Kiállítás megnyitó - Budapest Galéria (V. Szabad sajtó út 5.), 2007. január 17-február 18

A francia művészi plakát történetében megközelítőleg 150 évre tekinthetünk vissza.
A mai értelemben használt korszerű, modern plakátnyelv megújítói, a műfaj XIX. századi legnagyobb mesterei Jule Chérét és Henri Tolouse-Lautrec. Az ő plakátjaikon jelennek meg először a nagy dekoratív formák, az élénk, tiszta színek, átérezhetjük a célratörő, eredeti képzőművészeti gondolkozást és építkezést. A műfaj önálló életre kel, szociológiai, társadalmi és kulturális kérdésre reflektál. Válaszokat keres. Egyre erősebb, egyre meghatározóbb fegyverré kovácsolódik a média területén. Az időszak egyben a nagyméretű litografált plakátnyomtatás indulásának kezdete is.

A XX. században a francia utánpótlás folyamatos, az út töretlen, a staféta váltók a legjobb hagyományokat örökítik át és viszik tovább. A műfaj társadalmi presztízse nyilvánvaló. Változás, átrendeződés csak a kihívásokban, tematikus eltolódásban érzékelhető. A két világháború közti időszak legkiemelkedőbb mestere Cassandre.

Az itt látható anyag egy grandiózus kiállítás-sorozat állomása, amelyet Alain Weill művészettörténész, a műfaj és a francia plakát alapos ismerője, a kiállítás kurátora a helyi adottságokhoz válogatott. A gazdag felhozatal sajnos nem teljes, az életművekből csupán felvillanásokat láthatunk. Arra viszont elegendő, hogy általa betekinthessünk Franciaország történetének utolsó öt évtizedébe. A kiállítás egyben tisztelgés Raymond Savignac nagyívű munkássága előtt, a mester előtt, aki közel 100 évet élt és alkotott, és akiről elmondható, eszköztára, alkotói magatartása, meggyőző ereje ezen évtizedek alatt mindvégig változatlan és korszerű maradt. Savignac tehát az az emblematikus figura, aki már rég pályafutásának csúcsán állt 1949-ben, ahonnan ez a válogatás indul, de ott maradt életének utolsó pillanatában is, 2000-ben, amikor az anyag nagyjából lezárul. E kiállításon a nagy életművek át és átfedik egymást, mert a hosszú élet titka – úgy tűnik – az örök gondolkodás és alkotás, amire itt számtalan példát lelhetünk.

A II. világháborút követő 50-es, majd 60-as évek az építés, az ipar és kereskedelem talpraállása, egy új ipari és technikai forradalom, a fogyasztás a kultúra előretörésének évtizedei Franciaországban. Az eredményesség, sikeresség eléréséhez a plakát mestereit gyakran hívták segítségül. E plakátok fő jellemzője a vizuális geg, a humor, a játékosság, a kedvesség, a lényeget megragadó, a felesleges részleteket elhagyó megjelenítés, a kevés, de nagy színfoltok, a frappáns rövid szöveg. Más szóval, a blikkfang. A művek sokszorosítása gyakorta nagy méretekben történik, és azok mintegy az utca ruhájaként, azt öltöztetve jelennek meg. A megrendelők világcégek: Maggi, Cinzano, Dunlop, Olivetti, Air France, Gitanes, Bally, Perrier, Bosch, Citroen, Mazda … Az alkotók: Savignac, Villemot, Morvan, André Francois, Gruau, Jacno, Kiffer és mások.

A ’68-as Párizsi Diáklázadás forradalmi hangulatát kis méretű experimentális egyszínű szitanyomatok idézik. Ezeken üzent a Sorbonne diáksága a hatalomnak, és nem eredménytelenül.

A 60-as évek politikai és társadalmi mozgása, az útkeresés ideális talajként szolgálnak a ?GRAPUS” művészcsoport létrejöttéhez. A Varsói Képzőművészeti Akadémián, Henryk Tomaszewski professzornál eltöltött év Pierre Bernard és Gérard Paris-Clavel számára új utat jelöl, és 1970-ben létrejön először Francois Miehe-vel a 3, majd Jean-Paul Bachollet-vel és Alex Jordannal az 5 tagúra bővülő csoportosulás. A jelszó: a kollektív munka, az egymás verbális és képi világát próbára tevő – kihívó – improvizatív, provokatív képi és verbális nyelvnyújtogatás. A csoport a Francia Kommunista Párt szárnyai alól kikerülve egyre-másra alkotja nagyszabású, nagyméretű politikai és kulturális, többnyire színházi plakátjait, melyekkel pillanatok alatt világsikerre tesz szert.
A csoport ténykedésének újabb eredménye: a csodált, áhított, irigyelt lengyel plakátiskola mellett szép lassan formálódik, majd kialakul a francia plakátiskola is. A csoport különböző megújulásait követően 1990-ben – törvényszerűen – elemeire esik szét, de az alkotók külön-külön folytatják sikeres plakáttervezői munkásságukat.

A francia plakát sikertörténet. Jean-Michel Folon emberkéivel benépesített álomvilága nem téveszthető össze Tomi Ungerer filozófiai éleslátásával, vérbő humorával. Roland Topor erotikus, abnormális, szürrealisztikus álmai nem keverhetők össze Roman Cieslewicz minimalista, az orosz avantgárdot briliánsan felcsillantó, tipografált plakátjaival, vagy Jean Widmer minimalista képi megfogalmazásaival.

Az ekkor, vagy később, a 80-as, 90-es években startoló kollégák a legjobb francia hagyományok tiszteletben tartása és más fontos vívmányok, eredmények beépítése mellett keresik és találják meg önmagukat, jól felismerhető kézjegyeiket, karakteres arcukat.

Alain Le Quernec szintén fontosnak tartja, hogy Varsóba zarándokoljon és az élő klasszikustól, Henryk Tomaszewskitől tanuljon. Nem eredménytelenül. A módszer: egy ismert fotó vagy klasszikus műalkotás defetisizálása, a hozzárendelt szimbolika, jelentéstartomány előjelének megváltoztatása, kombinálva megfelelő, minimalizált grafikai adalékkal és izgalmas tipográfiával. Az eredmény világsiker.

Michel Bátori banális tárgyak, fotók szürreális átlényegítésével, a kép ritmusát kiemelő az üzeneteit felerősítő tiszta tipográfiájú plakátjaival hat ránk és a párizsi utca emberére.

Michel Bouvet a grafika és fotó területén egyaránt biztonsággal mozog. A betű a szöveg itt mint szövet vagy faktúra, amott mint erőteljes markáns tipográfia tündököl. A monokróm, fekete-fehér plakátok mestere.

Michel Quarez, aki szintén megfordult Tomaszewszkinél, a festészet, a széles gesztusok a nagy ecsetpászmák és a comic oldaláról közelít a plakáthoz.

Catherine Zask és Philippe Apeloig ha más-más módon is, de a betű hatalmában hisz, betűkből építenek képeket, konstrukciókat, izgalmas 2-3 színre redukált tereket.

A francia plakátművészet az ötvenes évek gazdasági-társadalmi lázának tükre, a média leghatékonyabb művészi eszköze. A műfaj autonóm alkotók önálló kifejezési formájává, alkotói nyelvvé válik. Ahogy Le Quernec vallja:? A plakát az, amit gondolok, a plakát az, amit érzek. A plakát én vagyok”. A műfaj természetes módon fejlődik, formálódik a más, a megtermékenyítő kulturális hatásoknak és a technikai fejlődésnek köszönhetően.

Ez a technikai fejlődés viszont azt is jelenti, hogy a médiában a mozgó kép, a film, a televízió és a számítógépek valamint az internet egyre nagyobb teret nyernek, amelyek hatékonyságával a plakát már nem tud lépést tartani. A tervezői tevékenység egyre kisebb területre, többnyire a kultúra és a politika, a társadalmi reflexiók világába szorul. A XXI. század plakátosainak, akik ragaszkodnak a műfajhoz mint kifejezési formához, el kell fogadniuk a lehetőségek kínálta keskeny utat, fel kell készülniük az önmegrendelésre, a kis példányszámú digitális nyomtatásra és arra, hogy a műfaj az utcáról lassan a kiállítótermek falai közé szorul.

Elkeseredésre semmi ok: a plakát élt, a plakát él, a plakát élni fog!

Budapest Galéria, Budapest, 2006. jan. 17.

Budapest Galéria (V. Szabad sajtó út 5.), 2007. január 17-február 18