a hazai filmelmélet neves szakemberei és egyetemi hallgatók egyaránt kihúzzák a nekik tetsző szálakat, és ha néha kissé erőltetetten is, de részt vehessenek gondolataikkal, kutatásaikkal a közös gondolkodásban.

Visszajáró vendégként érdekes látnom, miként alakulnak az erőviszonyok a konferencián, melyik egyetem milyen népes csapattal, miféle felkészültségű, háttértudású oktatókkal, hallgatókkal érkezik Erdélybe. Az idén a budapestiek (ELTE) és a kolozsváriak (Sapientia, Babes-Bolyai) adták az előadók döntő többségét, míg a korábban népesebb csapattal felvonuló pécsiek és debreceniek ezúttal csupán egy-két előadóval képviseltették magukat, a szegediek pedig a szakká válás és az Apertura folyóirat áldásos tevékenysége ellenére még mindig csak egyetlen előadóval jelentkeztek. A szervezők minden évben arra törekednek, hogy nemzetközivé szélesedjen a konferencia, és evégből angol nyelvű előadásokra buzdítják a jelentkezőket, de ez a tizedik alkalommal sem járt igazán sikerrel. Bár nem magyar nyelvű előadók is jelentkeztek, többen közülük visszamondták részvételüket, így személyesen csupán egy román egyetemista és egy Sharjah emirátusában oktató amerikai filmkészítő hölgy tett látogatást a konferencián és emelte annak rangját, míg például a Hitchcock filmjeit a Jakab-kori dráma fényében boncolgató könyv amerikai szerzője csak a szövegét és számítógépes prezentációját küldte el részletes utasításokkal.

Az idei előadássorozat témájául a szavak és a képek viszonyát jelölték meg a szervezők, ami alá olyan, önmagukban is gazdag elméleti problémákat soroltak be, mint a látható és hallható nyelv a filmben, kép és szöveg viszonyok, költészet és festőiség kapcsolatai a filmben, nyelvi retorika és mozgóképi retorika, no és persze az örök sláger, az irodalom és film viszonya történeti és elméleti megközelítésben, az adaptáció, az intermedialitás és az intertextualitás kérdései. A a képek és szavak viszonyát a legtöbb előadás az irodalmi művek adaptációiban kutatta, de azért akadtak szinte minden megjelölt témakörben előadások. Csupán a feliratok és címlisták stilisztikája a filmben hagyott hidegen mindenkit, jóllehet talán az egyik leghálásabb téma lehetett volna ez a magyar nyelvű szakirodalomban – tudomásom szerint – mindeddig szűznek számító terület. A konferencia teljes összefoglalására nem vállalkozom, nem is tehetném, mert hogy párhuzamosan két teremben zajlottak az előadások, így csak néhány érdekes vagy jellegzetes megközelítés felvázolására korlátozom beszámolómat.

A konferenciát Gelencsér Gábor előadása nyitotta, aki a magyar film és irodalom 1945 utáni viszonyát vizsgálta. Gelencsér már régóta foglalkozik a magyar irodalmi művek filmes adaptációival – példa rá az általa szerkesztett Adoptációk című kötet – ezúttal filmelemzéseit egységes formatörténeti ívvé kerekítette ki. Az előadás legnagyobb újdonsága az volt, hogy film és irodalom kapcsolatát nem korlátozta az adaptációkra és írók forgatókönyveire, hanem közös formatörténeti jegyeket keresett a filmművészet és az irodalom egyes korszakai között. A párhuzamok így sokkal világosabban rajzolódtak ki, mintha csupán a megfilmesítésekre összpontosított volna. Szembeötlő megközelítésbeli hasonlóságokra világított rá az irodalom klasszikus modern korszaka és a film 54-63 közti képviseleti jellege, majd a modern irodalom metaforikussága és az 1970 körüli modern film példázatossága, időfelbontása között. Itt azonban nem ér véget az együttállás film és irodalom között, csak kényesebb helyzete miatt a film nem tudta kiteljesíteni a változásokat. A posztmodern irodalom poétikai fordulata és az új érzékenység által elindított, de kultúrpolitikai okokból félbemaradt filmes törekvések valamint Krasznahorkai László későmodern, a klasszikus formákhoz és a referencialitáshoz visszatérő, ugyanakkor a nyelv poétikai eszközeivel a valóságtól elemelt írásművészete és a Tarr Béla Kárhozata nyomán meginduló fekete széria között is nyomon követhetők bizonyos együttállások. Gelencsér előadása a magyar filmművészet újfajta formatörténeti tagolását is magában foglalta. A filmes modernizmust eszerint olyan időfelbontásos, tudatfolyamot rekonstruáló filmjei képviselik, mint a Szindbád és a Szerelem, míg a hagyományosan idesorolt Hideg napok és a Húsz óra csupán átkötések a modernizmushoz, amennyiben irodalmi előképeikhez híven még fenntartják a képviseleti jelleget. A posztmodernnek megfeleltethető új érzékenységet követő későmodern korszak elnevezés pedig a fekete szérián kívül Gothár Péter kilencvenes évekbeli filmjeire is érvényes.

Szijártó Imre Gelencsérhez hasonló átfogó témával jelentkezett: a kelet-európai országok rendszerváltás utáni filmtörténetében vizsgálta az irodalmi adaptációk szerepét. Szijártó kevésbé teoretizálta megfigyeléseit, mint Gelencsér, inkább az egyes országokra jellemző tendenciákra mutatott rá. Lengyelországban a klasszikus irodalmi adaptációk a fősodorba tartoznak, a tíz legnépszerűbb lengyel filmből hat adaptáció, közülük négy Sienkiewicz. 1999 és 2002 között tetőzött az adaptációk hulláma, aztán elfogytak a megfilmesíthető Sienkiewicz-regények, ami nagy csalódáshoz vezetett. Az adaptációk a lengyeleknél nemzeti mítoszokat dolgoznak fel, és kiállításuk, költségeik miatt egyúttal a nemzeti teljesítmény szimbólumai. Csehországban ezzel szemben az adaptációk félklasszikusokat (pl. Josef Skorevskit) feldolgozó középfajú filmek tisztes iparosmunkák sok esetben külföldi emigrációból hazatérő rendezővel. Szlovéniában és Szlovákiában a nemzeti film megteremtésének vágya irodalomellenességgel kapcsolódik össze. Magyarországon nincs effajta irodalomellenesség, de kevésbé hódítanak az adaptációk, az írók részvétele inkább a dialógusírásban nevezhető tipikus jelenségnek (pl. Podmaniczky Szilárd a Miraq-ban és a Szezonban, Garaczi László az Egyetleneimben). A Szijártó által tárgyalt kelet-európai nemzetek közül végül Oroszországban ponyvaregények megfilmesítése a jellemző.

Kevéssé ismert területre világított rá előadásában Ritter György, a Pécsi Tudományegyetem hallgatója. Ritter Csingiz Ajtmatov műveinek kirgiz filmadaptációiról beszélt, formatörténeti keretbe állítva az elmozdulást az Ajtmatov korai regényeit és a ’60-as évekbeli adaptációkat (pl. Tölömös Okejev: Gyermekkorunk ege, 1966) meghatározó ökológiai realizmus és a ’70-es évek mitologizáló, költői filmjei, majd a ’80-as évek dagályos történelmi filmjei irányába.

A képek és szavak összefüggésének elvontabb megközelítését képviselte a házigazda, Pethő Ágnes, aki azokra a formanyelvi változásokra összpontosított kitűnően illusztrált előadásában, amelyek Jean-Luc Godard életművében a nouvelle vague-tól egy vague nouvelle-ig (magyarul: az új hullámtól egy új hullámig) vezetett, hogy az előadás frappáns francia nyelvű fordulatát idézzem fel. A korai Godard-filmekben a szövegek és a nyelv jelenléte mindig látható és performatív: a szereplők állandóan olvasnak és azonnal interpretálják is a szövegeket. A képek és szövegek folytonos csatát vívnak egymással. Az életmű kilencvenes évekbeli szakaszában a kép és a szöveg egyetlen zenei polifóniába szövődik bele. A képek már nem csatában állnak a szövegekkel, hanem szabad folyást engednek nekik. A képek és szavak szembeállítása azonban továbbra is megmarad Godard gondolkozásában. Mint a Lear király című filmjéből vett idézet állítja, a kép az élet, a szöveg a halál. A kép- és szövegviszonyok egy egészen sajátos problémáját tárta fel Varga Zoltán, az ELTE hallgatója az animációs filmek hangzó világának rendszerezésével. Az emberi és nem emberi, antropomorf és dezantropomorf szereplők megkülönböztetésével határolta el egymástól az animált figurák által kiadott különféle típusú hangokat: az emberi beszédet és a zörejeket. A tipológián túlmenően az előadás óriási értéke, hogy felhívta a figyelmet Szoboszlay Péter mára már elfeledett hatvanas-hetvenes évekbeli rövid animációira. Szoboszlay filmjei az animációban szokatlanul az élőbeszédszerű, spontán szöveget elvont képi fogalmazással párosították. A Sós lötty (1969), a Rend a házban (1970), az Össztánc (1972) és a Hé, te! (1976) közös témája annak bemutatása talált monológok dramatizálásával és egyre absztraktabbá, szürreálisabbá váló képekkel, hogy miként lesz valakiből, egy anyósból, egy házmesterből a hétköznapok diktátora. Gregus Zoltán, a Sapientia tanára Jeles András Angyali üdvözletében vizsgálta szavak és képek viszonyát. Jeles ellentétes stratégiát folytat a képpel és a szöveggel kapcsolatban: kiüresíti és roncsolja a beszédet, mélységivé teszi és archaizálja a képet. A szavak szintjén Jeles dekonstruktivista, míg a képek szintjén metafizikus.

Az Erdélyi Filmtudományi Konferenciát talán az is népszerűvé és látogatottá teszi a magyar filmteoretikusok és hallgatók körében, hogy befogadja a nem a meghirdetett témákba vágó előadásokat is. Ennek köszönhetően több, az elbeszéléssel kapcsolatos, valamint pszichoanalitikus műértelmezéseket felvonultató előadás is szerepelt a programban. Egyetlen előadást emelek ki ezek közül, Kovács András Bálintét, az ELTE professzoráét, aki a múlt évi konferencián felvetett kauzalitásproblémát gondolta tovább idei előadásában. Míg tavaly Frank Capra Becsületből elégtelen (Mr Smith Goes to Washington, 1939) című filmjén keresztül mutatta be az ismétlések jelentőségét az elbeszélésen belül az ok-okozatiság megteremtésében, addig idén a kauzalitást a filmtől elszakadva általános kognitív problémaként tárgyalta. Az előadás tézise az volt, hogy az értelemkeresés, az okok feltárása az emberi gondolkodás alapeleme, s ez szükségképpen elbeszéléshez vezet. Edward Branigan narratológiai elméletére támaszkodott, aki szerint az elbeszélés központi tevékenysége, hogy eseményeket transzformál a különböző magyarázati szintek között. Kovács azt a konklúziót vonta le, hogy az emberi elme magyarázatait megalapozó – pszichológiai, erkölcsi, viselkedésbeli, filozófiai stb. – szabályok tesznek egy eseményt okká. Az életben megtörtént vagy a filmben ábrázolt két esemény között a különféle magyarázatok szükségszerűen elbeszélés formájában teremtik meg a kapcsolatot. Elbeszélések nélkül tehát nem létezhetünk, mert azok egyik legelemibb emberi vágyunkat, a világ történéseinek oksági magyarázatát szolgálják.

A széttartó témaválasztás és a megközelítési módok sokfélesége miatt bajban volnék, ha komoly tanulságokat kéne levonnom a konferencial kapcsán, amelynek bája éppen e sokféleség: az ismeretlen elméletek bevonása, az elfeledett, perifériára szorult filmek reflektorfénybe állítása, ami aztán esetleg a filmtörténeti kánon lassú átalakulásához és új elméleti paradigmák fokozatos megerősödéséhez, újszerű megközelítésekhez vezet. Nem mondhatom hát el nagy büszkén, hogy egyszer s mindörökre megoldottuk kép és szöveg problémáját, balgaság is volna ilyen kijelentéseket tenni, de hogy a konferencia után többet látunk-hallunk a filmekből, az bizonyos. Nemcsak az egészet, a rész(lete)t is.