Váró Kata Anna Nosztalgiáznak az amerikai nagyágyúk
A 60. Cannes-i Filmfesztiválon
Quentin Tarantino: Halálbiztos
Quentin Tarantino: Halálbiztos
49 KByte

Alighogy nyilvánosságra került a 60. Cannes-i Filmfesztivál programja, a sajtó máris erőteljes amerikai jelenlétről cikkezett. Tény, hogy a kilencvenes évek felfedezettjei ? Steven Soderbergh, Quentin Tarantino, Joel és Ethan Cohen, David Fincher, Gus Van Sant, vagy a sokat vitatott dokumentumfilmes, Michael Moore ? szálltak vagy nem szálltak be a versenybe, olyan rendezők, akik valóban napjaink amerikai mozijának a krémjét képezik. Szinte mindegyikükről elmondható, hogy filmjeik kiválóan ötvözik a kasszasikerek elengedhetetlen elemeit az egyedi szerzőiséget mutató vonásokkal. Eddigi munkásságuk példa arra, hogy a tömegkultúra melegágyában és az egyre inkább lebutuló filmek özönében is teremnek művészi értékeket hordozó alkotások, úgy, hogy közben képesek megőrizni szórakoztató jellegüket. Nem csak az amerikai alkotók száma, de csapatuk összetétele valóban erős amerikai jelenlétet sugallt, nem is szólva a filmjeikben szereplő sztárokról és az őket kísérő elképesztő felhajtásról, amitől aztán valóban szinte tapinthatóvá válik ezeknek a filmeknek a jelenléte. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy az amerikaiak nem csak a szórakoztató filmek tömeggyártásához értenek, hanem a filmeket kísérő reklámkampányokhoz is. Hol van már a ’jó bornak nem kell cégér’ igazsága. Manapság a legjobb bornak is kell a cégér, mert bármilyen jó is a termék, ha nincs eléggé beharangozva, könnyen elsikkadhat a gazdag kínálatban. A cannes-i csillogáshoz elengedhetetlenek a sztárok és nem csoda, ha a közönség és a fotósok is (francia elfogultság ide vagy oda) az amerikai mozi csillagait tűntette ki a legnagyobb figyelemmel és ehhez jött még a PR-osok egész hada, amely gondoskodjon róla, hogy a még jóval a fesztivál megkezdése előtt emlegetett ’intenzív amerikai jelenlét’ valóban intenzív legyen, és ezzel más országok produkcióinak tényleg nehéz felvenniük a versenyt.

Ezúttal az amerikai filmek többségére nem lehetett panasz, mint ahogy a fesztivál egészére elmondható, hogy egyik jó filmmel a másik után lepett meg minket. Profi módon kivitelezett, többnyire színvonalas alkotásokat láthattunk, még ha akadt olyan is, ahol inkább a forma kötötte le az ember figyelmét, az összhatás azonban, legtöbbször nézhető és élvezhető volt. Érdekes volt látni, amint ezek az ízig-vérig modern alkotók szinte kivétel nélkül átengedték magukat a nosztalgiának. Quentin Tarantino a hetvenes évek mozijait idézte meg, David Fincher pedig a 70-es évek leghíresebb sorozatgyilkosa után nyomozott. A Cohen testvérek a velejéig romlott 80-as évekbe visznek minket, amihez képest még a telepesek korának vadnyugatja is leányneveldének tűnik, Steven Soderbergh megmutatja miként cselezi ki a legmodernebb biztonsági technikát egy csapat régi vágású mester tolvaj, amolyan Sinatrás eleganciával, Michael Moore egy se túl szép, se túl új világrend után ácsingózik, egyedül Gus Van Sant marad a jelenben egy örökérvényű történettel a véletlenül elkövetett bűnről és az azt követő bűntudatról.

Kétségtelenül Tarantino filmjéből, a Halálbiztosból (Deathproof - Grindhouse) áradt legerősebben a nosztalgia mozi hangulata. Nem csak a történet, a ruhák, az autók, vagy az ábrázolásmód, de még maga a filmanyag kezelése is eszköz arra, hogy felidézze azokat az időket, amikor még alig pár tucat kópiával nyitottak a filmek a mozikban. A kópiák aztán a rossz vetítők miatt hamar elhasználódtak, megkoptak, elszakadtak a szalagok és kockák hiányoztak belőlük. Tarantino filmje mindezt hozza, csakúgy, mint a fekete-fehérből hírtelen Technicolor-ra váltó képeket, amikhez már csak bónusznak számítanak a digitális trükk technikát mellőző autósüldözések, amiket igazi kaszkadőrökkel és színészekkel vettek fel. Mindehhez jön a duma, duma, duma, amolyan Tarantino módra, amit ezúttal csajok nyomnak, de a téma továbbra is elsősorban a populáris kultúra, a hetvenes évek slágereivel felturbózva. Csak az a kár, hogy Tarantinónak fogalma sincs róla, hogyan is beszélnek a csajok egymás közt, legyenek akármilyen vagányok, egymás közt biztosan nem a Vanishing Point autósüldözése a téma és az egymás külsejére tett megjegyzések is tipikusan férfi megjegyzések. Ráadásul hiába a szexi lányok, a látványos ütközések és a többi, már említett kellék, a Halálbiztos ennek ellenére mégis szinte halálunalom, legalább is a közepéig. Ha valaki ennek ellenére végigüli a film első felét, akkor meghallgathatja (amolyan Psycho módra, ezúttal a helyi seriff tolmácsolásában), hogy miről is szól az egész, majd a film második felében már valamivel jobban szórakozhat. Itt ugyanis a csajok már nem csak dumálnak, de fel is veszik a harcot az őrült Stuntman Mike-kal és alaposan visszavágnak neki. Innentől válik igazán látványossá a kaszkadőrmutatvány, hála Zoe Bell-nek, aki a Kill Billben Uma Thurman dublőre volt. A két Dodge egymásnak feszül, és az üldözöttekből hamarosan üldözők lesznek, a Halálbiztos pedig a végére igazi, pergő Grindhouse mozi, amit ma még B kategóriának se neveznénk. Tarantino azon kedvencei előtt tiszteleg, amiket inkább kultúrszemétnek nevezénk és ha nem lennének a rendezőhöz hasonló fanatikus rajongói, már rég elfeledtünk volna. Ez igaz Tarantino filmjére is, amit a rendező miatt sokan megnéztek és megnéznek majd, annak ellenére, hogy ez nem a multiplexek mozija. A Halálbiztos a hetvenes évek Grindhouse mozija, vagy a nyolcvanas évek videotékáiba való filmje, de manapság a mozirajongóknak nem feltétlenül ez kell, amint azt a gyenge tengerentúli bevételek is mutatják. Ennek ellenére a zsánermixer Tarantino csajos, üldözős, öldöklős filmje biztos megtalálja majd a rajongó táborát, de rendezője nevét nem ez a kicsit gyengére sikerült főhajtás a Grindhouse mozik, és a double feature show-k előtt teszi halhatatlanná. (Double feature - két nagyjátékfilmet jelent, amit egy estén mutattak be köztük sok más film előzetesével.) Tarantino filmje is ilyen double featurenek indult alkotótársával Roberto Rodriguez-el karöltve, aki egy zombi filmmel készült a Terror bolygójával (Planet Terror), de Amerikában nem volt valami nagy sikerük, a Cannes-i versenyprogramba pedig csak Tarantino filmje került be. Ez aztán a forgalmazást is meghatározta, így a magyar mozikban nem lesz lehetőségünk átadni magunkat a double feature show Grindhouse érzésének, hogy Tarantinoval és Rodriguez-el együtt nosztalgiázzunk a régi idők moziján.

Igazi retro stílusú nosztalgia krimi David Fincher Zodiac című filmje a híres, magát Zodiac-nak nevező sorozatgyilkos után, aki évekig tartotta rettegésbe a San Francisco-öböl térségét. A gyilkos imádta a sajtó által neki szentelt népszerűséget és újabb és újabb feladványokat küldött a lapoknak, feladta velük a leckét a rendőrségnek is. Rettegett sorozatgyilkos volt, aki sorozatgyilkosokra nem jellemző módon, nem válogatta meg az áldozatait, az eszközeit és a helyszíneit, éppen ezért a mai napig nem tisztázott, pontosan hány ember élete is szárad a lelkén, mert itt eltér a rendőrség álláspontja attól, amennyit a gyilkos saját maga bevallott. Fincher filmje azonban nem is annyira a gyilkosságok elkövetőjéről szól, akinek kilétét a mai napig nem derült fény, hanem sokkal inkább az utána nyomozókról, akik a legmélyebbre ásták magukat az ügyben. Az újságíró, Paul Avery (Robert Downey Jr.), a gyilkossági nyomozóról, David Toschi (Mark Ruffalo) és a csapat legmegszállottabb tagja egy grafikus, Robert Graysmith (Jake Gyllenhaal) éveken keresztül életük szinte minden pillanatát az ügynek szentelték. Jó ideig nem létezett más számukra, csak a mindig egy lépéssel előttük járó gyilkos, aki a sorozatgyilkosokkal ellentétben nem hasonló nemű, életkorú vagy bőrszínű áldozatokra specializálódott, hanem tetszőleges módon csapott le, amitől ha tetszik még kiszámíthatatlanabbá és félelmetesebbé vált. Az üldözők pedig az évek során éppen olyan megszállottakká váltak, mint a gyilkos maga. Fincher aprólékos munkával rekonstruálja az eseményeket és a nyomozás mozzanatait, minél több tényt tárva elénk, sőt még egy megoldást is kínál. Az ő történetében ugyanis ennek a megoldatlan bűnténynek van megoldása: az ügy egy nagyon is elképzelhető gyanúsítottja. A rendőrség nem tudta ugyan rábizonyítani a tettét és nem is tartóztatták le, de ennyi év távlatából és, hála az ügyben nyomozó emberek, elsősorban Robert Graysmith alapos és kitartó munkájának hihető variációnak hangzik a filmben kínált megoldás. Akik tehát egy valós eseményeken alapuló izgalmas krimit várnak, azok nem csalódnak majd, akik viszont Fincher filmet keresnek a Zodiac-ban, azok alaposan hoppon maradnak. Fincher filmnyelvi szempontból a kilencvenes évek amerikai mozijának egyik legradikálisabb újítójának számított, aminek szinte nyoma sincs a legújabb filmjében. Pontosabban szólva csupán egy-két röpke pillanatra tűnik fel a rá jellemző technika, amit először igencsak hiányoltam, de jobban belegondolva se a film korához, se a valósághűségre törekvő ábrázolásmódhoz nem illett volna. A Zodiac tehát képi világában sokkal inkább San Francisco utcái, mint Harcosok klubja, ami talán azért nem baj, mert azt mutatja, rendezője képes alkalmazkodni, ahhoz, amit az általa kiválasztott alapanyag kíván és nem csak önmagát ismétli újra meg újra. Ráadásul sikerül neki mégis csak izgalmat, hátborzongást és némi meglepetést vinni egy olyan történetbe, amit főképp az amerikai közönség, szinte betűről betűre ismer.

Ha sikergyárosról van szó, aki a sztárparádés nagyfilmeket ugyanolyan leleményes és kísérletező módon oldja meg, mint az amatőrszereplős, videokamerával rögzített kísérleti jellegű alkotásokat, akkor az kétségtelenül Steven Soderbergh. Nála az eredeti ötletek komoly szakmai felkészültséggel párosulnak, és ennek köszönhetően nem csak a függetlenfilmek közönségét hódította meg, de az amerikai tömegfilmbe is olyan új színt tudott vinni, mint a nyolcvanas évek elején Spielberg, Lucas, Scorsese vagy Coppola. Amint azt Soderbergh korábbi munkái is mutatják, át lehet emelni a non-lineáris elbeszélésmódot és a mindig jól látható, kísérletező vágást a művészfilmek világából a közönségfilmek világába anélkül, hogy ez nehézkessé, vagy olyannyira zavarossá tenné a cselekményt, hogy azt már nem venné be az átlag mozi néző gyomra. Az eddig trilógiává duzzadt (gyaníthatóan lesz még több is belőle) Ocean’s Eleven második részben, az Ocean’s Twelve - Egyel nő a tétben ugyan Soderbergh egy kicsit túllőtt a célon, a több szálon futó és agyonbonyolított cselekménnyel, amit aztán sokan fel is róttak neki. (Szerintem ugyan éppen ez tette élvezetessé a filmet, de úgy látszik ezt a nézetet nem sokan osztják.) Tanulva a kritikából, a legújabb epizód jóval egyszerűbb, cselekménye csupán egy nagy ’hadművelet’ köré építkezik. Soderbergh pedig ismét úgy tesz, mintha mozzanatról mozzanatra beavatna minket az aprólékosan kitervelt és mesterien kivitelezett terv lépéseibe, hogy aztán később megmutassa, jobban mondva szembesítsen minket azzal, hogy bizony megint hagytuk magunkat alaposan félrevezetni, hiszen a lényeg ismételten a háttérben zajlott, és nekünk még esélyünk se volt, hogy leleplezzük. Habár végig minket is az orrunknál fogva vezetett, Soderbergh ismét sok meglepetéssel megrakott remek szórakozásról gondoskodott a számunkra. Az Ocean’s Thirteen-nek akár az is lehetne a mottója, hogy ’egy mindenkiért, mindenki egyért’, mert Steven Soderbergh-nek az volt a kikötése, hogy csak akkor lesz folytatás, ha az eredeti csapatból mindenki beszáll megint. A színészek persze örömmel vállalták a feladatot, de ettől még nem lett könnyebb Hollywood legfoglalkoztatottabbjainak zsúfolt időbeosztását összehangolni. Hála azonban a stáb elkötelezettségének és kitartásának a film elkészült és története egyszerűbb ugyan, a cselekmény azonban kellően szövevényes így is és bővelkedik a meglepetésekben. Ilyen például az amerikai talk show-királynő Oprah Winfrey feltűnése, aki nem akármilyen szerepet kap a bosszúhadjáratban, mert a vér nem válik vízzé, és ugye azt egy percig sem hiszi el a legnaivabb mozi néző sem, hogy a régi ellenségből alkalmi szövetségesé vált Benedict (Andy Garcia) orra alá nem akar újfent borsot törni a banda. Ez egyébként a film egyik legeredetibb poénja, amellett a már megszokott apró kis csipkelődések mellett, amik ezúttal leginkább Danny Ocean (George Clooney) és Rusty (Brad Pitt) között zajlanak, valamint a testvérpár Virgil (Casey Affleck) és Turk Malloy (Scott Caan) között. A film szintén nosztalgikus hangulatú, amolyan tolvajbecsületre épít, amit ha valaki felrúg, mint ez esetben Willy Bank (Al Pacino), akkor a barátság és a bajtársiasság nevében Danny Ocean (George Clooney) csapata egy emberként száll ellene harcba. Előttük nincs lehetetlen és Bank-nek éppen úgy bebizonyítják, mint a nézőknek, hogy „analógok” is labdába rúghatnak még a „digitális” korban és vannak még, akiknek igenis számít a tolvajbecsület és „az egy mindenkiért, mindenki egyért” elve.

Eredeti a humora, ám korántsem kínál ilyen könnyed kikapcsolódást a Cohen testvérek Ethan és Joel Cohen legújabb filmje a Nem öregeknek való ez az ország (No Country For Old Man. A Cormac McCarthy regényéből készült adaptáció végre egy jól sikerült, kellően véres és fanyar humorú film, ami méltó a Fargo alkotóihoz. Míg Tarantinóék a régi idők mozija után vágyakoznak, a Cohen testvérek régi idők, talán sosem volt erkölcsei után ácsingóznak. Filmjük a nyolcvanas években játszódik, valahol a mexikói határ közelében, amikor a drogcsempészet fénykorát élte és a brutális leszámolásoknak és a drogügyleteknek köszönhetően kegyetlen ’feltámad a vadnyugat’ hangulat uralkodott. A nyolcvanas évek vadnyugata már korántsem képviselt semmit a hajdani morálból (ha ugyan valaha is volt ilyen). A ’jót’ nem feltétlenül erkölcsi fölénye segítette győzelemhez, és nem is volt igazán olyan, hogy jó. Csupán a gyorsaság vagy a ravaszság döntötte el, ki marad életben. A ’rosszat’ pedig nem területének védelme, nem kizárólag a nyereségvágy vagy mások fölötti uralkodás motiválta, hanem gyakran pusztán a gyilkolás élvezete hajtotta. A Nem öregeknek való ez az ország hidegvérű pszichopatája, sötétbe öltözött idegen (Javier Barden kiváló alakítás), akit a nyomában lihegő zsaru csak úgy jellemez „valaki, akinek nincs humorérzéke”, a néző viszont láthatja, hogy igenis van neki, csak az éppen még az öltözékénél is sötétebb. A már említett gonosz és a régi idők letűnt erkölcsi normáit képviselő, nyugdíj közeli Sheriff Bell (Tommy Lee Jones) által képviselt másik véglet között ott van Llewelyn Moss (Josh Brolin). Llewelyn, amolyan ’alkalom szüli a tolvajt’ módjára véletlenül egy véres leszámolás helyszínén találja magát, és ha már ennyire tálcán kínálja magát a szerencse (egy nagy táskányi dollárnak a képében) magához is veszi azt, nem is sejtve mekkora bajt zúdít ezzel a saját nyakába. Nem is annyira az üldözés vagy a véres izgalmak adják a Nem öregeknek való ez az ország erősségét, hanem egyedi, fanyar humora, ami leginkább a regényírót dicséri, de nem lenne ilyen ütős a Cohen testvérek nélkül, akiknek köszönhetően a film az egyik legjobb alkotás, ami mostanában Amerikából jött.

Nem csak a Cohen testvérek szerint nem való ez az ország, azaz Amerika az öregeknek és betegeknek, de Michael Moore szerint sem, aki úgy döntött ezúttal az amerikai egészségbiztosítási rendszert veszi egy kicsit közelebbről szemügyre Sicko című dokumentumfilmjében. Moore már besepert egy Arany Pálmát, gyaníthatóan éppen politikai üzenete és nem annyira dokumentumfilmes kiválósága miatt, bár rendezői stílusa szórakoztató, azt meg kell adni. Moore mindent bevet annak érdekében, hogy elérje a kívánt hatást (noha George W. Bush újraválasztása aligha szerepelhetett a rendező célkitűzései között, mégis sokan úgy vélik, hogy a Fahrenheit 9/11-nek nagy szerepe volt ebben), és filmjei üzenetében is sok igazság van, a baj csak az, hogy olyan sarkított és elfogult formában tárja elénk a ’tényeket’, hogy azzal nem csoda, hogy sokszor éppen az ellenkező hatást váltja ki. A Sicko-ban az amerikai egészségügyi rendszer igazságtalanságaira akarja felhívni a figyelmet, ami eddig rendben is volna, hiszen köztudott, hogy a biztosítók kegyetlen szempontok szerint válogatnak a klienseik között, és ha csak lehet mindent kibúvót megkeresnek, hogy ne kelljen fizetniük. Az is igaz, hogy ha valakinek nincs biztosítása, annak mindene rámehet a gyógykezelésre. Arra sem árt emlékeztetni időnként az embereket, hogy a demokrácia szülőhazájában sem mindent a demokratikus elvek határoznak meg. A baj az, hogy a Moore által hozott ellenpéldák meglehetősen naivak. Az, hogy Kanadában jobb a rendszer, még rendben van és a brit kormány is igyekszik ingyenes egészségügyi ellátást biztosítani, de, ha valaki közelebbről ismeri ez utóbbinak a rendszerét az tudja, hogy ez azért már korántsem olyan ideális, ahogy azt a rendező lefesti. (Erre utal az angol kritikusok kitörő nevetése és az, hogy sokan közülük annál a résznél hagyták ott a vetítőtermet, amikor Moore éppen a brit egészségügyi ellátást magasztalja.) Ami ennél is jobb, hogy Moore-nak még ez sem elég. Számára a legkiválóbb és legdemokratikusabb rendszer Kubában van, ahol az egészségügyi ellátás mindenkinek alanyi jogon jár, ott ingyen van minden, és az emberek, valóban meg is gyógyulnak, nemre, korra és származásra való tekintet nélkül. Moore szerint éppen ezért nem is olyan rossz az a kommunizmus, amitől az amerikaiak annyira rettegtek. Nagy hibája a rendezőnek, aki szemmel láthatóan alaposan utánajárt saját hazájának egészségügyi problémáinak és ismeri a rendszer működését kívül-belül, hogy a többi országról csak amolyan turistacsalogató propagandából szerzett képe van, így a jól felépített és a lehető legváltozatosabb filmes eszközökkel megjelenített mondanivalója hamar hitelét veszti és csupán egyeseket szórakoztató, egyeseket felháborító propaganda, ami objektívnek még véletlenül sem mondható. Már Sztálin és Hitler is felismerték, mekkora lehetőségek rejlenek a filmgyártásban és milyen kiválóan használható a mozi propaganda célokra. Úgy látszik, ez a nézet azóta csak erősödött, és ha agymosásról van szó, akkor abban az amerikai média igencsak élen jár. Rendszerellenesnek mondható ugyan, de mégiscsak propagandafilm a javából Michael Moore Sicko-ja.

Gus Van Sant nem az egészségügyi rendszerbe próbál bepillantani, sokkal inkább a társadalomról, illetve a fiatalokról próbál képet alkotni egy tizenéves fiú példáján keresztül vizsgálva, hogyan lesz egy ártatlannak tűnő csíny halálos kimenetelű baleset okozója. A Paranoid Park Alex-e (Gabe Nevins) csak le akarja rázni a nyomukban lihegő éjjeliőrt és nem gondolkodik amikor gördeszkájával fejbe vágja azt, amitől a szerencsétlen ember éppen a közeledő vonat alá esik. Baleset vagy gyilkosság? Végső soron mindkettő hallgatással tetézve, ám a lelkiismeret furdalás egyre inkább hatalmába keríti az egyébként csendesnek mondható ’alkalmi vagányt’. A Blake Nelson regényből készült Paranoid Park a társaságban is magányos, érzelmeivel és indulataival végképp magára hagyott generáció tanulmánya. Hiába a haverok, velük csak lógni lehet, a szülők pedig válófélben saját sebeiket nyalogatják, a gyerekeik életében azonban szinte alig vannak jelen. A Portland-i deszkás fiú tehát magára marad az őt egyre inkább agyonnyomó lelki teherrel. Gus Van Sant, aki saját bevallása szerint az európai művészfilmekből – közöttük Tarr Béla filmjeiből - meríti legfőbb inspirációit az eredetileg lineárisan elmesélt történetet részletekre bontva és alaposan megkavarva látjuk, amiből, mint a kirakójáték darabjaiból kell összeraknunk, mi mikor és milyen sorrendben is történt. Ehhez jönnek még a Wong Kar-wai operatőreként ismertté vált Christopher Doyle, hol szupernyolcassal, hol 35 mm-es filmre rögzített képei, gyakran lassított felvételeken bemutatott gördeszkás akciókkal, amelyek álomszerű jelleget kölcsönöznek az egésznek, mintha maga Alex is csak egy rossz álom részese lenne, arra várva, hogy egyszer felébred. Ellentmondásos módon a non-lineáris szerkezet csak előmozdítja a bűntudat elmélyülésének ábrázolását és ezáltal segíti időrendi sorrendbe helyezni a történet mozaikjait.

Nosztalgiázni akkor szoktunk, ha a jelenben nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt szeretnénk. Az, hogy az amerikai filmipar nagyságai más idők, más erkölcseit emlegetik, talán még többet elmond arról, miként is vélekednek a mai világról és napjaink Amerikájáról, mintha nyíltan szót emelnének ellene. Talán egyszer majd Michael Moore is rájön erre. Addig is leszögezhetjük, hogy az intenzív amerikai jelenlét nem mindig jelent népbutító, bugyuta szórakoztatást. A fent említett filmek tömegfogyasztásra készültek ugyan, de alkotóik művészi integritását és szakmai felkészültségét dicsérik, akiknek sikerült megtartani egyedi hangvételüket és egyéniségüket anélkül, hogy ez csökkentené fogyaszthatóságukat.

 

Quentin Tarantino: Halálbiztos
Quentin Tarantino: Halálbiztos
41 KByte
David Fincher: A Zodiákus
David Fincher: A Zodiákus
44 KByte
David Fincher: A Zodiákus
David Fincher: A Zodiákus
47 KByte
Steven Soderbergh: Ocean's Thirteen
Steven Soderbergh: Ocean's Thirteen
49 KByte
Steven Soderbergh: Ocean's Thirteen
Steven Soderbergh: Ocean's Thirteen
47 KByte
Ethan és Joel Coen: Nem öregeknek való ez az ország
Ethan és Joel Coen: Nem öregeknek való ez az ország
41 KByte
Ethan és Joel Coen: Nem öregeknek való ez az ország
Ethan és Joel Coen: Nem öregeknek való ez az ország
42 KByte
Michael Moore: Sicko
Michael Moore: Sicko
49 KByte
Michael Moore: Sicko
Michael Moore: Sicko
47 KByte
Gus van Sant: Paranoid Park
Gus van Sant: Paranoid Park
49 KByte
Gus van Sant: Paranoid Park
Gus van Sant: Paranoid Park
48 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső