A Meseautó-korszakról, a hazai hangosfilm első másfél évtizedének szellemiségéről és produktumairól számos könyv és tanulmány szól. Mivel a művek java része megmaradt és hozzáférhető, a nyilatkozók immár megfelelő távlatból alakíthatják ki véleményüket. Joggal hihetnénk, hogy fél-háromnegyed évszázad után nincs többféle könyvelés a filmtörténeti korról s konszenzus teremtődött a megítélésben (mint mondjuk a némafilm irányzatainak, a francia lírai realizmusnak, az olasz neorealizmusnak stb. a megítélésében).
Most 2007-et írunk, s kijelenthetjük: szó sincs közmegegyezésről. Két szélsőséges felfogás változatlanul makacsul felbukkan, sőt burjánzik szóban-írásban egyaránt. Az egyik kategorikusan elutasító, negatív hangvételű summázat: eszerint álomgyárainkban művészi produktumok helyett illúziókat teremtettek; a futószalagon előállított produktumok – noha anno nagy sikert arattak s ma is népes a táboruk – torz képet adtak a valóságról, a termés átlag-színvonala messze elmarad a világ-elitjétől. A másik konklúzió ezzel ellentétes, büszkén apologetikus. Az érvelés így hangzik: tehetséges filmeseink számos jelentős mozi-darabot forgattak – máig érvényes mondanivalóval, vállalható stílussal, dicséretesen sokszínű eszköztárral, amit az opusok utóélete is bizonyít.
Döntőbíróként nem vállalkozunk a kérdés eldöntésére (mármint annak kimondására: melyik félnek van igaza), mindössze annyit jegyzünk meg: az elfogultság és a diszkrimináció rossz tanácsadó. Az indulat-szülte általánosítások rendszerint tévútra vezetnek. Árnyalt megközelítésre van szükség. Értelmetlen dolog akár ideologikus, akár esztétikai optika alapján, vagy érzelmi indíttatással pokolra küldeni, mennybe meneszteni a szóban forgó periódus celluloid-termését. Kizárólag objektív nézőpont érvényesítése eredményezhet hiteles filmtörténeti hozadékot.
Juhász István – aki néhány évvel ezelőtt könyvet jelentetett meg színházi ihletésű filmjeinkről – alaposan beleásta magát a témába s Kincses magyar filmtár 1931–1944 címmel közreadta krónikának, esszének, vitairatnak egyaránt beillő kötetét. Fenti fejtegetésünkhöz kapcsolódva jegyezzük meg: a szerző a rajongók táborába tartozik, ezért tollát (számítógépét) a tiszteletteljes, sőt áhítatos elismerés, vagy fogalmazzunk félreérthetetlenül: a mindenoldalú rehabilitáció szándéka vezette. Arra vállalkozott, hogy a kort és alkotóit piedesztálra emelje, a helyet a lehető legmagasabb csúcsokon kijelölve.
A „kincses magyar filmtár” Juhász interpretációjában: a minőségek Eldorádója. Szuperlatívusz-szótárt lehetne szerkeszteni a dicsérő jelzőkből, elragadtatott kifejezésekből, ájult szóvirágokból, melyekkel „elemzései” tárgyát, a többnyire még középszerűnek sem nagyon nevezhető opusokat illeti. Íme egy kis válogatás az epitheton ornans-ok zuhatagából: káprázatos, lenyűgöző, csodálatos, feledhetetlen, filmtörténeti jelentőségű, remek, ötcsillagos mulatság, nagyformátumú, tökéletes, sodró erejű, kivételes csoda, igazgyöngy szépségű, drágakő, tünemény, szenzáció, remeklés, döbbenetes, pompás, hibátlan, tűzijáték, tündöklő gyémánt, fényes sugár. Hangsúlyozom: ezek csak kiragadott példák, tüzetes jegyzeteléssel még néhány bekezdéssel megtoldhatnám a példatárat. A lényeg: a mieink a legelső vonalba tartoztak. Aki ezt kétségbe vonja, csőlátású.
Az ovációkkal egyébként csak akkor érthetnénk egyet, ha a szeretettől túlcsorduló szavakat bizonyítási apparátus, meggyőző érvrendszer, logikus okfejtés hitelesítené. Ilyesmiről azonban szó sincs. Helyette kategorikus megállapítások, kioktató oldalvágások, ellentmondást nem tűrő minősítések sorakoznak az oldalakon. A szerző elvakultan védi mundérja becsületét, miközben földbe döngöli a felfogásától eltérő társadalmi-esztétikai-szociológiai nézőpontokat érvényesítő filmtudósokat. Suhog a pálca szaktekintélyeken is. Nagy a bűnük: másképpen látták (értelmezték) a filmeket. Juhász megleckézteti Nemeskürty Istvánt, Bikácsy Gergelyt, Király Jenőt, Balogh Gyöngyit, Kelecsényi Lászlót stb.).
S kik az ő orákulumai? Magazinok, pletykalapok, műsorújságok gyakran névtelen kolumnistái, reklámszöveg-iparosok, a Délibáb és a Sztár riporterei. Smolka János „nagy név” ebben a mezőnyben, a mesegépről szóló könyve természetesen autentikus forrás: nem vitatjuk bizonyos érdemeit, de hát azért hitelesebb kalauzokat lehetett volna választani a filmek átvilágításához. Szőts Istvánt mondjuk, és nevezetes röpiratát – igaz, ha ebből idézett volna bekezdéseket a kiadvány írója, egy csapásra semmivé foszlik prekoncepciója. Erre nyilván jól felfogott érdekből nem vállalkozott. Ezért aztán maradtak a lapos közhelyek, száraz idézetek, üzleti prospektus-szintű kommentárok, azok is többnyire filológiai hitelesítések, oldalszámok megjelölése stb. nélkül. Elszomorító módszer. Lehangoló summázat.
A tévedések, pontatlanságok, elírások, felületességek részletezésére recenziónk többszörös terjedelme is kevés lenne, ezért csak szemelgetünk a vaskos hibák tengerében (sajnálattal konstatálva, hogy az elaborátumot feltehetően sem hozzáértő lektor, sem lelkiismeretes lektor nem láthatta).
Juhász István Machiavellinek adományozza a nevezetes „pénz, pénz, pénz”-kiszólást (Montecuccoli helyett, 19.lap). A visszapillantásos dramaturgiáról a 44. lapon megállapítja, hogy ilyesmivel magyar filmekben nem találkozunk, a 132. lapon pedig – az Idegen utakon szerkezetéről szólva – éppen ezt a megoldást méltatja. Nyilván nem olvasta sajátmagát, különben nem ír eltérő számokat sem: Székely István a 28. lapon 8 filmet rendezett 1937-ben, a 72. lapon már csak hetet. Másutt sem stimmelnek az adatok: A 60. lapon azt olvashatjuk: 1943-ban 51 film készült stúdióinkban, a 166. lapon ezzel szemben 49. Melyik a hiteles? Eláruljuk: egyik sem, mert a pontos szám: 53. A kincses könyvben Vértes Marcell kap még egy s-et a nevében (29.lap), René Clairt Claire-ként aposztrofálják (64.lap), több film névelőt kap, holott ilyen a címben nincs és megfordítva, az „Üzenet a Volgapartról” idézőjellel írandó (161.lap), Király Jenőt nem Ernőnek hívják (231.lap). A vágy neve: Anada nem 1986-os, hanem 1969-es évjáratú mű, a „tanító bácsi” elfelejtett utánanézni a nyilvántartásban, hogy ez azonos azzal az adaptációval, amelyet hiányol a magyar forgalmazásból (101.lap). A „Rózsafa”-dal első sorában nem a „nyílik”, hanem a „virít” szó szerepel (201.lap). Meglehet, ezek apróságok, ám egy igényes kiadó ilyesmiket nem engedhet(ne) meg magának.
Vannak súlyosabb kifogásaink is. „…érzelgős, negéd, akár valamely Puskin-poéma” , olvasható a 100.lapon. A nagy orosz klasszikus is a sarokba állhat. Megkapja a magáét a Hideg napok és A tizedes meg a többiek is. Perújrafelvétel ez a javából, hiszen Keleti Márton vígjátéka Juhásznál ennyit ér: A film ”…torzképet rajzol a háború végső szakaszáról, s ezzel elköveti a büntetőtörvénykönyvben nem cikkelyezett szovjet típusú múltszőkítés (sic!) el nem avuló bűnét” (175.lap, a szerző kiemelése).
Az információk jelentős hányada félrevezető és igaztalan. Az internetes Filmkultúra nem szűnt meg (32.lap), mint jelen recenzió is bizonyítja. A híres magyarok filmjei korántsem elérhetetlenek. Honnan veszi Juhász azt a képtelenséget, hogy pl. Fejős tengereken túli életművéből itthon egyetlen kockát sem látni (34.lap)? Moholy-Nagyról a filmlexikonok alig vesznek tudomást – zúdul a vád a szerkesztőkre (13.lap): a mi Magyar Filmlexikonunkban ez az „alig” majdnem két teljes oldal. Nem tudni – így a közlés -, miért nem tetszett Móricznak a Hortobágy (109.lap). Ehhez csak annyit. Az írónak tetszett a Hortobágy s azt is lehet tudni, miért. A szakirodalomban megismerhetjük a részleteket. Szabó Ilonkát nem végezték ki 1944-ben (116.lap). A Café Moszkva nem ritkán, hanem sűrűn látható (26.lap) Kispéter Miklós „alapműve” – kivételesen egyetértünk! – A győzelmes film. Hogy ritkán idézett lenne? Ellenkezőleg. Sűrűn hivatkoznak rá.
A Szeleczky Zita-fejezetről elég legyen ennyi: „a nemzet kishúga” glóriát kap a feje köré, szegény pirulna, ha élne a fényező sorok olvastán. Ez a minősítés is minősíti a könyv íróját – meg a tájékozatlanságát is, elvégre azt azért mégsem említhetné meg panaszként (ha ismerné az összefüggéseket), hogy „miért is nem fogadta tárt karokkal az amerikai filmgyártás” a mi sztárunkat (201.l.). A szokásos fordulat: „mára lehetetlen kibogozni eme könnyelmű mulasztás okát” (u.o.). A mi véleményünk: nem volt könnyelmű a mulasztás, és már régen kibogoztuk az okát.
Még sokáig folytathatnánk a lehangoló lajstromozást, az ordító lapszusok és ferdítések részletezését. Itt abbahagyjuk. Megismételjük fentebbi kritikai észrevételünket: nem kellett volna megtakarítani a szigorú kontrollt. Igaz, a végbizonyítványt nem(csak) ez befolyásolja, hanem az elfogult, egyoldalú, kioktató stílus, illetve alapállás is. Rosszkedvűen írjuk ide végső benyomásunkat: nincsenek „kincses” jelzőink a teljesítményre, mely nem lehet más, mint elégtelen.
(Juhász István: Kincses magyar filmtár 1931–1944, Kráter, Pomáz, 2007)
(2007-09-07)
