A Titanic fesztivál Európára szűkített párját, az Európa Filmhét néven futó mustrát idén tizenhatodik alkalommal rendezték meg. Huszonkét filmből és egy rövidfilm-összeállításból állt a szemle, és megint a franciák képviseltették magukat a legerőteljesebben – hat filmjükkel fölényesen vezették a listát. A legkülönfélébb stílusú, hangvételű és témájú filmekkel jelentkeztek. A posztjugoszlávok követték őket három alkotással és jóval egységesebb tónussal – melankolikus-szatirikus hangvétel fémjelezte műveiket, majd a lengyelek és a németek következtek két-két filmmel. Az olaszoktól, spanyoloktól, törököktől, görögöktől, hollandoktól, svédektől, finnektől és észtektől egy-egy filmet láthattunk.
Hiányoztak többek között a románok, a portugálok, a dánok, norvégok, osztrákok, és meglepetésre a csehek és a szlovákok is.

A filmek több mint fele most is más fesztiválokon már elismert, díjazott alkotás volt, mint a Berlini Filmfesztiválon az ökumenikus zsűri díját elnyerő lengyel A behajtó, a cannes-i Fipresci-díjas Éghajlatok (a tavaly cannes-i nagydíjas Messze rendezőjének, Nuri Bilgenek újabb alkotása), a Cannes-ban a Kritikusok Hetének Nagydíját elnyerő Mérgező barátság, a San Sebastianban A legjobb forgatókönyv díját, Torontóban pedig Az év felfedezettje-díjat bezsebelő ír-angol Omagh.
De itt volt az idei cannes-i nagydíjas Ken Loach-film, a Felkavar a szél és a szintén Cannes-ban C.I.C.A.E.-díjban részesült Kispálya is.

Tematikáját illetően nagyjából arányosan, fele-fele arányban oszlott meg a magánéleti és a közéleti témával foglalkozó filmek száma. Nyolc családi dráma volt, vagy legalábbis családi konfliktuson alapult (ebből kettő kifejezetten szerelmi kapcsolatot dolgoz fel, kettő pedig apa-fiú viszonyt), tíz meg társadalmi, közéleti tartalmú.
A huszonháromból csupán 6 volt szatíra vagy komédia (kissé komorra hangolódott idén a válogatás, annak ellenére, hogy szinte majd mindegyik alkotásnak volt humora). 3-4-ben keveredtek a krimi vagy akciószálak, -elemek, és ugyanennyit jellemzett igen erős szociális érzékenység. (Figyelemreméltó, hogy mindkét lengyel film ez utóbbiak közé sorolható.)

Ami azonban mégis (s talán jelzésértékkel is bírón) közös nevezőre hozta a sokféle, sokszínű és többségében 2006-os opuszt, az a válság alapélménye. Hol társadalmi volt a válság (Hét és fél, Felkavar a szél, Omagh (a két utóbbi mű az ír terrorizmus problematikáját dolgozza fel más-más aspektusból), hol egzisztenciális (A leggyengébb igazsága, Vár rád a világ, Vágyak boltja), megint máshol lelki (A behajtó, amely idén Lengyelország nomináltja az Oscar-díjra; a Magántulajdon, amelyben az utolsó képsorral értékelődik át és nyeri el igazán értelmét, szépségét visszamenőleg is az egész film; és a szintén francia Előérzet). Hol családon belül dúlt (Északi fény, Kispálya, Totál házas), hol a szerelemben (Párizs szívében és a török Éghajlatok, amelyben nemcsak a táj fordul mind jegesebbre, de lassanként a szereplők érzelme is eljegesedik), vagy ezek valamelyikének kombinációjában (Minden ingyen). Kakukktojás is volt, egy lélektani thriller, a Kottalapozó, amely egyszerre mutatja a lelki és a társadalmi válságot, amely végül egy család tönkretételébe torkoll a krimik izgalmával és feszültségével és nem utolsósorban remek színészi alakításokkal (Deborah Francois, Catherine Frot).

E huszonhárom európai alkotásból nálunk egyelőre csak kettőt fognak forgalmazni, az olasz Kispályát (amely már megy is a mozikban) és az ír-angol Omagh-ot (melynek forgatókönyvírója az a Paul Greengrass, aki a Véres vasárnap rendezője-írója volt), ám remélhetőleg idővel ennél jóval többet is láthatunk. (Bár minden évben egész sor kiemelkedő alkotás - részben érthető, részben érthetetlen okból - egyáltalán nem vagy csak évekkel később kerül a hazai mozikba, így leginkább csak ilyen mustrákon hozzáférhető.)

Érdekes még, hogy több idei film rendezője színész, vagy legalábbis színészként kezdte a pályát, ráadásul jelen esetben egyszerre rendezi és játssza is történetét (Nuri Bilge, Jean-Pierre Darroussin, Kim Rossi Stuart, Lucas Belvaux). Ezenfelül (bár ez már inkább a válogatókon múlt) meglepően sok volt az elsőfilm is (Előérzet, Északi fény, Kispálya, Pingpong).

(A címbéli válság pedig nem az európai filmekre vonatkozik, merthogy azok, legalábbis a filmhéten szereplők, idén többnyire meglehetősen erősnek bizonyultak.)

A balekség módozatai

A filmhéten szereplő rendezők közül négyen is fontosnak tartották, hogy a társadalom balekjairól, veszteseiről készítsenek filmet. Közvetve vagy közvetlenül a társadalom peremére szorultakra, a leszakadókra és kisemmizettekre irányítsák a figyelmet. (A leggyengébb igazsága, Vár rád a világ, Előérzet, A behajtó)
Az egyik (A leggyengébb igazsága) inkább szatirikusan szól, egy akcióparódián keresztül, a másik (Vár rád a világ) dühödten, egy abszurdba hajló fabula formájában, a harmadik pedig (Előérzet) elégikus szenvtelenséggel, kevéssé harsány iróniával, ám tűpontos éleslátással és társadalomismerettel (filmjében a rendező sem hősének, sem a környezetnek nem enged).

E három filmről írok részletesebben, mert talán ez a szelet, a szociális érzékenység és az elesettek sorsának értő, empatikus ábrázolása hiányzik leginkább a filmtermésből nálunk az utóbbi években (talán csak Az igazi Mikulást, a Dallas Pashamendét, a meglehetősen félresikerült Randevút és Csudafilmet, valamint az éppen most mozikba került Friss levegőt kivéve).

Balekság mint közös sors
Lucas Belvaux: A leggyengébb igazsága

Hangvétele ellenére a francia-belga film világképe igen sötét, és végkicsengése keserű. (Bár jellegében vígjáték, mégsem tud igazán felszabadult és vérbő lenni, és itt-ott előbukkan a líra is.) Játszi könnyedségű meséjében Belvaux részvétteli humorral számol be a sorsok kilátástalanságáról, melyben azonban a balekokat, a kisemmizetteket, részvét ide, részvét oda, nem engedi hőssé emelkedni. Nyomorukat csupán a hangnemmel oldja – humorral és néhány mulattatón morbid jelenettel, nem filmje kimenetelével.
Belvaux a munka nélkül maradtak megkapaszkodási kísérleteit mutatja, hol komikusan, hol tragikomikusan, ám mindenképp szeretettel. Mindemellett azt is megmutatja, önérdekek miként sérthetnek egész közösségeket.

A hajdan virágzó acélipari gyárkomplexum bezárása, amivel egy egész vidéket vágnak passzra, nálunk is ismerős történet. A gyárbezárással munkahely és munka nélkül maradt embereknek pedig itt sincs sok esélyük az újrakezdésre – sem lakhelyük, sem koruk, egészségi állapotuk vagy mentalitásuk nem engedi, hogy elinduljanak a siker útján.
Pedig elkeseredetten küzdenek vagy tengődnek. Az egyik, az értelmiségi, konyhakertet művel, a másik lebénult társát istápolja. Egy közös bennük: mindennapjaikat a gyár töltötte ki, a gyár volt az otthonuk, és sok mindent feláldoztak érte. Ki családját, ki egészségét.
A feleslegesség, az eldobottság és a kilátástalanság, valamint az a sorsközösség, ami eleinte csupán a rendszeres kocsmabeli összejöveteleikben nyilvánul meg, lassanként mégis kiérleli bennük az igazságszolgáltatás gondolatát, és tettre sarkallja őket.

Nemcsak a megélhetési lehetőség hajtja őket, hanem igazságérzetük is, hiszen a pénzt attól a néhány fináncostól veszik el, akik a nyereség reményében felvásárolják s bezáratják a már több generációt kiszolgált gyárat, amely már nem oly nyereséges. Egy volt bankrabló segédletével túszejtős akció keretében sajátos módon próbálják visszaszerezni ez érdemtelenektől jogos jussukat.

Ám Belvaux nem hagyja őket igazságot szolgáltatni, s az igazságot érvényesülni. Mert tudja: amit nem lehet, azt nem lehet – akik legalul vannak, azoknak nincs igazság. Még egy vígjátékszerű film erejéig sem. Őket balekságra kárhoztatták a fent lévő kevesek és a rendszer. A sorsuk és az osztályrészük, hogy kudarcra ítéltettek.

Belvaux is mélyen a sikertelenségbe ágyazottan tartja őket. Akciójuk egész a paródiáig fajul. Elpancserkodják az igazságszolgáltatást, a megváltás nagy esélyét. Cserébe Belvaux az összetartozással élményével, némi bűnhődéssel meg egy-két lőtt sebbel ajándékozza meg őket.
Ráadásul a kamera is olyan szeretettel pásztáz a gyár kevéssé poétikus vasbeton monumentjén, hogy az acélipari központ látképe a dokumentarista stílusú rögzítés dacára líraivá emelődik. Érzelemmel telítődik és nosztalgikusan megszépül a hajdan itt dolgozók sorsának tükrében is.

Belvaux nem tagadja, hogy elfogult. Empátiája olyan erős, hogy szó szerint a balekok oldalára áll – színészként az egykori bankrabló bőrébe bújva áll be a csapatba. Részvéte odáig fajul, hogy a film végén az általa alakított figurán, a volt rendszerlékelőn és sorsa ellen lázadón keresztül egyenesen vértanúhalált hal: szitává löveti magát a rend őreivel – szimbolikusan feláldozza magát értük. Ám halála a történeten belül is csupán gesztusértékű marad, s nem menti meg vele története szereplőit.

Ez a filmvégi halál, ez az allegorikus, erősen groteszkbe és komikumba hajló, önként vállalt, sőt mi több, kiprovokált szitáválövetés azonban mégis véresen komoly gesztus, mint ahogy minden humora s könnyedsége ellenére maga a filmmese is az.


Balekság gyorstalpalón
Robert Krzempek: Vár rád a világ

Jóval dühödtebb és keserűbb Robert Krzempek filmje. Krzempek fabulája is allegorikus, egy özvegyasszony legkisebb fia próbál benne szerencsét, és indul útnak, hogy meghódítsa, ha nem is a világot, legalább a munkaközvetítők, munkaadók világát, s legyőzze a gonosz szörnyet, az éhséget. Útján sokfelé jár és sok mindenkivel találkozik.

A felnőtté érés és egy életképtelen, önállótlan generáció válságáról szóló könnyed, önironikus és piszkálódó vígjáték helyett azonban – amit az ajánló alapján várnánk – kőkemény, szociálisan elkötelezett és szenvedélyes társadalomkritikát kapunk, egy feketelevest.

A rosszul értelmezett szülői szeretet, egy nevelési módszer és egy társadalmi rendszer csődjét mutatja be a film. Azt, hogy egy kamaszkorát nem is olyan rég átlépő fiatalember miként szakad le mindjobban, és válik apránként, még életerősen, életképtelenné. Miként kasztrálja az a rendszer, amit a XXI. század Lengyelországa biztosít a számára, és amelyben mind természetesebbé, hovatovább elfogadottá válik a fagytól didergő vagy éhségtől összeeső ember látványa (amint az történik majd a főhőssel, Fazival is).
Az egyszeri legényből, az anyja nyugdíján élősködő naplopóból ugyanis a lengyel valóságtól gyomorszájon vágott, éhező s felzárkózni nem tudó munkanélküli lesz.

Krzempek szimbolikus tartalmú horrorparódiával nyit: Fazi anyja karjáról rágja le a húst, mire az még a lábát is felajánlja fiának. – Csak sejthetjük, milyen lehet az az anya-fia viszony, melynek hatására a fiú ilyeneket álmodhat, s melyben huszonéves létére is még az anyja vérét szívhatja, annak nyugdíjából tartathatja el magát, s ekképp ingyenélővé, semmirekellővé tunyulhat. Milyen lehet az a szülői gondviselés, amely hagyja, hogy gyermekének se szakmája, se végzetsége ne legyen; de még egy normális kapcsolata sem.

Ám mi van akkor, ha ez a fiú egyik napról a másikra elveszti ezt az életformát, ha eltűnik életéből az egyetlen ember, aki mindentől védelmezte, óvta, akire mindenben számíthatott, az édesanyja? A baj be is következik, merthogy az anya szanatóriumba vonul, a postás pedig lenyúlja a nyugdíjat – a havi apanázs elmarad. A semmihez sem értő Fazinak más pénzforrás után kell néznie. Mindent sorra meg is próbál, munkaközvetítőtől és alkalmi munkától fémgyűjtésen és zacin át a koldulásig és kukázásig. Ám mindenhol zsákutcába ütközik: a munkaközvetítő megalázza, a multi modernkori rabszolga-kereskedőnek bizonyul, a zacis (akinél ki értéket, ki feleséget kényszerül pénzre váltani) átvágja. Egy közös bennük: mindannyian a szegények nyomorából próbálnak pénzt harácsolni. Ugyanígy a szegénység szülte új intézmény a húsbizományi is, ahol rothadt húsokat adnak-vesznek.

Komoly biznisz épül tehát a nyomorra és a kilátástalanságra. Legbizarrabb mind közül a gazdagok szórakoztatására rendezett lecsúszott egzisztenciák alkoholista futóversenye, ahol az összegyűjtött nyomorultakat egy üveg vodka után állítják a startvonalhoz. (Nem lepődnék meg egyébként, ha ilyen futam a valóságban is létezne, és nem csupán a fantázia szüleménye lenne.)
Fazi megnyeri a versenyt, ünneplik is, ám amikor bocsánatot kér a nőtől, akit a verseny során véletlenül félrelökött, kifütyülik.

Krzempek fokozatosan jut el a burleszkszerű elrajzoltságtól, könnyed iróniától a keserű, sötétebb tónusú groteszkig, és lesz története mind torokszorítóbb.
Eleinte még jót mulatunk, amikor Fazit haverja használt teafilterek széles választékával kínálja, majd ugyanezekből a kiáztatott filterekből készítik levesüket is némi kenyérkockával dúsítva. Még az is mulattató, ahogy a megélhetés reményében kitartó nőt keresnek, s szemlélik, lesik a megfelelő áldozatot a hájas, öregedő, kutyás nők között. Az viszont már kevésbé mulattató, amikor azt látjuk, hogyan győzi le Fazi az undorát és kezdi falni a szemétből kihalászott penészes kenyeret, vagy húzza ki egy kóbor kutya szájából a falatot, és verekszik meg vele némi élelemért.

Krzempek egész a levitálásig éhezteti hősét – minduntalan elszedeti tőle nehezen megszerzett pénzecskéjét, hogy az éhkoppon maradjon.

Otthon a tévéből meg hol egy politikus, hol egy szociológus, hol egy gazdasági elemző szól hozzá, s értelmezi okosan s biztonságos kényelméből a helyzetet, a nagymértékű leszakadást, divergenciát és a nagyarányú (a film szerint 35 %-os) munkanélküliséget, míg végül Fazi ki nem vágja a tv-készülékéket.
Az egyik műsor körképet is ad a leszakadókról, melyben magukat az érintetteket szólaltatják meg – mentalitásokat és megélhetési/túlélési technikákat mutatnak be: ki lop, ki strichel, ki feketézik, ki feketén dolgozik, ki fémet gyűjt; ám a mentalitások s technikák különbözősége ellenére közös bennük, hogy e riportfilmben senki sem szégyelli szegénységét, sőt még illegális pénzkeresetét is nyíltan a nyertesek képébe vágja.

Fazi többször összetalálkozik egy milliárdossal is, aki azon kesereg, hogy az orvos eltiltotta az evéstől – így csak rág és köp, a megrágott ínyencfalatokat pedig menhelyről bérbevett kutyákkal zabáltatja fel. Más alkalommal arról panaszkodik az éhező Fazinak, hogy mindenki csak a szegényeket sajnálja, pedig ő is szenved épp annyira, mint azok – csak az ő szenvedése lelki eredetű: mindent megszerezhet, de már nincsen benne vágy, és nem tud igazán élvezni semmit sem. Fazi kérdésére azonban, hogy ha nem boldogítja, miért nem osztja meg vagyonát a rászorulókkal, a milliárdos kidobja.

Ő meg hányni kezd. A film második felét szinte végighányja, hány az éhségtől, hány a gyengeségtől, kimerültségtől, a dögszagtól, és legfőképp a gazdagoktól. Hányása nemcsak fizikai eredetű, szimbolikus is.

Krzempek azt is bemutatja, miként torzítja el a nyomorultak világát a túlélés, a kaparás kényszere. Remek szatirikus epizódokkal s karakterekkel, mint a verekedő, agresszív öreg koldusasszony jelenete a templom előtt, aki kerekesszékével űzi, kergeti el a koldulni próbáló sorstársat, Fazit.

Mert szolidaritásra nem talál sem a gazdagoknál, sem a szegényeknél (sorstársai között már ő is konkurensnek számít). Még a barátoktól sem érkezik semmiféle részvét. Mindenki félti a magáét – legyen az egy szelet pizza, néhány összekoldult garas vagy limuzin étteremlánccal. Segítő jobbra sehonnan sem számíthat.

Itt már valóban csak a csoda segíthet. Krzempek allegorikus befejezéssel tesz pontot, pontosabban felkiáltójelet története végére. Faziból éhezésének köszönhetően aszkéta, levitálásából csoda válik, így rögtön a média is ott-terem, s Fazi médiasztár lesz. (Ez bizonyul az egyetlen karrierlehetőségnek.) Ő pedig felhasználva a médiát, a kamerák előtt negyven napra élve a földbe temetteti magát tiltakozásul. – Elmenekül a valóság elől, hogy ne kelljen addig se szembenéznie e részvétlen világgal, s végre békére leljen. Mindemellett így üzen embertársainak is, hogy próbáljanak kicsit elvonulni, s átgondolni, mi a probléma önmagukkal és a világ működésével. Mindezt azért, hogy ne csak ócska bábuk legyünk egy gépezet működésében.
Föld alatt, föld felett – amúgyis egyre megy. Fazi föld felett sem kapott több segítséget s együttérzést, mint amire föld alatt számíthat.

A cím kétféleképp is érthető – az egyik, a romantikusabb szerint azokra vonatkozik, akik képesek Fazihoz hasonlóan felnyitni az emberek szemét, és ha csak percekre is de megkérdőjeleztetni azt a világot, amiben élünk; a másik, a cinikusabb, a fiú fogadtatására utal a munkapiacon: az idillből, a Paradicsomból való kiűzetésre.

A környezet erős atmoszférateremtő s ábrázoló erejének Krzempeknél is fontos szerep jut. A helyszín egy lakótelep. E környezetrajz, a lepusztult panellakások képe már önmagában is tökéletes látlelet e perifériára szorult társadalmi rétegről.
Krzempek is visszatérő motívumokkal, alakokkal komponál. A film alapritmusát Fazi hazatérései; anyjával folytatott telefonbeszélgetései (akinek megnyugtatására sikeres sorsot – karriert – hazudik magának), rendszeresen ismétlődő kirablása és összeverése (két kőagyú bőrszerkós által), a tv-készülékből áradó, hazug valóságfeltáró műsorok és beszélgetések a társadalomról; valamint a milliárdossal való találkozásai adják

Krzempek társadalmi anamnézist, sajátos anzixot szerkeszt a pokol alsó bugyrából.
Némileg didaktikussággal vádolható, és valóban nem mindig a legkifinomultabb eszközökkel él, ám olyan következetesen és kérlelhetetlenül viszi történetét egyre lejjebb és lejjebb, ráadásul elkötelezettsége is oly erős, hogy filmje üt, és valóban gyomorszorító. Ráadásul Krzempek munkája jópofa és kellően gonosz is.

Mindezt Sebastian Pawlak (Fazi) emblematikus figurájával hitelesíti (akit egyébként októberben az első Bárka fesztiválon is már láthattunk, a Woyzeck címszerepében). Személyében Krzempek elképesztően autentikus főhőst talált, aki poetikus soványságával nemcsak alkatilag kiváló Fazi szerepére, hanem játékával is egyszerre képes sugározni a Fazira jellemző eltökéltséget és akaratgyengeséget, önfeladást. Figurája így lesz egyszerre groteszk és tragikus, jelentéktelen és szuggesztív erővel bíró, sugárzó.


És az önként vállalt balekság…
Jean-Pierre Darroussin: Előérzet

Az eddig inkább színészként ismert s működő Jean-Pierre Darroussin első egész estés filmjében éppen ebből a kegyetlen, részvétlen és igazságtalan világból lesz elege a válságba került hősnek. (Éppúgy, mint Feliks Falk behajtójának - Andrzej Chyra -, aki tökélyre fejlesztett profizmussal volt a rendszer kíméletlen végrehajtója mindaddig, amíg egy ponton szintén meg nem világosodott.)

Darroussin egy válságba került férfit mutat, aki Rousseau módján kivonul a társadalomból, otthagyva addigi sikeres és önző életét, s beköltözik egy külvárosi negyedbe, a szerencsétlenek, az alullévők közé. Rajta keresztül leplez le egy minden szintjén velejéig romlott társadalmat, ám leszámol a kivonulás ábrándjával is. Ironikusan, rafináltan, elegánsan. És ahogy hőse (akit maga alakít igen szuggesztíven), úgy mi is besétálunk Darroussin csapdájába.

Az egykor keménykezű, sikeres ügyvéd tudatosan palira veszi a figurát. Új lakhelyén mindenkin önzetlenül segít, és jámboran hagyja, hogy kihasználják, átvágják. Vezekelni akar eddigi életmódjáért, az általa is éltetett társadalmi igazságtalanságokért. És rájön, nem is olyan rossz érzés balfácánnak lenni, s minden előjogról lemondani. Ő ezáltal vállal kőkeményen szolidaritást az alul levőkkel, a kevésbé szerencsésekkel.

Darroussin hőse azzal áltatja magát, hogy így egy új életet kezdhet, egy sokkal tisztább életet élhet, sőt még az alkotás kegyelméből is részesedhet (ezért egy különleges, nagyformátumú regény írásába kezd).

Csak abban téved, hogy azt hiszi, önként vállalt életformája ugyanazzá lehet, mintha ebbe is született volna (ami ugyanis nála egy válság utáni döntés eredménye, másoknál cseppet sem az).
Nem véletlen, hogy új környezetében soha nem fogadják be: soha nem lesz közülük való, csak egy, aki leereszkedett hozzájuk, s bármikor kiszállhat. Ez pedig óriási különbség, még akkor is, ha ő ezt nem érzi. Így itt ő csupán egy gyanús figura és az örök irigyelt-gyűlölt, kívülről érkezett maradhat – a balek hülye, akinek egy kerékkel kevesebb. Aki ugyanis önként lemond társadalmi előnyeiről, az csak komplett idióta lehet a többiek szemében.
Kivonulásával pedig semmit sem ér el.

Ráadásul ő sem tud kibújni a bőréből: nincs sok különbség például aközött, ahogy ő bánik fekete bőrű, kiszolgáltatott sorsú alkalmazottjával és ahogy felesége az inasával. A házvezetőnőjéhez ő is – ha akaratlanul is – csak éppúgy viszonyul, mint felesége arisztokrata világában Jeanjához.

Darroussinnál mind a két réteg megkapja a magáét, egyikkel, sőt még hősével sem elfogult. A társadalom mindkét oldaláról meglehetősen kiábrándult képet fest. Igaz némi humorral fűszerezve. Az egyik oldal sznob, külsőséges és végtelenül egoista, minden empátia nélkül, a másik rosszindulatú, irigy, agresszív és hálátlan.
A kettő között pedig – Darroussin leginkább erre irányítja a figyelmet, nem kis fájdalommal elegy iróniával – nincs átjárás, semelyik irányba; legalábbis tudatosan vállalt formában. Az anyagi háttér és a származás mindent szabályoznak és determinálnak.
Darroussin középpontba állított hősén keresztül mégis a szegényekkel rokonszenvez, hozzájuk húz, már csak a kivonulás, a közéjük tartozni akarás gesztusa révén is. Hőse emberszeretete pedig még a film sugallta mizantróp világképet s cinizmust is ellenpontozza némileg. A bizonyítványt is, amelyet Darroussin e filmmel kiállít rólunk. Higgadt, részrehajlás nélküli, szinte cinikus ábrázolásmódja így lesz paradoxmód hol elégikus, hol ironikus színezetű.

Darroussinnál is a vissza-visszatérő képek és szimbólumok adják a film ritmusát. Ilyen a könyvespolcán lévő tengerparti képeslap, amely időnként megelevenedik s visszaidézi a gyermekkort; az angyalszobor, amely figyelmeztetőn egyre csendre, befelé fordulásra s elmélyülésre int, ugyanakkor valami megfejthetetlen titkot is sejtet; az alagútba befelé tartó metrószerelvény; és mindenekelőtt a gyakran felbukkanó galambok Darroussin hőse körül.

A film slusszpoénja, s Darroussin gonosz cinizmusa, hogy – mint a film vége felé kiderül – hőse valóban agybeteg: daganata van, s már nem sok van hátra életéből. Vagyis valószínűsíthetőleg csupán azért került válságba s váltott, mert ösztönösen megérezte saját halálát.
Darroussin hőse valójában így is, úgy is egy halálraítélt, aki döntésével és a halálával azonban nem tudja megváltani a körülötte lévőket, a társadalmat, s áthidalni a szakadékot. Igaz, temetésén legalább egymás mellé kerül, ha nem is keveredik a két réteg.
A film erősen parabolisztikus zárásában a még életben lévő főhős majdnem elfelejt fizetni a vendéglőben, ám még időben észbekap, és fizet ottlétéért s „fogyasztásáért”.

Az Előérzet okos, érett és igencsak lassú, ráérős tempója ellenére is rendkívül izgalmas s feszültségteli alkotás. Ráadásul rendre a várakozásunk ellen megy. (Elmarad például a feszültségből, rosszindulattól fortyogó konfliktusokból, irigységből és gyűlöletből adódóan logikusan várható leszámolás, összecsapás is.) Rafinált iróniája, társadalomábrázolásának újszerűsége a mustra egyik legfontosabb filmjévé avatta.